A globalizáció történetfilozófiája

/ 2004.02.13., péntek 08:20 /

A Heti Válasz 2003. 47., 48., 49. és 50. számaiban részleteket közöltünk Bogár László Magyarország és a globalizáció című, az Osiris Kiadónál megjelent könyvéből. Múlt heti számunkban Balázs Zoltán vitacikkét közöltük.

Könyvében Bogár László nagy ívű tablót vázol fel az európai, illetve a nyugati típusú civilizáció elmúlt hat-nyolc évszázadnyi történetéről. Bizonyos kérdésekben egészen napjainkig nyomul előre. Történelemképét nagyrészt ismert tényekből, eseményekből, összefüggésekből szerkeszti egybe. Igazi eredetisége mindenekelőtt a puhább anyagban, a történelem újraértelmezésében, eddig rejtve maradt értelmének feltárásában, homályos ábráinak erőteljes kirajzolásában van. A szerző sajátos történelem- és világszemléletében. Ismertetésemben, majd megjegyzéseimben ezért figyelmemet magam is elsősorban ezekre a mozzanatokra összpontosítottam.

A világhódító tőke

A könyv első nagy tartalmi vonulata a tőkés világról szól. A tőkés vállalkozás és a köréje szerveződő társadalom és civilizáció a XIII-XIV. század táján kezdi meg világhódító és világpusztító útját. A tőkés struktúrák mindenekelőtt a nekik otthont adó társadalmakat győzik le és gyötrik meg, szétbontva, megtámadva és felfalva a tőkés viszony kialakulását megelőző fő embertermelő és - közgazdasági értelemben vett - jószágtermelő üzemet: a családot és a családokból szőtt, az emberiség sok évezredes-évtízezredes szakrális értékeit őrző társadalmat, illetve mögötte a természetet. Egy idő múlva a reformáció révén a családot és a családokból szőtt társadalmat védelmező keresztény egyházat is sarokba szorítják. Utána következik a szakralitás utolsó őrének, a feudális királyságnak elpusztítása a nagy francia forradalomban, s vele a földesúri hatalom legyőzése, illetve a nagybirtok tőkés gazdasággá alakítása. A természeti és emberi erőforrásokért vívott küzdelem Európában - több évszázados szörnyű rombolás után - csak azért nem vezetett a társadalom teljes szétveréséhez, mert a XV-XVI. századtól a tőkés civilizáció expanzív képviselői más kontinensek és más civilizációk kirablásával folytatták pusztító hadjárataikat. Ez az expanzió meghódította és elnéptelenítette Amerikát, az ültetvényes gazdálkodás munkásszükségletét Afrika társadalmainak fizikai szétzúzásával és a népesség jelentős részének rabszolgaként Amerikába hurcolásával biztosította. Közben nyersanyag-, munkaerő- és piacszerzési céllal leigázta Indiát, Japánt, Kínát. A családi tevékenységre alapított társadalmakat mindenütt felbontotta, felmorzsolta, a nemzetek gazdagságát, természeti erőforrásait kirabolta. Afrika, Észak- és Dél-Amerika őslakos népessége nagyrészt kipusztult vagy - mint Indiát is - bővített reprodukciójában érte jóvátehetetlen sérülés. Ennek a tőkés viszony világuralmát létrehozó folyamatnak fő mozgatói az angolszász hatalmak: Anglia, majd az Amerikai Egyesült Államok. Amikor jelentős vetélytársak kívánnak a világon való osztozásba bekapcsolódni (Franciaország, Olaszország, Németország stb.), több menetben azokat is leigázzák vagy kiszorítják, és ha lehet, ki is fosztják. Így érkezünk el a XX. század második feléhez: a tőkés gazdasági és pénzügyi rendszer világuralmának, a globalizációnak a kiteljesedéséhez.

