Műveljük kertjeinket!

Bálint György szerint ahogy minden nő, úgy minden növény is szép

/ 2017.02.28., kedd 10:36 / Hírforrás: Válasz.hu

Kevés olyan történelmi csapás volt a XX. században, amelyet Bálint György ne élt volna át, ennek ellenére derűje és munkakedve 98 évesen is töretlen. Blogol, előadásokat tart, cikkeket ír, Bálint gazda néven futó Facebook-oldalának több követője van, mint megannyi hazai tévésztárnak. Kevés beszélgetőtárssal nevettem ennyit, mint vele: Gyuri bácsinak már arra is van terve, mit csinál majd, ha az öregség előrehaladt…

Részlet az interjúból:

– Hogyan nézett ki gyerekkorában egy családi vacsora?

– Étkezés szempontjából szigorúan neveltek, ahogy abban az időben egy polgári családban megszokott volt. Fél nyolckor volt a vacsora, akkorra mindenkinek haza kellett érnie. Ilyenkor az egész család együtt volt, és elmondtuk, kivel mi történt aznap. Az apám mindig azt mondta: az evést akkor kell abbahagyni, amikor a legjobban ízlik. Ez az egészséges étkezés alaptétele, hiszen nem szabad nagyon éhesnek lenni, de az sem jó, ha tele van az ember, hiszen az a munka és a teljesítmény rovására megy. Mostanában sokat foglalkozom az élelmiszerpazarlás kérdésével. Az ENSZ minden évben megjelöl egy fő problémát, ami az idén az önellátás, melynek három melléktézise van: az élelmiszerekkel való pazarlás, az éhezés és az elhízás.

– Gondolom, önöknél sem lehetett pazarolni az ételt.

– A szigorúságba beletartozott, hogy egyrészt nem volt válogatás. Négy-öt éves lehettem, amikor egyszer mákos tészta volt ebédre. Közöltem, hogy ezt én nem eszem meg, mire anyám azt mondta: ha nem, nem. Vacsorára is mákos tésztát kaptam – nem ettem meg. Másnap reggelire is mákos tésztát kaptam – nem ettem meg akkor sem, de délben, amikor ismét mákos tésztát tettek elém, bizony, már megettem. Mindenki annyit szedhetett, amennyit akart, de ami a tányéron volt, azt meg kellett enni, nem lehetett otthagyni. Ha kenyér volt a tányér mellett, akkor azt is meg kellett enni. Nem lehetett egy falat kenyeret sem otthagyni az asztalon. Jómódú polgárcsalád volt a miénk, amely akár lehetne mintakép is a mai világban, ahol megtanították azt is, hogyan kell enni, hogyan illik az étkezőasztalnál viselkedni. Ennek sokszor vettem hasznát később, amikor a világot jártam.

– Mesélne erről?

– Jó barátom lett például Lennart Bernadotte gróf, övé volt a Mainau nevű kis sziget a Boden-tó északi medencéjében. A sziget gyönyörű botanikus kert, amelyet még Esterházy Miklós alapított, és ez az arborétum hozott össze bennünket. Ott olyan emberekkel találkoztam, mint a spanyol király vagy az akkori német elnök: egy asztalnál ültünk, és nem okozott problémát, hogy úgy étkezzem, ahogy azt az etikett előírja. Unokákkal, dédunokákkal vagyok körülvéve, és mindig csodálkozom, mert amikor a gyerekek úgy gondolják, akkor fölugranak és elmennek az asztaltól: ők már befejezték. Nálunk ilyen nem volt. Addig nem lehetett az asztalhoz ülni, amíg apám le nem ült az asztalfőre, és nem lehetett fölkelni addig, amíg ő azt nem mondta, hogy egészségünkre. Ezek a szokások azóta rendkívüli módon fellazultak.

– Milyen gyerekkori ízeket őriz?

