A szabadság csöndje

/ 2001.04.13., péntek 07:38 /

A rendszerváltás hirtelen kontrasztja egyedüli esélyt kínált nekünk, magyaroknak az önvizsgálatra s a megváltozásra. Mindehhez azonban csönd kell. Csönd bensőnkben és kívül, körülöttünk is.

E gondolatok a Csönd című esszéből valók, amely a Vigilia folyóiratban jelent meg kilenc éve. Szerzője Sólyom László, az első Alkotmánybíróság elnöke, akinek 1998 novemberében járt le kilencéves mandátuma. A demokratikus jogállam első évtizedének egyik legfontosabb és legismertebb közszereplője utolsó elnöki interjújában bejelentette, hogy teljesen visszavonul a közélettől, s valóban, azóta meglehetősen nagy csönd veszi körül. Tán sikerült meglelni azt a "kis független nyugalmat", amelyre olyannyira vágyott? Hogyan él ma és mit csinál Sólyom László egyetemi tanár - erről beszélgettünk vele egy neves budapesti ügyvédi irodában, amelynek tanácsadóként tagja.

Tüntetés a vízlépcső ellen 1988-ban a Műszaki Egyetem előtt

Valóban kerülöm a nyilvánosságot, vigyázok a csöndre. Egy évig nem is voltam itthon, a kölni egyetemen tanítottam vendégprofesszorként. A távolság függetlenséget nyújtott, és úgy éreztem, mintha időben is sokkal távolabb kerülnék életem előző szakaszától. Másrészt magától értetődőnek tartom, hogy ha valaki eljátszotta a szerepét, menjen le a színpadról, és ne kiabáljon be a nézőtérről. Nincs szánalmasabb, mint amikor egy korábban fontos poszton lévő ember a "haza bölcseként" mindenről hajlandó nyilatkozni, míg csak a média el nem koptatja. Minden életpályának megvan a maga menete, és nekem a mostanihoz éppen ez a csönd kell.

Az elmondottakat támasztja alá, hogy az elmúlt bő két év alatt csak egyszer adott hazai lapnak interjút, és most sem állt rá könnyen. De ha jól tudom, az önt körülvevő csönd nem éppen nyugalmas, pláne nem tétlen életet rejt el a nyilvánosság elől. Hiszen aktív egyetemi tanár, rendszeresen konferenciákra jár, előadásokat tart - például nemrég a német alkotmánybíróság ötvenéves fennállása alkalmából rendezett ünnepségen ön volt a vendégszónok. Erre a csöndre és nyugalomra vágyott?

A család és én magam is azt hittem, hogy ha véget ér alkotmánybírói megbízatásom, végre nyugalom lesz, és több időnk jut egymásra. Sajnos, az életem talán még zsúfoltabb, mint annak idején volt, csak jobban szét van aprózva. Túl sok dologgal foglalkozom egyszerre. Az elmúlt két év azért főleg azzal telt, hogy megvontam az Alkotmánybíróság első kilenc évének mérlegét. Még ebben a hónapban megjelenik az Osiris Kiadónál Az alkotmánybíráskodás kezdetei Magyarországon című könyvem, amelyben igyekeztem tudományos rendszerességgel és alapossággal bemutatni azt a hatalmas joganyagot, amit a bíróság megalkotott, és így hozzáférhetővé tenni a kutatás és az oktatás, valamint a mindenkori új alkotmánybírók számára is. Ennyi év után az általunk hozott határozatokat és indoklásokat, valamint a belső használatra készült tanulmányokat, jegyzeteket az ember már kritikusan tudja szemlélni. Vagyis hitelesen bemutatni és elemezni, nem pedig dicsérni szeretném ezzel a dokumentummal az első Alkotmánybíróságot.

Lesz-e a könyvnek folytatása? Hiszen évek óta tervezi, hogy tudományos pályája főműveként megírja a magyar alkotmány átfogó kommentárját.