Bogár itt szemügyre veszi magát a globális hatalommá lett tőkés civilizációt, azokat az alkotásokat - az atombombát, a műanyagot, a nemzetközi óriásvállalatokat, a világhálót, a pénzügyi derivátumokat, a televíziót -, melyek valóságos és szimbolikus tömegpusztító fegyverként a rejtett globális hatalmak világ feletti uralmát biztosítják, és egyben a globális civilizáció lényegét mintegy emblematikusan kifejezik. Felsorolja a világuralom fő intézményeit és funkcióikat a Világbanktól és a Nemzetközi Valutaalaptól a Világkereskedelmi Szervezetig és a nemzetközi hitelminősítő intézetekig. Bemutatja eszméiket: az úgynevezett washingtoni konszenzusban megfogalmazott, a gyengébb országokra rákényszerített magatartási szabályokat (privatizáció, liberalizáció, dereguláció), s mögöttük a világhódítók ideológiájaként működő racionalizmusmítoszt és a természeti erőforrásokkal és az emberi viszonyokkal nem számoló klasszikus közgazdaságtant. Bemutatja, hogyan győzte-győzi le a globális civilizáció több kemény és puha világháborúban legnagyobb riválisait: Németországot és a Szovjetuniót, s a 2001. szeptember 11-i merénylet hogyan nyitja meg az utat a további, a társadalmak egyre mélyebb rétegeibe hatoló hódítások, gyakorlatilag a harmadik világháború előtt.

Bogár ezt a tőkeviszonyra épülő s évszázadok alatt a globalizációba torkolló folyamatot fő tartalma szerint mint a természetet és a tradicionális társadalmat kirabló, végső soron a Földet és az emberiséget magát is pusztulással fenyegető civilizációs zsákutcát jellemzi. A ma elsősorban az USA - vagy a "rejtett világhatalmak" - által képviselt expanzív nyugati civilizáció eltökélte, hogy a világ minden más civilizációját letapossa és a saját képére átgyúrja. Napjainkban immár ez a folyamat zajlik. Irányító aktorai mindent pontosan elterveztek és elhatároztak.

Az utópiák

A könyv másik nagy tartalmi vonulata a világot letaposó titáni erőkkel szembeforduló gondolat és cselekvés története. Bogár szerint voltak társadalmak, amelyek a létezéssel harmóniában éltek, a természet erőit felhasználó tevékenységüket a hosszú tapasztalatok alapján kialakított szabályok szerint végezték, s ezek betartásának, a működés és a fejlődés hosszú távú folytathatóságának biztosítására külön intézményeket építettek fel. Évszázadokon át így működött az egyház védőszárnyai alatt az alapvetően családi gazdálkodást űző, keresztény Európa. A könyv első fejezete bemutatja: hogyan adja át helyét a létezést egészként felfogó, képies nyelven előadott, szakrális szemlélet az egészet szétbontó, deszakralizáló fogalmi szemléletnek. Ez utóbbi vált a tőkés világ gondolkodás- és szemléletmódjává, melyben az anyag "nyersanyaggá", a természet nyersanyaglelőhellyé, az ember "munkaerővé", a társadalom munkaerőforrássá degradálódott.

A tőkeviszonyt körülvevő, a hosszú távú folytathatóság szempontjával nem törődő modern civilizáció az újratermelési folyamataiba bevont, "munkaerővé" silányított embert legszívesebben napi huszonnégy órán át dolgoztatná nulla bérért. Az ember újratermelésének költségeit igyekszik megtakarítani. A természetet pedig a regenerációs folyamatokra és a hozzájuk szükséges időre való tekintet nélkül rabolja ki, ezek hasznát ugyancsak magának megtakarítva, költségeit a mindenkori helyi közösségekre hárítva. Ezzel a létezést tönkretevő folyamattal tettben és gondolatban kezdettől fogva sokan szembeszálltak. A vad géprombolástól a megvalósult "létező" szocializmusig ívelő, cselekvő és gondolkodó ellenállás történetének Bogár által bemutatott fő szereplői: a münsteri Jézus-királyság kikiáltói: Leydeni János és Jean Beuckel; az Utópiát író MorusTamás; az igazságos társadalmat a Napállam formájában elképzelő Tommaso Campanella; a hagyományos marxista szemináriumszóval "utópista szocialistának" nevezett Saint-Simon gróf, Charles Fourier és Robert Owen; a vad anarchista François Noel Babeuf. Közös sajátosságuk: nem értették meg igazán a világot pusztító tőkeviszonynak és magának a rombolásnak a létezés mélységeiig lenyúló lényegét, s ezért - ahogyan a középkor tudatlan és programtalan parasztlázadói - nem lehettek sikeresek. Azután jön Marx és Engels, s nyomukban a Bernsteinnel, Kautskyval, Hilferdinggel a reformista irányba, Luxemburggal, Leninnel, Trockijjal, Sztálinnal a forradalmi irányba elágazó marxizmus, az oroszországi forradalom és a szocializmus.

