A műfaj neve: Szentpéteri Csilla

Mindenben ott van a nő

/ 2016.12.22., csütörtök 14:59 /

A fia és zongorabolygója a legnagyobb örömforrás az életében. Erőt a zenéből és a hitből merít. És még 100 évesen is szívesen zongorázna – mondja magáról Szentpéteri Csilla, aki egyedi stílust teremtett magának azzal, hogy XX–XXI. századi műfajokkal ötvözi a klasszikus zenét.

– Minden koncerted két óra mediterrán életöröm és kikapcsolódás. De mennyire hatnak a zenédre a világ mindennapi történései?

– Amikor zenét szerzek, beleszövöm a vágyaimat, a titkaimat, a reménytelenséget vagy épp a reményt. Utazásaim során magamba szippantom a helyek atmoszféráját, illatokat, színeket, ízeket, hullámokat, ezekből születnek a pozitív, endorfinnal átitatott műveim. De mélyen megérint a világban uralkodó káosz, a rengeteg dráma, szeretetlenség, közöny, terrorizmus, szegénység. Ez a felkavaró érzés egyszer csak kiömlött belőlem 2014-ben, így született meg az És a nyolcadik napon című szerzeményem, amelyben Isten és a luciferi erők hadakozását írtam meg. Bibliai asszociációval éltem. A hetedik napon megpihent az Úr, letekintett hatnapi csodájára, majd átnyújtotta nekünk ezt a fenséges földgolyót. Aztán az ember a nyolcadik napon felébred, kinyitja a világhálót és rázúdul a sok szörnyűség. Iszonyú ereje van ennek a műnek, beleborzongok, amikor játszom. Viszont fontos volt, hogy folyamatosan benne legyen a reménysugár. A férjem, aki a produkciók kreatív vezetője, készített hozzá egy katartikus filmet, amit négy nagyméretű LED-falon látnak a nézők. A zenének és a látványnak együtt óriási sikere van a fiatalság körében. Másfél éve ugyanis már nemcsak esti nagykoncerteket adunk, hanem délelőttönként az ifjúságnak Láttad-e már a zenét? címmel interaktív látványkoncertet, ahol kalandozunk stílusokon és korszakokon át, és néhány műben helyi tehetségek is fellépnek velünk együtt.

– Miben változtál a legtöbbet az ezredforduló óta, amikor a zenei szabályokat felrúgó, új stílusoddal berobbantál?

– Sokkal merészebben hangszerelek, a saját műveim pedig a filmzene irányába mozdultak el. Az öltözködésemben is komoly változás történt. A klasszikus zenei koncerteken dívás ruhákat viseltem. De igazából sosem éreztem jól magam ezekben. Nem illenek hozzám és ahhoz a zenei világhoz sem, amit képviselek. Az volt a célom ezzel a váltással, hogy akik eljönnek a koncertünkre, azt érezzék, én is közülük való vagyok, csak rám a munkám miatt a színpadon több reflektorfény esik. Óriási elismerés, hogy a koncertek végi dedikálásnál mindig elmondják, hogy ugyanolyan vagyok ott lent, mint a színpadon.

– A karriered miatt nem akartál egynél több gyereket?

– Tizenhat éves koromtól vágytam nagy családra. Mivel a szüleim elváltak, még inkább. Aztán a tanulási vágyam miatt viszonylag későn szültem Kristófot, és szinte ugyanabban a pillanatban indult meg nagyon a pályám az első új stílusú lemezemmel. És a férjem jól látta, hogy én az anyaság minden pillanatát meg akarom élni, ahogy a zenének is minden hangjegyét, ez pedig úgy, hogy turnézom, zenét szerzek, gyakorolok, lemezt készítek, és közben viszem a háztartást, nem fog menni, valamelyik hiányt szenved.

– Nem féltél soha az évek múlásától?

– Az a nő, aki erre nemmel válaszol, nem mond igazat. Főleg egy színpadi művész. A popsztárok és köztem az a nagy különbség, hogy náluk a külsőség számít elsősorban, így belőlük remekül megélnek a plasztikai sebészek. Nálam a produktum az első, még ha közben oda is figyelek magamra. Én szeretem kivetíteni az arcomra a valós személyiségemet, a bennem lakozó gondolatokat, érzéseket. Én zongorista vagyok, nem modell. Van egy indonéz kabalám: egy fazongorán játszó, derékig érő szalmahajú, körülbelül százéves nő. De érezni lehet, ahogy és amit játszik.

– Nemcsak a zenekarodnak, a produkcióknak is te vagy a vezetője. Egy mindent kézben tartó nő egy férfivilágban. Hogyan fogadják ezt?