A most megjelenő könyv csak első lépés. Ezzel a szisztematikus feldolgozással sikerült "kiásni" az első Alkotmánybíróság által alkotott anyagot, úgy is mondhatnám, a leletmentés megtörtént. De nem abból akarok élni, amit eddig elvégeztem, hanem tovább szeretnék építkezni. Ennek betetőzése az alkotmánykommentár lenne. Ez a következő évek legnagyobb feladata. De mielőtt hozzáfognék, előbb rendet kell tennem mostani szerteágazó, időigényes tevékenységeim között. Noha valószínűleg sok csalódást fogok okozni, a legtöbbről valószínűleg le kell majd mondanom.

Mielőtt erről beszélne, térjünk vissza az első Alkotmánybírósághoz. Talán már sokan nem emlékeznek arra, hogy milyen előzmények után, milyen körülmények között jött létre ez az új és független hatalmi ág, és miért éppen Sólyom László, akkor 47 éves jogászprofesszor lett ennek a testületnek az egyik "alapító atyja", majd egymás után háromszor megválasztott elnöke, akinek nevével elválaszthatatlanul összekapcsolódott a jogállami forradalom. Pedig - úgy tudom - eredetileg nem is jogásznak készült.

Tényleg nem akartam jogász lenni. Gyerekkoromban Pécsett éltünk, ott érettségiztem a Széchenyi gimnáziumban. Sok minden érdekelt, de nem volt határozott elképzelésem. A jogi pályára szüleim kishitűsége irányított: a jogra könnyebb bekerülni, mint az orvosira, mondták. A pécsi egyetem jogi karán - a hatvanas évek legelején - ellenszenves és sivár világnak ismertem meg a jogot. Ezért harmadévesen beiratkoztam az Országos Széchényi Könyvtár könyvtárosképző tanfolyamára, így a jogi oklevéllel egy időben könyvtárosi diplomát is szereztem. Az egyetem után Kispesten kaptam bírósági fogalmazói állást, de rövidesen a Gorkij Könyvtárba mentem volna, amikor váratlan lehetőség kínálkozott. Mádl Ferenc, akivel nem sokkal azelőtt ismerkedtem meg, s aki akkoriban az Akadémián dolgozott, megkérdezte, kimennék-e az NDK-ba, a jénai egyetem jog-összehasonlító intézetébe tanársegédnek. Mivel a német kultúra és szépirodalom gyerekkorom óta vonzott, igent mondtam. Így Jénában dolgoztam két és fél évet, s megszereztem az első tudományos fokozatot. Amikor 1969-ben hazajöttem, Mádl Ferenc és Eörsi Gyula segítségével a Jogtudományi Intézetbe kerültem, és a hetvenes években az akadémiai kutatók szegény, de viszonylag szabad életét éltem. Thomas Mann mondására alapoztam életemet: csak az nem unalmas, ami alapos. Ezt úgy fogtam fel, hogy ha már ezen a pályán vagyok, a jogban is lehet találni érdekes területeket, sőt szépséget is, ha az ember eléggé belemélyed. Első tanulmányaim, könyveim igyekeztek is annyi eszmetörténeti és társadalompolitikai kitekintést tartalmazni, amennyit csak lehetett. Végül a rendszerváltás történelmi pillanata hozta meg számomra azt, hogy először tudtam azonosulni tanult szakmámmal, először éreztem igazán, van értelme annak, hogy jogász vagyok, mert szükség van arra a tudásra, amelyet jogász kutatóként szereztem.

Már a nyolcvanas évek közepén részt vett a Duna-mozgalomban, az ország egyik legfiatalabb jogászprofesszoraként többször megfordult a Fidesz bölcsőjének számító Bibó Szakkollégiumban és más egyetemi kollégiumokban, klubokban is. Aztán járni kezdett a legendás Jurta színházi ellenzéki összejövetelekre, 1988-ban pedig belépett az MDF-be, ahol az első országos gyűlésen az elnökség tagjává választották. A háromoldalú egyeztető tárgyalások során az Ellenzéki Kerekasztal jogi szakértőjeként fontos szerepe volt a békés átmenet forgatókönyvének kidolgozásában. Végül is egyenes út vezetett az egyetemi katedrától a civil politizáláson keresztül az Alkotmánybíróságig?