Bogár sommás kritikája: bár A tőke a tőkés társadalom érzékeny bemutatása, a lényegig Marx sem hatolt le. Ezért a szocializmus maga sem más, mint kapitalizmus, csak éppen drasztikusabb, a piac és a demokrácia "mutatványosbódéját" a rabló hatalom és a kirabolt társadalom közül kiiktató rendszer, mely gyorsított fejlődéssel, erőltetett felhalmozással igyekszik utolérni a nyugati civilizáció teljesítményét. Ily módon a szocializmus nem alternatívája a tőkés civilizációnak és a globalizációnak, hanem rossz és kegyetlen utánzata: zsákutca a zsákutcában. Bogár szerint a szocializmust a "rejtett globális hatalmak" tudtával és beleegyezésével, sőt: kezdeményező közreműködésével hozták létre. Az ok: az első, majd a második "kemény" világháború idején az angolszász hatalmak - vagy a rejtett globális hatalmak - ereje a gigantikus méretű kelet-európai térség gyarmati kirablására még nem volt elegendő, s ezért ezt a térséget és erőforrásait az elzárkózó szocializmus mások által hozzáférhetetlen, általuk azonban tetszőleges időben felnyitható konzervdobozába zárták. Ami azzal az előnnyel is járt, hogy a tradicionális társadalomszövet gyarmatosítási célú felmorzsolásának keserves munkáját a későbbi gyarmatosítók helyett maga a szovjetrendszer végezte el. A rendszerváltás ezért nem más, mint a lepusztított társadalmak visszavezetése a zsákutca zsákutcájából magába a "fő" zsákutcába, s felnyitása a gyarmatosító világhatalmak számára. Külön szégyen, hogy a globalizáló erők által a második "puha" világháborúban levert Szovjetunió elitje a rejtett világhatalmakkal folytatott alkuban csak önmaga továbbműködését kötötte ki, a vesztes társadalmakat prédául dobta a győzteseknek.

Szocializmus és rendszerváltozás Magyarországon

A könyv harmadik nagy tartalmi vonulata a magyar szocializmussal és a rendszerváltozással foglalkozik. Végigveszi a konjunktúraciklusokban vergődő szocialista gazdaság történetét, bemutatva, hogy a hanyatlásba, bukásba torkolló erőltetett felhalmozást, melyért a hatalomgyakorló elit minden mást feláldozott, végül fel kellett áldoznia a hatalomért. De ez az áldozat is hiábavalónak bizonyult. Az adósságválság előidézte összeomlás elkerülésére Magyarország belépett a Valutaalapba, ami egyben a szovjet befolyási övezetből a nyugati világ s a "rejtett globális hatalmak" befolyási övezetébe való átlépést is jelentette. Ez a '80-as évek eleje és vége között lezajlott függésváltás a rendszerváltozás igazi tartalma, az intézmények '90-es évekbeli átépítése, a "mutatványosbódé" piaccal, demokráciával való újrafeltöltése csupán végrehajtás, "lejátszástechnika". A rendszerváltozás súlyosan sérült, elszegényedett, erősen polarizált társadalmat talált Magyarországon. A legsúlyosabb örökség azonban messzebbre nyúlik, mint maga a szocializmus. Ez voltaképpen a XX. század elejére kialakult s többé-kevésbé máig fennálló politikai-társadalmi struktúra. Bogár terminológiája szerint: az "úri társadalom", a "polgári államnemzet társadalma" és a "népnemzet". Ez utóbbi a "szakrális tradicionalitás" örököse és hordozója, s egyben annak a reménynek a letéteményese, hogy Magyarországon létrehozható a mindent elözönlő modernségnek egy más gyarmatokénál kevésbé pusztító, a nemzet érdekeit inkább figyelembe vevő változata. Bogár szerint azonban minden alkalommal - a XIX. században, a XX. század két világháborúja között vagy éppen a rendszerváltás politikai mozgásai során -, amikor a népnemzet a tőkeviszonyokra épített világ igazi alternatíváját kidolgozhatta és felkínálhatta volna, a másik két társadalomrész összefogott ellene s törekvéseit befojtotta. Ennek a koncepciónak legkidolgozottabb változatát az Aczél-SZDSZ kontra Pozsgay-MDF küzdelem ábrázolásával mutatja be. A kiinduló helyzet fő szereplői: az MSZMP-MSZP-ben az ősbürokraták, a reformerek és a népnemzetnek az "egypártba zárt" része; az SZDSZ mint a polgári államtársadalom párttá szerveződött csoportja; a másik oldalon pedig különböző pártokba szervezve a népnemzet másik fele és az úri társadalom, mely az 1989-es politikai mozgások során Antall József és káderei révén megszállta az eredetileg a népnemzet fő erejeként működő MDF-et.