– Maximalista és perfekcionista vagyok a munkámban, nem mindig könnyű ezt elviselni. De az ilyen nagy élő produkciók esetében, ahol sokan játszunk, hatalmas technikával és látványvilággal dolgozunk, óriási szervezettség kell. És miután én hoztam létre ezt a Zongorabolygót, a zenészek és a stáb tudja, hogy bár teljes demokrácia van, a főhősnő mégiscsak én vagyok.

– Volt egy erős nő az életedben, egy példakép?

– A szüleim voltak a példaképeim, két véglet, de mindkettő nagy erővel, kitartással. Apám vezetőként volt példakép. Anyukám nőként. Amióta az eszem tudom, vasalt fehér selyemblúzt visel, a haja mindig rendben, a szemén egy kevés festék. Csak a tűsarkú lett mára alacsonyabb, de nő maradt. A szüleim voltak Makó legszebb párja. Tőlük kaptam az útravalót, nem is keveset, azt, hogy tisztességes, becsületes és maximalista legyek.

– Mivel egészítetted ezt ki?

– A hit az, amit magamtól fedeztem fel. Harmincévesen, a születésnapomon keresztelkedtem meg. Előtte Rómában éltem egy évig ösztöndíjasként. A Santa Cecilia Akadémia a Szent Péter-bazilikához közel volt, így zongorázás közben ráláttam a kupolára. Vasárnaponként sok időt töltöttem ott a téren és a bazilikában. Megérintett a hit szele. Itthon aztán találkoztam egy nagyszerű lelkésszel, és lettem református.

– Az a lázadó tizenhat éves ilyennek képzelte el a majdani önmagát?

– Zongoraművész akartam lenni. És rengeteget tanulni, utazni, nevetni. Így is lett. Szerintem az akkori vadcsikó, aki mindent kíméletlenül kimondott, annyiban sokat változott, hogy most elegánsan meg tudja mondani az igazat. De a mai eszemmel is azt tanácsolnám neki, hogy igenis lázadjon fel, ha biztos az igazában, és mindig őrizze meg a tanulási vágyát.

– Legtöbbször fotográfus-grafikus férjed készíti rólad a képeket. Nem vagy arra kíváncsi, hogy egy másik férfi milyennek látna az objektíven keresztül?

– Mások is csináltak már rólam fotókat, amelyek mindig a vidám Szentpéterit örökítették meg, de hiányoztak belőlük a hangjegyek. A férjem ismeri a zenéimet, a művek születését, ott van sokszor a koncertjeimen, így látja bennem a művészt, a nőt, a komplett embert. Szerinte nem feltétlenül kell mindig széles mosolyú Csillát ábrázolni, elég, ha a szememben ott tükröződnek a szerzeményeim, az arcomon ott van a művészetem, és az egészben ott van a nő. De most a nevetős nyert.

Rosta

Találkozunk 2016-ban!

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. közleménye

Miután Borókai Gábor 2018. június 20-val lemondott a Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. ügyvezetéséről, a kft. ügyvezetői tisztségét 2018. augusztus 3-val Kovács Ildikó tölti be.

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Kft. (csődeljárás alatt) online felületén, a valasz.hu-n folyó tartalomszolgáltatás a mai nappal megszűnik.

A valasz.hu archívuma a továbbiakban is elérhető marad, az elektronikus Heti Válasz utolsó száma pedig a korábbi lapszámokkal együtt megvásárolható a Digitalstand.hu-n.

Budapest, 2018.08.03.

Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft.

Szeressük a szarkákat!

Mit jelent, ha nagyobb arányban jelennek meg szarkák a városban? Érdemes elgondolkodni rajta, mert amit a madarak jeleznek, az csak a jéghegy csúcsa. Akkor már elindult egy olyan folyamat, amit nehéz megállítani. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Az Özil-botrány utórezgései – focista a nagyhatalmi játszmában

Nem csitul a botrány Mesut Özil világbajnok labdarúgó körül. A harmadik generációs németországi török sportember rasszizmust kiáltott, és egy óvatlan lépése Recep Tayyip Erdoğan és Angela Merkel hatalmi küzdelmének részesévé tette. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Csapó Gábor: lehet, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik

Nemcsak a magyar férfivízilabda-válogatott barcelonai Európa-bajnoki nyolcadik helye sokkolta a hazai közvéleményt, de a játéka is. Az okokról Csapó Gábor olimpiai bajnok pólóssal beszélgettünk, aki nem zárta ki, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik. Nagyinterjúnk a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.