Az Eszterbauer család szekszárdi pincéje

/ 2017.03.30., csütörtök 15:47 / Hírforrás: Válasz.hu

Minden fantázianév mögött egy családi történet húzódik meg a kadarkájáról híres Eszterbauer-pince címkéin. A borászcsalád 10. és 11. nemzedékét, Eszterbauer Jánost és Ildikót a szekszárdi paraszt-polgári kultúráról, a legösszetartóbb borvidék sikeréről és a bikavér feltámadásáról kérdeztük.

Részlet az interjúból:

– Mióta művelnek szőlőt Szekszárdon az Eszterbauerek?

Eszterbauer János: Apai ágon 1746-ig tudjuk visszavezetni a családfát levéltári adatokból. A Szekszárdra települő svábok többsége a mai Baden-Württemberg területéről érkezett a XVIII. század elején a török hódoltság és a Rákóczi-szabadságharc alatt elnéptelenedett vidékre. Az első szekszárdi Eszterbauert Ferencnek hívták, de nem vagyunk tiszta sváb család, magyarokkal és szerbekkel is keveredtek az őseink.

– Mit köszönhet a sváboknak az itteni borkultúra?

János: Szekszárd alapvetően kékszőlő- és vörösbortermő vidék, melynek technológiáját még a török időkben a szerbek honosították meg, ők hozták magukkal a kadarkát is. Ezt a technológiátalkalmazzuk ma is, persze jobban tudjuk ellenőrizni és irányítani a folyamatokat. Amit ehhez a németek hozzátettek, az a szorgalmuk, a precízségük, a tisztaságuk és a rendszeretetük volt.

– Miben állt az a paraszt-polgárinak nevezett kultúra, amit oly sokat emleget?

János: Ennek a kultúrának a katolikus vallás és erkölcs volt az alapja, de közrejátszott benne az is, hogy Szekszárd mindig frekventált hely volt. A Budáról Eszékre vezető út kétezer éve fontos kereskedelmi útvonal, már a római időkben az volt, itt vonult le II. Lajos is a mohácsi mezőre. Minden társadalmi hatás és technológiai újítás gyorsan elért ide, őseink széles látókörűek voltak. Volt olvasó- és színjátszókörük, részt vettek a város politikai életében. Felmenőim közül nem egy személy volt, aki a városi tanács tagja vagy a város bírája volt.

– Mekkora kárt tett ebben a társadalomban a szocializmus?

János: A szocialista elveknek nem felelt meg a paraszt-polgári felfogás. Megyeszékhelyként erőszakos iparosítást kényszerítettek Szekszárdra, a parasztemberekből munkásokat csináltak, a kertvárosokat, pincesorokat lebontották, helyükre lakótelepeket emeltek. A pusztítás még a ’80-as években is folyt, nagyszüleim házát 1986-ban sajátították ki. Kénytelenek voltak bemenni egy kétszobás panelbe, ahol a nagymamám fél év alatt megtört, a tyúkudvart kereste. Ide vezethető vissza az is, hogy a rendszerváltás után a többi borvidék elment mellettünk.

– Máshol nem volt ekkora a pusztítás?

János: Villány határ menti elhelyezkedésének köszönhetően kevésbé volt szem előtt, így megmaradtak a gyönyörű pincesorai, a szocializmus előtti kultúrája. Egerhez nem mertek hozzányúlni, mivel tele volt műemlékekkel, de Sopronban és a Balatonnál is hasonló volt a helyzet. Ezért ébredtünk nehezebben. Csak a 2000-es évek elején kezdtünk felzárkózni, és kellett tíz-tizenöt év, mire utolértük őket. Amikor Villányból idejön valaki, és büszkén kérdezi, hol vannak a pincesoraitok, azt mondom, hogy kétszer annyi volt, mint Villányban, csak mindent lebontottak. Egyetlen négyzetméter szőlőnk nincs, ami az ősi birtokhoz tartozott volna, mert a helyükön ma lakótelepek állnak.

