Élvezem, hogy főállású anya lehetek

Élet a kajak után

/ 2017.04.26., szerda 17:52 /

Kovács Katalin 3 olimpiai, 31 világ- és 29 Európa-bajnoki aranyérmével minden idők egyik legkiválóbb sportolója. Ám amióta megszületett a kislánya, tudja, a sikerek mellett létezik egy még nagyobb boldogság is: anyának lenni.

– Milyen volt az első anyák napjád édesanyaként?

– Sosem gondoltam volna, hogy ekkora öröm lesz majd, ha édesanya lehetek. Több mint húsz évig az élsport beszűkült világában éltem, és annyi sikerben meg örömben volt részem, hogy úgy éreztem, ezeknél már nem lehet nagyobb. De amikor áldott állapotba kerültem, azonnal kiderült, hogy mégiscsak létezik ilyen. Bár Luca júniusban már hároméves lesz, még mindig minden nappal fokozódik ez a boldogság.

– Jó előre eltervezted, hogy a világversenyek szempontjából mikor érkezik el a gyerekvállalás optimális ideje?

– Mindig is szerettem volna nagy családot, mert én is abban nőttem fel, de úgy éreztem, sokszor még magamért sem tudok kellőképpen felelősséget vállalni, nemhogy egy gyermekért. Harmincnyolc évesen jött el az ideje, hogy anyává váljak, amikor a magánéletem is új irányba fordult.

– Eljátszottál valaha is azzal a gondolattal, hogy ha nem szülsz, esetleg még ma is világszínvonalon kajakoznál?

– Neeem! Amikor áldott állapotba kerültem, nagyon sokat foglalkoztatott a hogyan tovább gondolata. De még akkor is ragaszkodtam a kajakozáshoz. Úgy éreztem, bárhogy is alakul, végig szeretném csinálni a két és fél évet a riói olimpiáig, mert ott akartam lenni. Benne volt a pakliban, hogy nem jutok ki, ami be is következett, és benne volt az is, hogy olimpiát nyerek, nyerünk. Ha ebbe nem vágok bele, tudom, hogy maradtak volna bennem kérdőjelek. Így viszont úgy érzem, kerek a pályafutásom, le tudtam zárni rossz érzés nélkül. Korábban ugyanis azt gondoltam, hogy sosem fogok tudni elszakadni a sportolástól, mert imádom és akarom.

– Mesélnél a családodról?

– Édesanyám és édesapám is maximalista volt. Ha gyerekhez mérten megcsináltam valami nagy dolgot otthon, az volt rá a reakció, hogy és akkor mi lesz a következő. Most már én is úgy gondolom, hogy nem létezik tökéletes, és nincs olyan, hogy ne lehetne még többet tenni, elérni. Nem féltetlenül jó ez, mert ettől folyamatosan van benned egy kicsi elégedetlenség. Én sem voltam soha elégedett a sportban. Persze hogy örültem, amikor megnyertem egy versenyt, volt, hogy napokig nem tudtam abbahagyni a vigyorgást, mert annyira boldog voltam, de ott motoszkált bennem, hogy jön a következő, és nekem ott is nagyon jónak kell lennem. Ezért a jelenben nem tudtam mindig felhőtlenül örülni, viszont ha most visszagondolok, elégedett vagyok, és büszke arra, amit elértem.

– Gyerekként előfordult, hogy megfogadtad, ha majd szülő leszel, te biztosan nem így fogod csinálni?

– Nagyon sokszor. Édesanyám mindhármunkat szigorú következetességgel nevelt. Kiskoromban nagyon utáltam ezt. Akkor úgy gondoltam, nem kell olyan szigorúnak lenni, ma meg már én is ugyanilyen vagyok. Az elmúlt években sokszor mondtam is neki, hogy most kezdenek a helyükre kerülni azok a dolgok, amiket ki nem állhattam gyerekként. Sokáig nem akarta, hogy élsportoló legyen belőlem. Akkor nem értettem, hogy miért. Az igazi nagy siker keveseknek adatik meg. Láttam, hogy rengeteg csapattársam ugyanannyit dolgozik, mint mi, akik olimpiát, világbajnokságot nyertünk, ők viszont végül nem nyertek, és ez így sokat elvett az életükből. Édesanyám ettől féltett. Ő a tanulást szorgalmazta. Végül úgy oldottam meg, hogy beiratkoztam a Testnevelési Egyetemre, és mellette sportoltam. Ettől anyu is megnyugodott valamelyest, én meg bebizonyíthattam neki, hogy igenis, sikeres leszek.

– Az unokájával is ilyen szigorú?

– Á! Neki mindent megenged, amiben mi szeretnénk szigorúak és következetesek lenni.

– Egy válás után már megfontoltabban, bölcsebben léptél bele az új kapcsolatba?

– Változik az ember, és próbál azokból a dolgokból tanulni, amikben hibázott, ha egyáltalán lehet ezeket hibának nevezni. Egyébként nem csinálnám másként az életemet akkor sem, ha lehetne. Kell ahhoz hibázni, hogy előrelépj.

– Azt olvastam, hogy a párod egy született úriember.

– Ami eleinte nagyon furcsa volt, bár az édesapám is egy úriember volt. Csak a mai világban nem ez a jellemző, ez a ritka, és amikor ilyennel találkozol, felkapod a fejed. De most már el is várom, hogy ilyen legyen.

– Szeretnéd, ha a lányod példaképe lennél?

– Persze, de nem feltétlenül az élsport miatt, hanem mint ember meg mint anya.

– És hogy kajakozzon?

– Szeretném, ha megtanulna, de nem fogom erőltetni, majd döntse el ő, hogy akarja vagy nem. Úgy, ahogy én is tizenkilenc évesen tettem. Én is utáltam, ha valamit erőltettek, nem is tudtam szívvel-lélekkel csinálni.

– A kislányod lassan hároméves lesz, otthon vagy vele. Utána mit fogsz majd csinálni?

– Nincs ilyen terv a fejemben. Kitölti a napomat, hogy rendet rakok a családom után, főzök, mosok, takarítok. Nekem ez újdonság, és élvezem, hogy főállású anya lehetek. Vannak kötöttségeim, de nincsenek olyan kötelezettségeim, mint amilyenek sportolóként voltak. Megtervezhetem a napjaimat, én dönthetem el, hogy mit csinálok. Azt tervezgetem, hogy milyen jó lesz nyáron a Balatonon, és alig várom, hogy lógathassam a lábam egy kicsit. És szeretnénk Lucának testvért. Nagyon már nem tologathatom, hiszen elmúltam negyvenéves.

– Számítasz anyák napi meglepetésre?

– Luca az édesapjával gyakran hoz nekem virágot, és ilyenkor minden porcikájában érzem az izgatottságot. Tudom, hogy anyák napján is meg fognak lepni, és alig várom azt a pillanatot, hogy ezt az izgatott örömöt lássam rajta, mert attól én is elolvadok.

Rosta

Találkozunk 2016-ban!

Az élelmiszer a legjobb ajándék

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat és a SPAR gyűjtése keretében tartósélelmiszereket lehet adományozni a nélkülözőknek karácsonyra.

Így nyomul a kínai „puha erő” Magyarországon

Peking nem csak üzleti beruházásokkal hagyna nyomot a világban: a politikai törekvések útját kulturális köntösben is egyengetik. A keleti nyitás Magyarországon is fogékony e törekvésre – lássuk, mekkora a siker. Részletes háttér a friss Heti Válaszban.