Ezeknek a társadalmi és politikai szerkezeti elemeknek kétféle összerakása lehetséges. Az egyik: a jobboldal és baloldal szerinti, vagy - ami nagyjából ugyanaz - a szocializmus által letaposott erők, illetve a szocialista-posztszocialista erők szerinti. A rendszerváltozás lejátszása során ez az, ami ténylegesen megvalósult. Bogár szerint azonban ez felszíni és a lényeget tekintve hamis polarizáció. Hiszen Antall a globalizációs hatalmak szempontjából végső soron ugyanazt a politikát valósította meg, mint amit a másik oldal akart, s folytatta is, amikor hatalomra került. Annál is inkább, mivel Antall értelmiségi és káderbázisát a világhatalmi függésváltás során pontosan ugyanazok a közgazdasági és gazdaságpolitikai eszmék töltötték fel, mint a másik oldalt: a globalizáció, a neoliberalizmus és később a washingtoni konszenzus eszméi. Ilyen értelemben a jobboldal és a baloldal között alig volt különbség. Az igazi alternatívát a másik összerakás: a végül is vesztes Pozsgay-MDF szövetség jelentette volna. Az a változat, mely a népnemzet szocializmusban letaposott felét a népnemzet "egypártba zárt" felével újraegyesíti, az ország szuverenitását, tulajdonához, jövedelméhez, erőforrásaihoz fűződő érdekeit a globális hatalmakkal szemben megvédi, s a győztes nyugati modernitáshoz való elkerülhetetlen újracsatlakozást a lehető legkisebb áldozatokkal vezényli le. Ilyen alternatíva ígéretét hordozta 1988-89-ben a Pozsgay-MDF szövetség, s ilyen alternatívával próbálkozott 1992 táján Csurka István az MDF-ben. Az ekörül zajló hatalmi küzdelemben azonban alulmaradt, és 1993-ban ki is zárták a pártból. A rendszerváltás tényleges lejátszása ugyanis az Antall-kormány és a Horn-kormány idején nem elsősorban a magyarok, hanem nagyrészt a globalizációs hatalmak érdekei és eszméi szerint ment végbe. Kulcsszavai és kulcseseményei: a nemzeti tőke leértékelése, a privatizáció, a liberalizáció, a dereguláció, a sokkterápia, az ikerdeficit, a jövedelmek elinflálása, az államháztartási reform, a Bokros-csomag stb. A Bokros-csomag így Bogár elemzésében elsősorban a betelepült külföldi tőke profitkivonásai miatti veszteségeket pótolta, s ilyen értelemben általa maga a globalizáció fizettette meg a magyarokkal a saját betelepülési költségeit.

