Szenvedélye az irodalom

Emlékek és élmények

/ 2017.12.19., kedd 15:35 /

Juhász Anna a főváros irodalmi életének kulcsalakja, a Hadik Irodalmi Szalon és a New York Művész Páholy megálmodója és háziasszonya, mindenütt ott van, ahol művészetekről lehet beszélgetni. De még mindig akkor a legbüszkébb, amikor Juhász Ferenc költő lányaként emlegetik.

– Az irodalmon kívül szóba jöhetett volna más is nálad?

– Gyerekkoromban egészen elképesztő ötleteim voltak. Sokáig érdekelt a divat, az öltözködés, majd kitaláltam, hogy indiai nagykövet leszek, mert édesapám Indiában egy írókongresszuson megmutatta a fényképemet az ottani írószövetség elnökének, aki megállapította, hogy teljesen olyan vagyok, mint egy indiai lány. Aztán édesapám testvére, Juhász Gyula történész hatására régész szerettem volna lenni. A gimnázium végén kezdett el jobban érdekelni az irodalom, de még kellett egykét kitérő, hogy megtaláljam ezt a pályát. Most már viszont elképzelni sem tudom, mi másban tudtam volna ennyire kiteljesedni.

– Miért a beszédet választottad, és nem az írást?

– A fogalmazás szeretetét örököltem édesapámtól, és volt már, hogy írtam, de egyelőre nem ez a meghatározó. A beszéd viszont azért érdekes, mert sokáig félénk voltam, nem mertem kiállni ismeretlen emberek elé, de aztán távol a családomtól meg kellett tanulnom a magabiztosságot. Rájöttem, milyen nagy előny, ha valaki hatással tud lenni másokra azzal, hogy élőszóban meg tudja fogalmazni a gondolatait vagy másokét át tudja adni. Persze, ebben az otthoni minta is sokat segített, mivel édesapám kiskorunktól arra tanított bennünket a nővéremmel, hogy figyeljük a környezetünket, hogyan beszélgetnek, mit mondanak, kit mi tesz boldoggá.

– Manapság kíváncsiak egymásra az emberek? Hajlandók meghallgatni is, nem csak túlbeszélni akarnak?

– Hiszem, hogy igen. Az estjeim sokszor a múltból épülnek, de a jelennek és a jövőnek szólnak. Valóban békebeli a légkörük az összejöveteleknek, tekintve a közösséget, a szervezést és részben magukat a helyszíneket, a régi híres irodalmi kávéházakat. De ahogy ezek a terek megújulnak, a sorozataim is megmutatják, milyen sokszínűek tudnak lenni. Én egy idős ember mellett nőttem fel, másfajta élettapasztalatot igyekszem átadni – nálunk a mélyebb, összetettebb üzenetek voltak erősek. Éppen ennek a békebeli hangulatnak a visszahozása volt a vágyam, úgy, hogy több generáció számára is izgalmas legyen.

– Mi érdekli a közönséget?

– Az alkotók, az, hogy közel ülhetnek hozzájuk, meghallgathatják, mi foglalkoztatja és inspirálja őket. Ez korábban is létező műfaj volt, de nagy közönség számára, nyílt tereken fel kellett éleszteni. A Hadikban 2010 óta kialakult egy törzsközönség, amelynek tagjai minden hónapban a többi helyszínre is eljönnek.

– Mi alapján választod ki a beszélgetőpartnereidet?

– Régen adta magát, végiggondoltam azokat az embereket, akiket otthon állandóan láttam, hallgattam: Korniss Péter, Finta József, Selmeczi György, Kányádi Sanyi bácsi. Aztán ez a kör tágult. Összeszámolni sem lehetne a témák sokaságát, de mindegyik azt a világot tükrözi, amiben mi a kollégáimmal élünk, ami minket foglalkoztat, és ez nem feltétlenül fedi az aktuális művészeti divatot.

– Bár az írók a szavakból élnek, szívesen szólalnak meg?

– Már nem idegen nekik sem, hogy színpadon, mikrofonnal a kezükben, moderátorral beszélgessenek, elfogadták, hogy ebben a változó és pezsgő kulturális életben fontos a megszólalás is. Ám különböző karakterek vannak. Kovács András Ferenc fantasztikusan beszél, Grecsó Krisztiánt bármikor leültethetjük egy asztalhoz, és mindenki kiválóan szórakozik vagy éppen meghatódik azon, amit mond, Bartis Attilánál elakad az ember szava, olyan hatással tud lenni a közönségére.

– Minden alkalmat megragadsz az irodalom népszerűsítésére, például a Facebookon is naponta megosztasz egy verset. Mi ezzel a célod?