– Még a bikavért is elvették Szekszárdtól. Előfordult, hogy „egri bikavért” kértek önöktől a saját pincéjükben?

János: Hogyne. Sok embernek ma sem egyértelmű, hogy a bikavér elnevezés innen ered. Először Garay János, a város költője hasonlítja a bikavérhez a színét Szegszárdi bordal című versében, de már a szekszárdi apátságot 1061-ben megalapító I. Béla pogány neve is Bika volt, és volt ilyen nevű dűlő a bencéseknek adományozott területek között. Ugyanakkor Egernek és néhány híres termelőjének, leginkább Grőber Jenőnek köszönhetjük, hogy a bikavér európai hírű branddé válhatott a XIX–XX. század fordulójára. Most pedig évek óta eredményes együttműködés folyik a két borvidék között, hogy visszaszerezzük a bikavér rangját, ami a szocializmus évei alatt megkopott. Ennek látványos eseménye az évente megrendezett Eger–Szekszárd Bikavér Párbaj, amelyre idén március 3-án került sor.

– A tizenegyedik generációt mi vonzotta a szőlőbe?

Eszterbauer Ildikó: Mi már más világban nőttünk fel. Apa még megtapasztalta a szekszárdi parasztpolgári társadalom ízét, első kézből hallotta a papát és a mamát erről mesélni. Én már csak tőle tudom, milyen lehetett. A mi nemzedékünket más motiválja. Eredetileg kommunikációt és médiatudományt tanultam, és azért döntöttem úgy, hogy beszállok a borászkodásba, mert nincs még egy ennyi különféle készséget igénylő, sokrétű hivatás. Nem bántam meg: évről évre jobban élvezem, és munkált bennem a megfelelési vágy is, hogy továbbvigyem a családi vállalkozást.

János: A műszaki cég ma is megvan – az aranytojást tojó tyúkot nem szabad levágni. A borászati beruházásokat a mai napig ennek a nyereségéből finanszírozzuk. A napi működéshez elég a pince bevétele, de a fejlesztésekhez kevés lenne. Ez nem baj, hiszen tizenöt év alatt a nulláról jutottunk el oda, ahol vagyunk. Akkor volt a kis présházam és 1500 négyzetméter szőlőm. Az első borunk 2002-ben, egy ócska évjárat után került forgalomba. Most 35 hektár területünk van, évi 300 ezer palackot adunk el, vendégeket fogadunk a rendezvénytermünkben, New Yorki borbárokban és Michelin-csillagos éttermekben kaphatók a boraink.

– Először a kadarkájukkal lettek ismertek. Ez tudatos volt vagy véletlen?

János: Ezt nagyrészt Pálinkás Lászlónak köszönhetjük, akivel együtt nőttem fel. Unokatestvérek vagyunk, a Tanyamacska nevű borunk címkéjén látható szerb nagyapánk volt közös, egy másik őse pedig Vesztergombi. Ennek ismeretében szinte természetes, hogy különleges érzéke és tehetsége van a borokhoz. Laci szakmai tanácsadóként segíti a munkánkat, de van egy saját pincéje is. Ő fejlesztett ki egy olyan technológiát a kadarka készítéséhez, amelyet azóta többen átvettek Szekszárdon is.

– A világpiacon megállná a helyét?

Ildikó: A mai borfogyasztó kifejezetten keresi az egyediséget, a helyi fajtákat, így a kadarka szép piacot találhatna magának, de a fajta érzékenysége miatt nehéz nagy volumenben előállítani. A szocializmus is megpróbálta bevinni a tömegtermelésbe, de jellegtelen bor készült belőle, ami lerontotta az imázsát. Gondos műveléssel viszont kiváló bort ad, de nem annyit, amennyivel egy exportpiacot meg lehetne ragadni. Persze mi pont az ellenpélda vagyunk. Kaliforniában működik egy Blue Danube Wine Company nevű cég, amely Kelet-Közép-Európa autochton fajtái iránt érdeklődik. Nagyon tetszik nekik a furmint, az olaszrizling, a kékfrankos mellett a kadarka is, rajtuk keresztül mintegy 25 New York-i étteremben és borbárban kapható a kadarkánk és a bikavérünk. A gasztropiacokat tehát megcélozhatjuk a kadarkával, de egy lengyel áruházba például nem mennék be vele.

