Christian Millau

/ 2017.08.09., szerda 14:26 /

A magyarok kiejteni sem tudták a nevét. Amikor 2012-ben itthon is megjelent a Gault&Millau étteremkalauz, a szerkesztők a honlapra azt írták: Gómijó.hu. Gó: Henri Gault, Mijó: Christian Millau. A két újságíró fetrengett volna a röhögéstől, ha meglátják nevük fonetikus átiratát, ám akkor ilyesmi már nem érdekelte őket.

Henri Gault 2000 júliusa óta Isten asztalánál vacsorázott (ki tudja, hogyan főznek arrafelé), Millau meg unta az egészet, sznobokat és sértett vendéglősöket, gasztroszatyrokat (a mindig lelkendező női kritikusokat nevezték így), meg az egész odakozmált gasztromaffiát, akik az ő nevükkel akartak híressé válni és ájult áhítattal sorolták a szakácssipkákat meg a Michelin-csillagokat.

Az elegáns, okos francia tudta, hogy mese a húsz pont, a tökéletesség elérhetetlen, az ár és az érték rég elszakadt egymástól, ma újgazdagok szürcsölik a méregdrága bordeaux-it, turkálnak életuntan a szarvasgombás Szent Jakab-kagylóban. Talán még arra is gondolt, hogy mindez az ő hibájuk is. A szellemet ők szabadították ki a palackból, amikor az 1960-as években elindították a nevüket viselő gasztrolapot, majd – hatalmas sajtócsinnadratta közepette – kiadták étteremkalauzukat, amely nemcsak a Michelin guide avítt szemléletével szakított, de a De Gaulle-mítosszal, a merev nagypolgári stílussal is, és főként az egzisztencialisták Sartre-hóbortjával. Lázadás volt ez a javából. „Talán jobb lett volna – emlékezett később –, ha nem azt írjuk, hogy nouvelle cuisine (új konyha), hanem inkább azt, hogy szabad konyha. Valami vibrált a levegőben, csak egy név kellett a robbanáshoz. Ezt adtuk mi.”

Ennél persze sokkal többet adtak. Mert az igaz, hogy a fiatal, tehetséges szakácsok többsége már nem Auguste Escoffier szakácskönyvével a párnája alatt tért nyugovóra, és közülük már sokan porolgatták a régi, elvásott recepteket, de öntudatot, világhírt a két újságíró adott a mozgalomnak. A Gault&Millau étteremkalauz a szabadság pillanata volt. Egy egész nemzedék mondott ágyőt a besamelmártásnak, a kötelező borjúalaplének, a nyakba kötött asztalkendőnek, a százoldalas étlapnak. A séfek rádöbbentek, hogy nincsenek egyedül, hogy a Troisgros fivérek ugyanazokat az elveket vallják Roanne-ban, mint Bernard Loiseau Saulieu-ben, Frédy Girardet a svájci Crissier-ben, Alain Senderens Párizsban és számtalan tehetséges séf szerte a világban. Hogy lehet felszabadultan is főzni, nem rabszolgamód, nem kötelező a kotta, a frusztrációnak vége. Gault és Millau könnyed, pimaszul szellemes hangnemben minősítette az éttermeket, új stílust teremtve a gasztronómiai irodalomban. Nemcsak az íz és az ízlés szabadult fel, hanem maga a szakács is. Ezért robban akkorát a Gault&Millau első kiadása 1972-ben.

Az új konyha megjelenése ugyanis erkölcsi megújulás volt. Nem divat, hanem kulináris forradalom. Életérzés. Egy közérzet kifejeződése: a könnyű és egészséges étel utáni vágy. Ugyanaz a társadalmi elégedetlenség szülte, mint az irodalomban az új regény, a filmművészetben a francia új hullám mozgalmát.

Christian Millau egész életében megőrizte eleganciáját és humorát. És megvesztegethetetlenségét, erkölcsi fölényét. A gasztronómia szerelme című könyvében maga meséli el az alábbi történetet. Egy vidéki vendéglőben, a vacsora végén az idős tulajdonos főzőasszony egy borítékot csúsztat a zsebébe, azzal a kéréssel, hogy csak otthon nézze meg, mi van benne. Hazaérve kiderül, hogy a borítékban pénz lapul. Ötven frank. Millau bosszankodik, de hamar elfelejti a dolgot. Mit tesz Isten, egy évvel később szinte véletlenül betérnek ugyanabba a fogadóba a feleségével. Fizetéskor a fogadósné azt súgja a kritikusnak: „Neheztelek magára, Millau úr.” „Miért?” „Mert nem írt rólam egy sort sem!” „Kellett volna?” „Hát persze – mondja az idős hölgy –, hiszen tudja, mit csúsztattam a zsebébe!” „Ó – válaszolja Millau –, azt hittem, azért adta, hogy ne írjak magáról.”

Szombaton, 89. életévében elhunyt Christian Millau. „Az egyetlen igazi szenvedély – mondta – az ínyenc kíváncsisága. Mi lesz a következő fogás?”

Rosta

Bódis András

Találkozunk 2016-ban!

A Putyin–Csányi-dzsúdóbarátság háttere

A jövő heti budapesti cselgáncsvébé fékezett habzású sporthír volna, ha a rendezvényen nem tenné tiszteletét a dzsúdó fekete öves mestere, Vlagyimir Putyin. De hogy került az orosz elnök közelébe Csányi Sándor OTP-vezér, és hogy nem Mészáros Lőrinc? Exkluzív háttér a csütörtöki Heti Válaszban.

Hogyan lett Katalónia szinte észrevétlenül az iszlamizmus új fellegvára?

Miközben a világ Belgiumra, Franciaországra vagy Angliára figyelt, addig Katalóniában csendben létrejött egy, a fentiekkel vetekedő iszlamista közösség. A csütörtöki Heti Válasz megmutatja a barcelonai merénylet hátterét, azt, hogy a modern európai iszlamista terrorizmus miként tért vissza szülőföldjére.

Maradjon-e Orbán? – Jeszenszky Géza ölre menő vitája fiával, Zsolttal

Kiéleződtek a nemzedéki ellentétek Jeszenszkyéknél: a Trump-rajongó, Orbán-párti Zsolt nyilvánosan bírálta apját, amiért az kritizálja a kormányt. Géza, az egykori külügyminiszter és nagykövet most leült fiával, hogy megvitassák: szentesítheti-e a cél az eszközöket a jobboldali politikában.