Sólyom László 1999-ben vette át a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztje kitüntetést. Elsőként feleségének és legnagyobb unokájának mutatta meg

Életemen végighúzódik egy "zöld vonal", és ennek szerepe volt abban is, hogy fokról fokra bekapcsolódtam a közéletbe, majd a politikába. A nyolcvanas évek legfontosabb civil mozgalma volt a bős-nagymarosi vízlépcső elleni tiltakozás, sőt a környezetvédelem eleve rendszerkritikus volt. 1980-ban könyvem jelent meg a környezetvédelem és a polgári jog összefüggéseiről. Ennek nyomán keresett meg a Duna Kör, először jogi tanácsokért, majd magam is teljes lélekkel bekapcsolódtam, s ez lett politikai s ellenzéki iskolám. A környezetvédelem iránti érdeklődésem azonban nem a jogból vagy politikából indult ki, hanem a természetszeretetből. Édesapám sokszor vitt kirándulni minket a Mecsekbe. A mi gyerekeink jóformán még járni sem tudtak, mikor már kirándultunk velük; most pedig az unokákkal megyünk az igazi erdőbe. Az Alkotmánybíróság idején két dologról nem mondtunk le. A hangversenyekről és arról, hogy elmenjünk kedvenc helyeinkre, például a Mátrába. Így visszanézve elég mulatságos volt, hogy reggel bementünk az erdő egyik végén, és megmondtuk a testőröknek, hogy este hol várjanak az erdő másik végén. Mivel az Alkotmánybíróság elnökére a köztársasági őrezrednek éjjel-nappal vigyáznia kellett, ezt a "szabadságot" csak úgy kaphattam meg, hogy a hátizsákban cipelni kellett egy akkoriban még elég nagy rádiót.

Ezt a "zöld vonalat" hogyan vitte tovább alkotmánybírói munkájában?

Ma is büszke vagyok arra a határozatunkra, amely az egészséges környezethez való alapjogból levezette, hogy az állam köteles fenntartani a környezetvédelem egyszer már elért védelmi szintjét. Ez az újszerű megközelítésünk annak idején világszerte figyelmet keltett. De éppilyen különleges a jövő nemzedékek országgyűlési biztosának létrehozására irányuló civil törvénykezdeményezés, amelynek normaszövegét a Védegylet kérésére tavaly elkészítettem. A jövendő generációk - ahogy a nemzetközi jogban találóan nevezik - "gyámja" egyfajta ombudsman, aki a még meg nem születettek képviseletében szólal meg olyan ügyekben és olyan döntéseknél, amelyek kihatnak a természeti és a kulturális örökségre. Nemcsak arról van szó, hogy ne lakhatatlan világot hagyjunk gyermekeinkre, hanem arról is, hogy őrizzük meg számukra a választás szabadságát: egyáltalán maradjon választanivaló. A "jövőbiztoshoz" hasonló jogintézményre alig van még példa a világon, s reméltük, hogy ez az újítás a magyar millennium évében kedvező politikai fogadtatásra talál. Sajnos csalódnunk kellett; de ez csak azt jelenti, hogy az intézményt s az alapjául szolgáló fontos gondolatot a közvéleményben továbbra is ébren kell tartanunk. El fog jönni az idő, amikor a javaslatból valóság lesz.

Ezek szerint a civil szférával nem szakított teljesen, pártban azonban csak egy rövid, bár nagyon fontos időszakban politizált. Hogyan emlékszik vissza a legnagyobb rendszerváltoztató pártban folytatott tevékenységére?

Mindenekelőtt az a kérdés, helyénvaló-e a nyilvános emlékezés. Hiszen az a korszak lezárult. Erre német diákjaim döbbentettek rá, akik a berlini fal leomlásának tizedik évfordulóján a legkisebb érdeklődést sem tanúsították a rendszerváltás iránt. S ha alkotmánybíróként nem támogattam a rendszerváltás restauratív, visszatekintő felfogását, miért ne néznék most még inkább csakis előre? Másrészt viszont nem tartozom-e a megemlékezéssel azoknak, akiket később méltatlanul mellőztek, vagy - ha már előre tekintek - azoknak, akik meghaltak? Így hát elmondom, hogy Szesztay András barátunkon és kirándulótársunkon keresztül kerültem az MDF-be, ahol a sok író, költő és történész között nagy szükség volt jogászra. Igazi hőskorszak volt az Ó utcai barakkban berendezkedő MDF-vezetőség időszaka, s ehhez Szesztay András is hozzátartozott, akinek krakkói kapcsolatai egészen a Vatikánig értek. Ám amikor megjelent a hivatalos kereszténydemokrácia, őrá hirtelen nem lett szükség.

