Ördöghagyma

Ez szolgált fizetőeszközül, ez szerepel Hammurapi törvényoszlopán, és ezt a növényt vitte magával Észak-Amerikába Kolumbusz Kristóf. Az a hagyma azonban, amit a Kheopsz-piramis építői 4500 éve a lepényhez kaptak, s aminek elmaradása miatt sztrájkolni merészeltek, a póréhagyma volt (allium porrum). Ebből főzetett levest Néró, a római császár, akit a háta mögött hagymafalónak gúnyoltak, és ezt tűzték sisakjukra Szent Dávid kelta szerzetes hívei.

Wales címerében szerepelt is évszázadokig a póréhagyma, sőt az egyfontos pénzérme hátoldalát is ez díszítette – mindaddig, amíg le nem cserélték nárciszra. Nyilván az illata miatt. Bár, mint tudjuk, a pénznek nincs szaga. Illetve bizonyos embereknek nincs szaglóérzékük. De ebbe ne bonyolódjunk bele. Inkább szögezzük le, hogy az ókor viagrája nem a vörös- vagy a póréhagyma volt, hanem a fokhagyma (allium sativum). Szerepel a sumér agyagtáblákon, említi az Ebers-féle orvosi papirusz, Hippokratész ezzel kezelte a fertőzött sebeket. Előfordul szinte minden ókori szerzőnél.

Ám medvehagymáról szó sem esik. Konyhai és gyógyászati hasznát nem ismerték fel időben, pedig számtalan régi néven előbújik: porosz-, boszorkány-, kígyó-, sási-, jurda-, sajamás-, sarima-, vadfokhagyma. Veszelszki Antal botanikus 1798-ban török fokhagymának becézi. Idegenkedik tőle 1775-ben Csapó József is: „Nem kell megengedni a pásztoroknak, hogy a juhokkal e füvet etessék – mondja füveskönyvében –, mivel a tejük fokhagyma szagú lészen tőle!” Egy ideig boszorkány-, illetve ördöghagymának is nevezték, hiszen közszájon forgott a legenda, miszerint amikor az ördög magára haragította az Úristent, és fejvesztve menekült a Paradicsomból, ahová a bal patájával lépett, ott termett a boszorkányhagyma. Rettegi is az illatát a Sátán, hívják akár Belzebubnak, akár a dzsinnek fejedelmének.

Ehhez képest – ilyenkor, tavasz második felében – hívők tömege lepi el Orfű környékét és a Fokhagymaszagú Völgyet. Valahogy elterjedt, hogy a medvehagyma minden bajunkra gyógyír: csökkenti a magas vérnyomást, a koleszterinszintet, erősíti az érfalak rugalmasságát, javítja az emésztést, megszünteti a gombás bőrfertőzéseket, kiűzi a gyerekből a gilisztát, gyógyítja a reumásokat, görvélykórosokat, kén- és magnéziumkirály, nem is beszélve a csontritkulást lassító mangántartalmáról, szóval életelixír; Matuzsálem is ezt fogyasztotta.

Amellett a brumi sem tévedhet: a barnamedvét a medvehagyma illata ébreszti téli álmából, és a barlangból kiimbolyogva ezt falja két pofára. Úgyhogy öntudatos háziasszonyok körözöttbe, vajba keverik, pogácsába sütik, főznek medvehagymalevest, elteszik pesztónak, de vannak, akiket annyira megbabonáz a delejes illat, hogy csak hemperegnek a medvehagymapázsiton, mint egy pálpusztaiágyon (a cigányhagyma elűzi a derék- és térdfájást is), aztán lekaszálnak egy halomra valót, és – ha nincs benne tavaszi gyöngyvirág, se őszi kikerics – kezdődhet a tinktúrás tavaszi tisztítókúra.

Lényegtelen, hogy az amerikai Stanford Egyetem professzora, Christopher Gardner többször kimutatta: a medvehagymakúra nincs hatással a koleszterinszintünkre, mi csak tartsuk magunkat a javallatokhoz, az orvostudor véleményének nincs jelentősége; mire ráébredünk, hogy mégis van, addigra úgyis késő. Testünk addigra átitatódik a kéntartalmú allicinnel, és a vámpírok sikoltozva menekülnek előlünk. Sajnos családunk tagjai is. De ez addigra másodlagos; addigra felismerjük, hogy nem négy őselem létezik (tűz, víz, föld, levegő), hanem öt. Az ötödik a medvehagyma. Az meg mi vagyunk.