A könyv utolsó oldalai az Orbán-kormány működését és 2002-es választási vereségét elemzik. A Fidesz az 1998-at megelőző tíz esztendőben a liberális SZDSZ segédcsapatából - bonyolult változásokon keresztül - a népnemzeti alternatíva képviseletéhez került közel. Magára a feladatra
- mondhatni: sorsra - való ráismerés és a vele járó munka vállalása: a nemzeti szuverenitás visszaszerzése és védelme a globális gazdasági és politikai hatalmakkal szemben 1999 táján következett be. Ettől kezdve az Orbán-kormány politikájának legfontosabb lépései a szuverenitás maradék terében: a humán reprodukció szférájában mind ilyen értelműek, kezdve a családtámogatási rendszer átalakításától a népesedéspolitikai koncepciótól és intézkedésektől a minimálbér jelentős emelésén, az energiaárak szabályozásán, az egészségügy privatizációjának elhárításán és az egészség- és nyugdíjbiztosítási rendszer helyreállításán át a teljesítőképes társadalmi közép támogatásáig, a Széchenyi-tervig és a státustörvényig. Bogár szerint az Orbán-törekvés bukása az anyagi érdekeiket féltő globalizációs szereplők s az általuk támogatott belső politikai ellenfelek (liberálisok, sajtó stb.) túlereje mellett abból a hibás feltételezésből is ered, hogy a két nagy ellenfél: a maradványszocializmus és a betelepülő globalizáció hasonló politikai tartalmú, ezért a kormánynak egyidejű kétfrontos harcot kell vívnia ellenük. Valójában azonban az MSZP-ben mint a maradványszocializmus képviselő szervezetében, továbbra is ott volt, ott van a hajdani "egypártba zárt" népnemzet mint többségi elem. Orbánnak a győzelemhez ezt a népnemzeti csoportot - az MSZP fínom megbontása révén - egyesítenie kellett volna a saját népnemzeti táborával. A túlságosan is erős birodalom és a nemzet viaskodása nem új szituációja a magyar történelemnek. S végső soron eldönthetetlen, a mindenkori birodalommal kiegyezők, a birodalom által működtetett rendszert tökéletesíteni akarók vagy a birodalommal szembefordulók jártak-e el helyesen. A Thököly-Rákóczi, a Széchenyi-Kossuth, a Deák-Kossuth, a Kádár-Nagy Imre vita nem ért véget. Bogár szerint az igazi válasz a birodalomnak mint létformának az elutasítása, felszámolása volna. Egyelőre azonban - minden zűrzavarával, konfliktusával, zsákutcába futásával - a birodalom a meghatározó.

A finomabb szövet

Lehetetlenség egy eredeti gondolatokkal jócskán megrakott ötödfélszáz oldalas könyv minden finom összefüggését egy néhány oldalnyi ismertetésben-kritikában érdeme szerint előhozni és méltatni. Az eddig bemutatottak alapján is nyilvánvaló azonban a könyv fő erénye: Bogár László felismer valami döntő fontosságú összefüggést a történelemben. A létpusztító tőkeviszonyon alapuló győztes nyugati civilizáció zsákutcás jellegét. A probléma lényegébe bele nem látó baloldali mozgalmak kudarcának okait. A szabadságálmokkal és szuverenitásillúziókkal szemben a kelet-európai országok rendszerváltozását mint a világhatalmaktól való függés cseréjét. S az elszalasztott lehetőséget e függéscsere legjobb magyarországi lebonyolítására. Ez a ráismerés és a nyomában járó megdöbbenés hatja át a bő verbozitással áradó, nagy sodrású teljes szöveget. Ez adja azt a feltétlen erejű belső magot, mely átsugárzik minden felidézett tényen és összefüggésen, s amely új jelentéseivel átjár minden, mégoly jól ismert történelmi eseményt. Ez adja Bogárnak az erőt, hogy nem kis bátorsággal áttörje az uralkodó történelem- és tudományfelfogás - s nem utolsósorban az uralkodó politikafelfogás - konvencióit, s az eddig rejtve maradt negatív oldalát mutassa például a reneszánsznak, a reformációnak, a felvilágosodásnak, a nagy francia forradalomnak, az Adam Smith eszméi nyomán kiformálódott uralkodó közgazdaságtannak vagy éppen a globalizációs hatalmak és az iszlám újabb konfliktusainak. Az emberiség egész újabb történetét átható deszakralizációs folyamatnak.

Feltehető ezek után a kérdés: tudomány-e, amit Bogár leírt és megírt? Hiszen első látásra is nyilvánvaló: nem elsősorban a - legnagyobbrészt hiányzó - adatolás, nem a hivatkozások és forrásmegjelölések, nem a vélt vagy az "igazi" valóság szilárd pontjaira való rátámasztás adja Bogár könyvének igazi hitelét, hanem az imént említett ráismerés és hevület. Az ebből táplálkozó evidenciaérzés. De vajon tudományt műveltek-e azok, akik hasonló tágasságú (s Bogár Lászlót is bizonnyal ihlető) pillantást vetettek az emberi történelemre, erre a folytonos értelmezés után áhító gigantikus Rorschach-tesztre? Vajon tudomány-e Szent Ágoston vagy Szent Tamás üdvtörténete, Hegel önmagához közelítő világszelleme, Marx mindent átható osztályharca, Spengler háromfázisos civilizációciklusa, Teilhard de Chardin Ómega-pontja, Toynbee történelmi kihíváseffektusa? Tudomány-e Raymond Aron vagy Karl Popper sehonnan sehova tartó történelemfolyama, Alvin Toffler jövőképe vagy éppen Francis Fukuyama és Samuel Huntington civilizációelmélete? A történetfilozófia paradoxona: csak az óriási ténytudás, csak a tudomány meredek lépcsőin lehet felkapaszkodni a filozófiai kilátóba. De amit odafent lát és meglát a mindenkori történetfilozófiai szubjektum, az gigászi belevetítés, projekció, nem vezethető le közvetlenül a tények egyetlen - bármilyen gazdag - halmazából, kombinációjából sem.