– A krumplinudli jut először eszembe: minden egyes darabot kézzel formáztak meg, és lekvárral ettük. Ha megkérdezték, mit szeretnék enni, akkor ezt mondtam. Máig megmaradt az a szokásom, hogy szeretem az egyszerű ételeket. Egyszer egy furcsa történet kerekedett ki ebből. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt Miskolc városa divatba hozta, hogy hétvégére mindig meghívnak egy közismertebb házaspárt. Megmutatták a múzeumokat, a templomokat, este pedig volt egy összejövetel, amelyen a város politikai, kulturális és közigazgatási vezetői vettek részt. Előtte azonban megkérdezték, mit szeretnék vacsorára, az volt ugyanis a szokás, hogy figyelembe vették a vendég kívánságát. Mondtam, hogy paprikás krumplit szeretnék.

„Á – mondta a főnök úr elképedve –, azt nem lehet! Ha valaki eljön hozzánk, az pisztrángot szeretne enni vagy bifszteket, nem ilyen hétköznapi ételt.”

De hát, mondom, maga azt kérdezte, hogy mit szeretnék. Na, végül – egy jó húsleves után – paprikás krumpli lett a vacsora, de volt benne hús, kolbász, a tetején sült szalonna kakastaréjban. Jó salátákat adtak hozzá, utána pedig különböző rétesek következtek. De akárkit megkérdeztem, mindenki elégedett volt a vacsorával. Ezzel a véleménnyel szembesítettem aztán a főnök urat is, aki jót nevetett, és azt mondta: úgy látszik, neki is van mit tanulni.

– Élete minden jelentős fordulópontjánál megjelenik egy tál étel: káposztalevessel kínálja a szovjet tiszt, aki elfoglalta az otthonát, a szomszédasszony a széthordott javak egyikében, egy sèvres-i bonbonniere-ben hozott önnek paprikás krumplit. Amikor pedig magánházaknál volt kénytelen munkát vállalni, egy asszony behívta és megkínálta egy tál meleg krumplilevessel. Úgy tűnik, ezek az ízek megmaradnak.

– Megmaradnak, és végigkísérik az embert egész életében. Az ember ízlése sok szempontból változik, de a gondolkodásmódja, ami gyerekkorában rögzült, az rendszerint megmarad. A krumpli a mai napig az étkezésem központi eleme. A feleségemet arra szoktam kérni, hogy ha hideg vacsora van, akkor főzzön nekem néhány szem krumplit héjában.

– Külföldi útjai során biztos evett azért valami különlegeset!

– A nyolcvanas években meghívtak Európa egyik legnagyobb növényvédőszer-gyárába, Dijonba, és ott rábíztak egy rendkívül csinos francia nőre, hogy vezessen körbe. A hölggyel aztán együtt is vacsoráztunk. Kérdezte, szeretem-e az osztrigát, én meg mondtam, hogy még nem ettem, és nem is nagyon akarok enni. Akkor ő a villájára szúrt egy falatot és odanyújtotta a számba. Nem volt mese, kénytelen voltam lenyelni. Egészen jó volt, de mondtam neki, hogy életem további részében sem fogok osztrigát enni. Megvagyok nélküle.

– A kertészkedés még a politikai törekvéseket is tükrözi: az ötvenes években tiltották, nem akarták, hogy az emberek a sajátjukkal foglalatoskodjanak, a hatvanas-hetvenes években viszont – talán az ön hatására is – már támogatták, hogy mindenkinek legyen hobbitelke, háztájija. A tudatos táplálkozás, az egészséges alapanyagok beszerzése, megtermelése most ráadásul divatos téma is.