Antall Józseffel hogyan alakult a kapcsolata a választások előtt és után?

Az MDF akkori vezetőségében világosan megkülönböztethető volt a polgári liberális szárny az inkább baloldali érzelmű "népiekkel" szemben. Az előbbin belül Szabad Györgyhöz és Antall Józsefhez álltam közel. Annál is inkább megértettük egymást, hiszen Szabad Györgynek nemcsak kutatási területe, de hitvallása volt a magyar parlamentarizmus, Antall pedig kitűnően ismerte a háború előtti magyar közjogot. Már az MSZMP-vel való tárgyalások elején kiderült, hogy Antall igazi politikus, talán az egyetlen a laikusok között, s egyedül ő alkalmas az MDF részéről kormányfőnek. Az új alkotmány kihirdetése után, 1989 novemberében az Ellenzéki Kerekasztal jelöltjeként alkotmánybírónak választott az Országgyűlés. Ezzel párttagságom és pártpolitikai szerepem is véget ért. Az új helyzetből az következett, hogy a különböző hatalmi ágak élén álló embereknek meg kellett szakítaniuk korábbi személyes kapcsolatukat. Attól kezdve már csak néhányszor beszéltem - akkor is hivatalosan - Antall Józseffel, mert mindketten komolyan vettük a demokratikus jogállam szereposztásából következő játékszabályokat.

Ma hogyan emlékszik vissza az első szabadon választott magyar miniszterelnökre?

Már nagyon beteg volt, amikor utoljára beszéltem vele. Mielőtt elváltunk volna, hirtelen évek óta először pár személyes mondatot váltottunk, szinte vigaszként, arról, hogy majd a történelem ítéli meg tetteinket. Nagyon fájlalom, hogy többé nem találkoztunk, és nem tudtam elbúcsúzni tőle. Sokáig mérlegeltem, vajon az Alkotmánybíróság elnöke meglátogathatja-e a kórházban a beteg miniszterelnököt. Amikor végre rászántam magam, már nem engedtek be hozzá. Másnap meghalt. Az említett beszélgetésben mondta, hogy ő tisztában van a mi szerepünkkel és feladatainkkal. Nem is bírálta soha az Alkotmánybíróságot akkor sem, ha kereszteztük kormányzati terveit, mint például az igazságtételi határozatunkkal.

Ugyanezt nem lehet elmondani a Horn-kormányról, amely több ízben is nyíltan összeütközésbe került az alkotmányt védő legfőbb testülettel. Önnek alkotmánybíróként négy parlamenttel és öt kormányfővel volt hivatalos viszonya. Mi volt a döntő különbség köztük?