Bogár maga is látja írásának, gondolkodásának ezt a kettős jellegét, amikor könyvét az előszóban szerényen mint esszéfüzért nevezi meg. Fogadjuk el ezt az önmeghatározást, mint a történetfilozófia sajátos kettősségének tudatos vállalását. Fogadjuk el. De azért ne csak a meredek lépcső tetejéről kibontakozó látványt ismerjük el, hanem magának a tudáslépcsőnek a jelenlétét is: sok-sok egyéb között a bevezető fejezet költői ihletettségű szakralitáselemzését, a biológiai emberbomba hátborzongató történetét, a gondos és találó demográfiai illusztrációkat, a magyar szocializmus konjunktúraciklusainak pontos rajzát, a magyar társadalom életszínvonal-alakulásának szomorú statisztikáit vagy éppenséggel az adóreform, a nyugdíjrendszer vagy a privatizáció tartalmainak avatott értelmezését.

Az emberi gondolkodás alapvetően ideologikus természetű. S minél átfogóbb eredményre jut, annál inkább. Bogár történetfilozófiája egyben egy ideológia finom bölcsője is. Nehéz a nagy ábrában nem felismerni a halványan belerajzolt másikat. A nagy ideológiákra jellemző alapelemeket: a méltánytalanságot szenvedő emberiséget (az előképekben: üldözött keresztények, kizsákmányolt proletárok), a nagy ellenfeleket, a szenvedés és méltánytalanság okozóit (az előképekben: Sátán, ősbűn, magántulajdon, kizsákmányolás), a felmentő seregeket (a korábbiakban: egyház, párt, tudomány) és az ígért végkifejletet (eddig: üdvözülés, mennyország, szocializmus, kommunizmus). Az új ideológia elemeinek konkrét leképezését az ismertető rész alapján az olvasóra bízom. De kimondom: most ez az ideológia segít bennünket a világban való eligazodásban. A nagy ideológiák természetes eleme az utópikus megoldás, az ős vágykép a harmóniára és a vele járó boldogságra. Az emberiség - úgy látszik - közbevetett nagy kiábrándulásokon keresztül utópiáról utópiára halad. Bogár írói bátorságát dicséri: az érzékeny lélek ilyen mélységű feltárulkozását is vállalta. Az igazság minden őszinte keresője Parsifal és Galahad. Az igazság minden megtalálója Illés és Jeremiás. Nem kell félni a megkerülhetetlen ősszerepek, archetípusok tudatos vállalásától. Bogár nem fél.