– Az önellátás kérdéséről most készülök hosszabb tanulmányt írni, el is várják tőlem, hogy ebben a témában véleményt nyilvánítsak. Szükségszerű is, hogy eljussunk idáig, de még mindig nem ment át eléggé a köztudatba az, hogy a természetes körülmények között felnevelt növények termése az életfontosságú elemeket sokkal nagyobb mennyiségben tartalmazza. Az a paradicsom például, amelyet télen is fogyasztunk – én is kapok mindennap pár szem koktélparadicsomot a reggelihez –, az cukorból, szerves savakból, különösen folsavból, vitaminokból, ízanyagokból sokkal kevesebbet tartalmaz.

Az a nagy ellentmondás a mi társadalmunkban, hogy a fogyasztói, fiziológiai igények és a kereskedelem igényei nincsenek összhangban. Mert a kereskedelem azt kívánja, hogy az a termény, amelyet ő el akar adni, szép legyen, pultálló legyen, egy hét múlva is frissnek látszódjon, és ezt a kétfajta igényt csak úgy lehet közelíteni, ha többet foglalkozunk azzal, hogy saját magunk is termeljünk.

Erre pedig nagyszerű új lehetőségek kínálkoznak. Én már negyven évvel ezelőtt, egy németországi utam alkalmából megismerkedtem a magaságyakkal, írtam is róla. Akkor nem volt különösebb visszhangja, most viszont óriási az érdeklődés, az ember elmegy akár csak Ausztriába, Burgenlandba, mindenütt azt látja, hogy – nemcsak a városi, hanem a falusi házak kertjében is – ott a magaságy. Valamikor volt egy szép kertem Balatonfüreden, de most megint oda jutottam, hogy már vénember vagyok, és előbb-utóbb nem nagyon tudok majd semmi hasznosat csinálni. Még tudok, de 98 évesen számolni kell azzal, hogy az öregség előrehalad. Ezért tehát csinálunk most ide, ebbe a sashalmi kertbe is egy magaságyat.

A teljes cikk a Magyar Konyha Online oldalán olvasható el!

 

Rosta

Borbás Barna

Találkozunk 2016-ban!

László Zsolt: „Nekünk ki kell pusztulnunk”

Teljesíthetők-e Jézus tanításai ma, és egy nem hívő játszhat-e a szenvedéstörténetben? László Zsolt szerint erre is választ keres a Passió XXI. című előadás. A Radnóti Színház színészétől megkérdeztük azt is, dolgozna-e Vidnyánszky Attilával. Nagyinterjúnk a friss Heti Válaszban.

Merkel bukik vagy Erdoğan? – ez itt a kérdés

Kétséges Recep Tayyip Erdoğan többsége a hatalmát bebetonozó népszavazáson, emiatt fontos neki a nyugati törökség szavazata. A török politikusok kiutasítása miatti bosszúként havi 15 ezer migráns zúdulhat Európára. De kinek a karrierjébe kerül mindez: Merkelébe vagy Erdoğanéba? Részletes háttér a friss Heti Válaszban.

Kortársunk, Jézus Krisztus

Profi színházi előadás, gyülekezeti közösségi játék, rockoratorikus, illetve rockzenén alapuló produkciók: húsvét közeledtével megnéztük, milyen múlt- és jelenbeli passiójátékok készültek, s hogy melyik mit üzen a ma emberének. Részletek a friss Heti Válaszban.

Kihátrálhat a kormány a multikat szorongató csomag mögül

A multik megszorongatására szolgáló tervektől a kis magyar boltok is pánikba estek, ami elgondolkoztatta a kormányt. A Góliátok és Dávidok versenyébe a világ több pontján próbál az állam beleszólni – a friss Heti Válaszban bemutatjuk, mekkora sikerrel.

Szeressük a kiegyezést! Történészvita a 150. évfordulón

Elárulták a kiegyezés tető alá hozói március 15-ét, vagy éppen megvalósították a céljait? Miért értékelődött fel Kádár alatt 1867? A kiegyezés 150. évfordulóján ifj. Bertényi Iván és Hermann Róbert történészeket kérdeztük. Interjúnk a csütörtöki Heti Válaszban.