A lánchídi csata

/ 2016.03.15., kedd 06:45 /

Harminc esztendeje történt a tüntetők és a Kádár-rendszer utolsó komoly összecsapása. A lánchídi csata évében lett egyértelmű: a fiatalok nem kérnek a Tanácsköztársaság, a felszabadulás és március 15-e összemosásából.

Az első lánchídi csatában, 1918. október 28-án, amikor a Nemzeti Tanács Károlyi Mihály kormányfőségét követelve utcára vitt embereket, a rendőri brutalitás következtében hárman meghaltak. Az összecsapás után megnőtt a Nemzeti Tanács és a tömeg befolyása, s innen egyenes út vezetett az őszirózsás forradalomhoz, onnan pedig a Tanácsköztársasághoz. A történelmi Magyarország végnapjait élte. A katonaságot már nem lehetett bevetni, a rendőrség és csendőrség hajtotta végre a parancsokat.

1986-ban a Kádár-rendszer is a végéhez közeledett. A hatalom próbált erőt mutatni, de „reszketni méltóztatott”, s igyekezett engedményeket tenni. Még nem mondott le a KISZ által irányított Forradalmi Ifjúsági Napokról, de már érezte, hogy 1848. március 15. , 1919. március 21. és 1945. április 4. soha nem lesznek azonos horderejű események. Ki tudja, miért, Kossuth Lajos kalapjáról szívesebben énekeltek az emberek, mint a szovjet hadseregről. Kun Béla katonáit meg már rég elfelejtették.

A hatalom azt is az emlékezetébe idézte - végtére is közeledett 1956 harmincadik évfordulója -, hogy a nemzeti érzés elfojtása előbb-utóbb robbanáshoz vezet. Míg a hetvenes években a kokárda puszta kitűzése provokációnak számított (a Petőfi-szobor körül figyelő rendőröknek fejtörést okozott például egy kokárdás lábzsákba bújtatott csecsemő feltűnése, ezért a kocsiját tologató édesanyját távozásra szólították fel), a nyolcvanas évek közepén már a KISZ-vezetők is „petőfisen” jelentek meg a Forradalmi Ifjúsági Napok Múzeum-kerti nyitóünnepélyén. Arra is figyeltek, hogy a vörös drapéria mellett a nemzeti színek is feltűnjenek. Nagyszabású „mintha” ünnepséget rendeztek, szigorúan ellenőrzött közönséggel, a kor népszerű színészeivel, énekeseivel. Babits Mihály 1923-as Petőfi koszorúi című versét - „Hol a szem, szemével farkasszemet nézni? / Ki meri meglátni, ki meri idézni / az igazi arcát…” - azonban veszélyes irodalomnak minősítették (szinte valamennyi ellenzéki vonuláson osztogatták stencilezett példányait).

Ügyeltek arra is, hogy túlságosan sok fiatal ne tolongjon az utcán. Mivel 1951-től március 15-ét törölték a hivatalos ünnepek sorából, az óvodától az egyetemig mindenütt buzgón zajlottak a foglalkozások. Az intézmények vezetőit óva intették a lazaságtól. De még az sem volt elég: a rendőrség, a karhatalom, a titkosszolgálatok már az év elején elkészítették akcióterveiket az „ünnep békés lebonyolítása érdekében”. Tudták, kik a veszélyes emberek, s akit lehetett, kivontak a forgalomból.

Nem az volt a meglepő 1986. március 15-én, hogy összegyűltek a hatalom által többnyire jól ismert ellenzékiek, szamizdatkiadók, -terjesztők, hanem hogy sok száz fiatal csatlakozott hozzájuk. Sem szülői, sem tanári intelem nem tántorította vissza őket, hogy végre szabadon ünnepeljenek. Volt ebben eszmei eltökéltség, meg persze kalandvágy: „Történjen végre valami ebben a posványban!”

És történt: az egyik szervezőt kiemelték a tömegből, és betuszkolták egy rendőrautóba. A fiatalok tiltakoztak, majd körülvettek egy másik rendőrautót. Erre a rendőrök akcióba léptek. A tömeg szétoszlott, de az ifjak este a Várban folytatni akarták az ünneplést. Gyakorlatilag egyetlen útvonalat hagytak nekik. Felterelték őket az addigra kiürített Lánchíd pesti oldalára, hogy aztán a budai Clark Ádám téren belefussanak a gumibotozó rendőrökbe. Csapdát állítottak, amibe belesétáltak. Hátulról rendőrsorfal, motoros alakulatok nyomták őket előre, elöl az igazoltatók begyűjtötték a személyi igazolványokat. A gimnazistákat és egyetemistákat kizárással fenyegették meg, a felnőtteket pénzbírsággal sújtották. Ez volt a második „lánchídi csata”, amely szerencsére nem követelt véráldozatot, és a fiatalokat sem bizonytalanította el: három év múlva már több mint százezren ünnepeltek a pesti utcákon.

Rosta

Rosta legközelebb hétfőn 8 órától.

„Ha az lehetek, aki vagyok”

Az amszterdami Anne Frank Ház „Ha az lehetek, aki vagyok” című vándorkiállítása május 31-én érkezik az ELTE Bölcsészettudományi Karára.

Ott félnek legjobban, ahol nincs terrorveszély

A politika nagyban felelős a terrorveszély érzetének fenntartásában – vélekedik Tálas Péter. A biztonságpolitikai szakértő a franciaországi foci EB előtt úgy vélekedett: koncentráltan lehet növelni a biztonsági védelmet, ráadásul a sportesemények elleni támadások még a terroristák esetében is kontraproduktívak.

Már orbánozik az új osztrák kancellár

Nemzeti egység? Alázat? Jószomszédi kapcsolatok? Ugyan már – a nemrég megválasztott osztrák szocdem kancellár egyik első megszólalásában máris arcon sercintette országa nem baloldalra szavazó felét s egyben kiadósat orbánozott.