Kérdések

Bogár könyvét - s benne nem utolsósorban a történetfilozófiai és ideológiai rétegeket - nagy élvezettel olvastam. Mégsem állíthatom, hogy ne merültek volna fel bennem itt-ott kételyek, ne horgadt volna fel bennem az igény egy-egy megállapítás pontos fogalmi kifejtésére, tételes bizonyítására. Íme, egynémely kérdésem. Vajon szembeállítható-e mereven az ókori civilizációk érzéki tapasztaláson alapuló képies nyelve a modernitás végső soron méréseken alapuló fogalmi nyelvével? Nem inkább egymásra épülésről van-e szó (mint éppen Bogár könyvében, ahol a fedő képeket, a képies rendező képzeteket elemző fogalmak váltogatják)? Vajon lenne-e
- mondjuk - gyógyszerkutatás a méréseken alapuló fogalmiság, gyógyszergyártás az anyag "nyersanyaggá" válása nélkül? Vajon létezett-e "igazi" szakrális társadalom? Vajon nem rabolta-pusztította-e az ember a másik embert és a természetet a történelem teljes folyamán? (Bogár Illyés-idézete mellé ide írok egy Nagy László-it: "... nem bírja járni szeliden...") Mit mondanak a Khartum környéki ősi salakhegyek, a karsztok, az elszikesedett mezopotámiai síkságok, a kecske lelegelte Szahel sivatagai? Mit mondanak az ószövetségi Sikhem seblázban leölt férfiai, a ninivei palota várostromdomborművei, a keresztes háborúk? Vajon az embert és az anyagi világot újratermelő család szétbomlása, funkcióinak (termelés, nevelés stb.) önállósulása csakis a tőkeviszony nyomásának tulajdonítható? S ha nem: pontosan mi írható a tőkeviszony számlájára? Vajon milyen összefüggés van a modernitás természetpusztítása és a megnövekedett emberiség, vagyis az élőbe átemelt anyag egyre nagyobb tömege, illetve a fenntartásához szükséges ember-természet anyagcserefolyam méretei között? Van-e a tőkeviszonynak alternatívája? S ha van: miért nem sikerült megtalálnia oly sok kiváló elmének?

Vajon el lehet-e választani a történelemben a Teremtő és a Sátán munkáját? Vajon milyen mértékben extrapolálható egy bizonyos történeti pillanat lényege az egész további történelemfolyamra (különös tekintettel Marx elnyomorodással és proletarizálódással kapcsolatos tévedéseire)? Csakugyan zsákutca-e a zsákutca? Vajon van-e közvetlen folytonosság és azonosság Marx rendszere és a "létező" szocializmus között? Ha nincs: hol, kinek, minek tulajdonítható a megbicsaklás? Mi bizonyítja, hogy az orosz szocialista forradalmat a "rejtett világhatalmak" szervezték, méghozzá a maguk javára? Miért nem tudott nálunk a népnemzeti alternatíva legalább gondolatilag testet ölteni? S ha nem tudott, jó lett volna-e, ha 1990-ben hatalomra kerül?

Ha Bogár László hajlik rá (s miért ne hajlana?), hogy nagy ívű filozófiáját ezekkel és más efféle kérdésekkel szembesítse, s az egyes részleteket újra meg újra átgondolja, kiderülhet, hogy noha a lényeg kiformálódott, az aprómunka még hátravan. Ebben a perspektívában megint csak jogos az esszémegjelölés. Bogár könyve esszé, azaz kísérlet. Ezúttal: egy hatalmas, ambiciózus és reményteljes kutatás alaphipotézise, kiinduló dokumentuma.

Rosta

Találkozunk 2016-ban!

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. közleménye

Miután Borókai Gábor 2018. június 20-val lemondott a Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. ügyvezetéséről, a kft. ügyvezetői tisztségét 2018. augusztus 3-val Kovács Ildikó tölti be.

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Kft. (csődeljárás alatt) online felületén, a valasz.hu-n folyó tartalomszolgáltatás a mai nappal megszűnik.

A valasz.hu archívuma a továbbiakban is elérhető marad, az elektronikus Heti Válasz utolsó száma pedig a korábbi lapszámokkal együtt megvásárolható a Digitalstand.hu-n.

Budapest, 2018.08.03.

Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft.

Szeressük a szarkákat!

Mit jelent, ha nagyobb arányban jelennek meg szarkák a városban? Érdemes elgondolkodni rajta, mert amit a madarak jeleznek, az csak a jéghegy csúcsa. Akkor már elindult egy olyan folyamat, amit nehéz megállítani. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Az Özil-botrány utórezgései – focista a nagyhatalmi játszmában

Nem csitul a botrány Mesut Özil világbajnok labdarúgó körül. A harmadik generációs németországi török sportember rasszizmust kiáltott, és egy óvatlan lépése Recep Tayyip Erdoğan és Angela Merkel hatalmi küzdelmének részesévé tette. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Csapó Gábor: lehet, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik

Nemcsak a magyar férfivízilabda-válogatott barcelonai Európa-bajnoki nyolcadik helye sokkolta a hazai közvéleményt, de a játéka is. Az okokról Csapó Gábor olimpiai bajnok pólóssal beszélgettünk, aki nem zárta ki, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik. Nagyinterjúnk a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.