– Hiszek abban, hogy a mindennapi jelenléttel lehet az irodalomnak újabb híveket toborozni. Aki művelt, aki olvas, aki befogad gondolatokat és azokat a sajátjával tudja vegyíteni, az normálisan tud hozzáállni másokhoz, sokkal stabilabb a világa, ott nincs nagyképűség, irigység, egymás méricskélése. Amikor 2008-ban, apukám 80. születésnapján először álltam a színpadon a Petőfi Irodalmi Múzeumban, rögtön éreztem, hogy ez az a közeg, amit én szeretnék. Olyan lett ez nekem, mint a drog. Ám ezzel párhuzamosan az életem bizonyos része elkezdett visszafejlődni, mert nem lehet megtanulni főzni és boldog párkapcsolatban élni huszonévesen, ha az ember ilyen erővel szeretne beindítani valamit. De sok minden megváltozott és a helyére került, amióta apukám két éve meghalt. Egyfajta elengedés is kellett ahhoz, hogy én, Juhász Anna, boldog nő tudjak lenni, és beengedjek még valakit az életembe.

– Idén volt az esküvőd. A férjed hasonlít édesapádra?

– Tisztességes, őszinte és nagyon jó ember ő is, de más a habitusa, más a háttere, más nehézségekkel kellett szembenéznie és más válaszokat adott az élet kérdéseire. Abban is azonosak, hogy ötvenéves volt, amikor találkoztunk, mint édesapám anyukámmal, és ugyanott volt az esküvőnk, a budai Várban és a Hiltonban. Sokszor felmerül a kérdés, Attila azért tudott-e mellettem maradni, mert egy ilyen apai örökséggel csak egy érett férfi tudta felvenni a versenyt. Az elején megbeszéltük, hogy olyan, mint Juhász Ferenc, egy évszázadban egy van, és senkinek, így neki sem kell olyannak lennie. És ő nem is törekszik erre. Ugyanakkor segít a szellemi örökség gondozásában, többek között együtt készítünk egy filmet apukám jövő évi, 90. évfordulójára.

– És a közelebbi tervek? Hol töltitek a karácsonyt?

– Otthon leszünk a szülői házban, mint mindig. Fantasztikus karácsonyok voltak nálunk. Anyukám főzött, apukám díszítette a fát, és nem mehettünk be, amíg nem csengetett az ajtóban. Vacsora után segítettünk a konyhában elpakolni, majd visszalopóztunk a nagyszobába, ahol papa a cserépkályha előtt ült, halkan hallgatta a zenét és jegyzetelt. Aztán amikor papa már idős volt, mi díszítettük a fát, hogy neki legyen meglepetés. Mindig béke volt, finom illatok, finom érzések, egymásra figyeltünk. Az emlék és az élmény marad, még ha a család változik is, hiszen papa elment, ám érkezik más, ugyanis babát várok.

Rosta

Vörös Szabolcs

Találkozunk 2016-ban!

Miért fideszes a falu? – A választási adatok mögé néztünk

A kormánypárt elsősorban falun mozgósított, a községekben élők szavazataival nyerte meg a választásokat – hallhattuk az elmúlt napokban. De tényleg igaz ez? Miként húzhatták be a romák tömegeinek voksait is? Részletes háttér a friss Heti Válaszban.

Mihez kezd a Fidesz a Budapest nevű ellenzéki szigettel?

A választás nyilvánvalóvá tette: a Fidesz messze nem olyan népszerű a fővárosban, mint az ország többi részén. Újra napirendre kerülhet az önkormányzati rendszer átalakításának kérdése, de a kormány számára tökéletes megoldás nem látszik. Részletes háttér a friss Heti Válaszban.

Vidnyánszky emeli a tétet: arab produkciókat hívott Magyarországra

Miközben Magyarország egyes vidékein már akkor is rendőrért kiáltanak, ha valaki kendőt köt a fejére, a Nemzeti Színház olyan arab előadásokat is meghívott az éppen zajló MITEM-re, amely a megértést szolgálja napjaink legégetőbb kérdésében. Részletes háttér a friss Heti Válaszban.

Sára Sándor: Vajna előtt is volt nemzeti filmgyártás!

A társadalmi problémákat kivételes érzékenységgel ábrázoló filmjeiért vehette át a Kossuth-nagydíjat a 85 éves Sára Sándor rendező, operatőr. A nemzet művészét, a Magyar Művészeti Akadémia tagját közszolgálatiságról és Andy Vajna filmügyi tevékenységéről is kérdeztük. Nagyinterjúnk a friss Heti Válaszban.

Ellenzéki tüntetéssorozat: gyászmunkának biztosan jó

A választási vereség után szinte minden ellenzéki párt válságba került, az LMP-ben tettlegességbe torkollottak az indulatok. A múlt szombaton elkezdett ellenzéki demonstrációk gyászmunkának biztosan jók – de lesz-e belőlük kibontakozás? Részletes háttér a csütörtöki Heti Válaszban.