A teljes cikk a Az Ízlelő Online oldalon olvasható el!

Rosta

Találkozunk 2016-ban!

Elbűvölő Sanghaj Budapesten

A kínai csomózással és a bársonyhímzéssel is megismerkedhetnek az Elbűvölő Sanghaj programsorozat látogatói egy hétig. Fotó, festmény, design.

Ugyanúgy?

„Ahogy ma az állam már a Nemzeti Kommunikációs Hivatalon keresztül költséghatékony módon kezeli az állami hirdetéseket, ugyanúgy központosítani lehetne a kulturális mecenatúrára fordított pénzeszközöket”, nyilatkozta Szakács Árpád a Figyelőnek. A Médiaworks főszerkesztője a Magyar Időkben indított sorozatával a kulturális mecenatúrát, annak visszásságait vette célba, kritizálva, mi több, támadva a baloldali gondolatok előtt teret nyitó állami intézményvezetőket.

A nő, akit Trump elnök megnyugtat

Közös megoldásra van szükség migrációügyben, Oroszországgal pedig világosan kell beszélni – véli Észtország elnöke. Kersti Kaljulaid a Heti Válasznak azt mondta: nevén kell nevezni, mi folyik Ukrajnában, különben hozzászokunk, és ezt a hibát egyszer már elkövettük.

Itt a könyvhét mérlege: idén egy bájos fiatal írónő asztala előtt kígyózott hatalmas sor

Több mint egy évtizedig az ünnepi könyvhét megnyitója után fél órával megjelent a Vörösmarty téren Esterházy Péter; tíz perc múlva már jöttek és nem akartak elfogyni a dedikálásra váró olvasók. Helyben vagyunk – bólogatott a közönség, ki örömmel, ki fanyalogva. Idén egy bájos fiatal írónő asztala előtt kígyózott hatalmas sor. Részletek a legfrissebb – jelenleg csak digitális formában elérhető – Heti Válaszban.

Azt ígérik, jobb lesz a MÁV, mint az osztrák vasút

Az osztrák vasút Budapestre közlekedő vonatánál magasabb színvonalat ígér jövőre a MÁV a felújított vasútvonalakon, saját gyártású kocsijai fedélzetén. Részletek a legfrissebb – jelenleg csak digitális formában elérhető – Heti Válaszban.

„Putyin úgy fogja felhasználni a focivébét, ahogy Hitler tette az 1936-os olimpiával”

Kelet-ukrajnai háború, túlárazások, bosszúszomjas angol ultrák – néhány a 21. foci-vb-re vetülő árnyék közül. A nemzetközi politika nagyágyúi végül, a Krím annektálása ide vagy oda, nem maradnak távol a június 14-től kezdődő világbajnokságtól. Részletes háttér a legfrissebb – jelenleg csak digitális formában elérhető – Heti Válaszban.

Prőhle Gergely: Lovas István halálára

„A kemény fiúk szemében nyilván a végső lúzerség, hogy most mégis leírom: megrendít Lovas halála.” Prőhle Gergely írása a legfrissebb – jelenleg csak digitális formában elérhető – Heti Válaszban olvasható.

Jó-e, hogy a fociválogatottak tele vannak bevándorlókkal?

A nyugat-európai válogatottakban a lakosság átlagánál jóval több bevándorlógyökerű játékost láthatunk a most kezdődő focivébén. Ami általános megítélés szerint az integráció nagy sikere. A legfrissebb – jelenleg csak digitális formában elérhető – Heti Válaszból kiderül, valóban sikerről van-e szó?