A lélek időnként a gyomorban lakik

Maki Stevenson – Japánból Amerikán át Budapestre

/ 2018.02.14., szerda 13:20 / Hírforrás: Válasz.hu

Kezével körbeforgatja a fácánt, villámgyorsan tépdesi ki az apró tokokat. A diákok vizsgavacsorára készülnek, de még fotózás közben is besegít – minden percében szakács a Japánban született, Amerikában nevelkedett Maki Stevenson, a budapesti Culinary Institute of Europe (CIE) alapítója.

Részlet az intrjúból:

– Fotózás közben sem lankad a figyelme, a szeme sarkából a diákok munkáját figyeli. Ösztönös a maximalizmusa?

– Nincs tökéletesség: mindig lehet javítani, elmélyíteni a tudást. A tökély a véget jelenti – amíg élsz, fejlődhetsz. Ez nagyon szép, de mindig ad egy kis stresszt, valamennyi plusznyomást. Ha ez egy családi tradícióról szól, mondjuk Japánban, ahol nemzedékeken át visszük tovább a hagyományt, ott nemcsak fenntartani kell a szintet, hanem hozzá is tenni a saját maximumunkat.

Száz százalékban japán vagyok, de a gondolkodásomon látszik, hogy tizenkét évesen Amerikába költöztünk a családommal.

Érdekes helyzet volt, hiszen alkalmazkodni kellett a környezethez, de tartani is a saját identitásunkat; ebben édesanyám szigorú volt, hálás is vagyok érte.

– Amerika után Magyarország éles váltás volt?

– Egy izolált szigeten születtem, amit tenger vett körül. Szüleim mégis igyekeztek nyitottságot vinni bele, külföldiekkel barátkoztak, meghívtak másokat hozzánk. Édesanyám már Japánban is főzött nyugati ételeket, hetente egyszer kés-villás napot tartottunk. Hiába csöppentem bele még fiatalon a nyugati közegbe, Európa akkor is nagyon különbözik Amerikától. A közös történelmi motívumok mellett külön utak is jellemzik – a gasztronómián ez nagyon meglátszik. A francia konyha persze vezető szerepet játszik, de mégis rengeteg helyi íz és hagyomány tapasztalható meg, akármerre megyünk. Nekem ez teszi igazán érdekessé, hisz a kultúra és a gasztronómia a tányérokon fonódik össze.

– Mit hozott a családjából?

– Apám kiotói származású. Hihetetlen gourmet volt, sőt ma már azt mondanánk rá, hogy gasztrosznob. Nem tudom, mennyi pénzt költött ételekre; nem volt gazdag, de mégis mindenből a legjobbat vásárolta, minőséget a mennyiség helyett. Tokiói anyámmal nem tudtak mindent készen megvenni, ezért a jó alapanyagokból való főzés volt a járható út. Gyerekként például nem ettem bolti édességet: mindent otthon készítettünk. Folyamatosan gyűjtöttük az alapanyagokat – anyámnak olyan volt a természet, mint valami hatalmas bazár. Gyűjtött, feldolgozott, csomagolt, a felesleget pedig odaajándékozta a barátoknak. A karácsonyi felkészülés már októberben elkezdődött, minden kézzel készült, a csokik, a cukorkák is. Néha már beteg voltam az illatoktól…

– Mégis szakács lett?

– Azt szeretem ebben a szakmában, hogy az étel még akkor is összeköt embereket, ha nem értik egymás nyelvét. Valami ősi kapcsolat ez, nagyon izgalmas, átnyúlik vallás, neveltetés, kultúra fölött. Az ízek bármit legyőznek. Varázslat ez, szájon át. Dallasi házunk olyan volt, mint valami átjáró. Sok külföldi diák volt a környezetemben, akik az ünnepek alatt egyedül maradtak; mindig hazavittem valakit. Egy német barátom 1996-ban a hálaadási vacsorát töltötte nálunk. Olyan mély benyomást tett rá anyám vendégszeretete, hogy azóta is minden karácsonyra ír neki, újra és újra megköszönve azt az estét.

– Texasból a gasztronómia miatt költözött New Yorkba?

– Dehogy, én eredetileg zenész vagyok, csellista – a magyar férjemet is még akkor ismertem meg. Akkoriban kaptam egy állásajánlatot Kolumbiába. Eladtam a bútoraimat, felszámoltam mindent, és készen álltam arra, hogy elinduljak. Minden barátom művész volt, buborékban éltem, naivan csak a szép dolgokra figyeltem. Az sem volt furcsa, hogy mondták, ne gyalogoljak majd az utcán, ne használjak buszt, inkább taxizzak – fel sem merült bennem, hogy az az ország veszélyes lehet.

Mielőtt elutaztam volna, kezembe került egy hosszú újságcikk, ami a kolumbiai drogkartelleket, az alvilágot mutatta be. Akkor állt össze a kép és döntöttem: nem megyek Dél-Amerikába. Ott álltam tanácstalanul: se munka, se lakás, se tervek. Ekkor mondta a férjem, Bandi, hogy

"ha nem tudod, mit kezdj magaddal, nem számít, hol vagy éppen a világban”.

Igaza volt: ekkor, 1997 nyarán jöttem először Magyarországra. Egy cselló, a hátizsákom meg egy doboz CD – így kezdődött itt az életem. Még vegetáriánus voltam, de inkább kíváncsiságból, hogy reagál a szervezetem. Akkortájt kezdtem tudatosan foglalkozni a testtel, a tápanyagokkal, az emésztéssel. Elkezdtem spórolni, hogy elmehessek a New York-i Natural Gourmet Institute for Health and Culinary Arts iskolájába – három évvel később tehát utaztunk vissza az Egyesült Államokba. 

– A zene teljesen háttérbe szorult?

– Úgy gondoltam, a csellóhoz mindig visszatérhetek. Akkor már hosszú évek óta egész napokat játszottam, minden csak a zenéről szólt. 

A teljes cikk a Magyar Konyha Online oldalán olvasható el!

 

Rosta

Sztankóczy András

Találkozunk 2016-ban!

80 éves a XIII. kerület

A XIII. kerület június 1-jén ünnepli önálló közigazgatási egységgé válásának 80. évfordulóját. A díjmentesen látogatható ünnepi eseménysorozat a gyermeknapi hétvégén, május 25-27-én elkezdődik, a programok helyszíne a Béke tér lesz.

Akiket az állam jól kimentett

A devizahitelezés tekervényes történetében vajon új fejezetet nyit az Európai Bíróság főtanácsnokának minapi indítványa?

A falu, ahol az LMP-s jelölt megsemmisítette a fideszest

A Zemplén egyik kis falujában, Komlóskán április 8-án előállították az egész ország egyik legfurcsább választási eredményét: egyéniben az összes érvényes szavazat 62 százalékát az LMP-s jelölt vitte, a fideszes alig látszott. Hogy lehetséges ez? Miért rontott rájuk Lázár János az időközi választási kampányban? Miért fideszesek az aprófalvak a dacos mintafalu polgármestere szerint? Riport a Heti Válasz csütörtöki számában!