A Németh-kormány ideje rövid, ereje kevés volt ahhoz, hogy az új Alkotmánybírósággal kapcsolatos viszonyát egyáltalán tisztázza. Igazán a két teljes kormányzati ciklust lehet összehasonlítani. Külföldi elemzések gyakran a Horn-kormányt tartják jobbnak, elsősorban hatékonysági szempontból. Méltányos azonban tekintetbe venni, hogy Antallnak jutott a nehezebb feladat, a politikai és gazdasági átalakítás munkájának hálátlan része. Ehhez járultak a személyét és politikáját érő folyamatos támadások, még saját pártjából is. Óriási teljesítmény, hogy mindezek ellenére Magyarországot a stabilitás szigetévé tudta tenni, egyedül a rendszerváltó államok között. Antall József - Szabad György találó kifejezésével - valóban "alkotmányos ember" volt, s ennek, pontosan ennek köszönhet rengeteget az ország, még ha nem is tudja. Horn Gyulának könnyű volt simán kormányoznia, hiszen kétharmados többségre támaszkodhatott. Ezt persze nem negatívumként mondom, hiszen nagyarányú választási győzelem állt mögötte, hanem mint a kormányzás technikai feltételei összehasonlításához figyelembe veendő szempontot. A kétharmadból az is következett, hogy az Alkotmánybíróság maradt az egyedüli ellensúly a parlamenttel és a kormánnyal szemben; szerepe és felelőssége megnőtt. A Bokros-csomagot részben hatályon kívül helyező ítéleteink után a kormány reakcióját azonban aránytalannak tartom. Nemzetközileg is példátlan, hogy egy kormány hivatalos nyilatkozatban bírálja az alkotmánybíróságot, vagy hogy a pénzügyminiszter a számára alkotmányos korlátot jelentő bírói testület hatáskörének korlátozását indítványozza. A Bokros-affért csakis úgy tudom értékelni, mint a régi rendszerből fennmaradt, a politikát a jog fölé helyező szemlélet utolsó nagy megütközését a jogállamisággal. Ezt a szemléletet a pénzügyminiszter már a csomag előkészítése során öntudatosan képviselte. A politika aztán úgy vett elégtételt, hogy nem töltötte be a megürült alkotmánybírói székeket, nem választotta újra a bírókat, s mindezzel megszakította az alkotmánybíráskodás folyamatosságát.

Az 1998 nyarán hivatalba lépett Orbán-kormánynak minden elődjénél jóval kevesebb konfliktusa volt eddig a legfőbb bírói testülettel. Igaz, az első Alkotmánybíróság utolsó három alapítójának távoztával mintha kevésbé volna "aktivista" az új összetételű testület.

Az új Alkotmánybíróság működésének elemzése számomra csakis tudományos munkában lehetséges, publicisztikai keretben nem. Maga a bíróság új elnöke hirdette meg az új programot, amely szerint a bíróság hozzánk képest önkorlátozóbb lesz, s az alkotmány betűjéhez jobban fog ragaszkodni. Ami pedig a Fidesz vezette kormányt illeti, vele kapcsolatos alkotmánybírói tapasztalatom alig lehet, hiszen 1998 novemberében távoztam hivatalomból. Nekik viszont a régi, aktivista alkotmánybírósággal nem voltak, s már nem is lesznek tapasztalataik. Személyes véleményem, hogy a nemzedékváltás a politikában kívánatos és szükséges volt. Az első két kormány, ki-ki a maga módján, de a régi rendszer nyomaitól nem tudott szabadulni. Ahogy nem tud senki, aki harminc-negyven évet elnyomásban, vagy mint nálunk, hazugságban élt. Jól emlékszem a nyolcvanas évekbeli Bibó-szakkollégistákra. Azokon a roppant ambiciózus fiatalembereken már akkor látszott, hogy ha alkalmuk lesz rá, világos célokat tűznek ki, s erélyesen és hatékonyan fogják használni a hatalom eszközeit politikájuk megvalósítására. A nemzedék- és stílusváltás kapcsán azonban ennél általánosabb jelenségre gondolok. Nemrég összetalálkoztam egy nagyon tehetséges volt tanítványommal, ugyanebből a korosztályból, aki a végzés után az egyetemen maradt. Döbbenten néztem, hogy milyen drága autóból száll ki. Kiderült, hogy a tanítás mellett sikeres ügyvéd is. Ez egy szabad ország, tanár úr - mondta. Magam alakítom a sorsomat. Néhány nap múlva csomagot küldött: cikkek különlenyomatait, tanulmányok, készülő könyvrészletek kéziratát. Valóban kitűnő munkák. Ezzel bizonyította, hogy semmit nem rontott rajta a pénz, de miért kellene szegényen élnie, mint ahogy az én tudósnemzedékem élt?

Professzor úr, végül is egy év után miért jött haza Németországból? Hiszen úgy tudom, nagyon kedvező ajánlatot kapott a folytatásra.

Igen, nyugdíjba vonulásomig egy nagy tradíciójú, kitűnő intézetet vezethettem volna Kölnben. Ez maga a független nyugalom. Hogy miért jöttünk mégis haza? Több okból. Azért, mert ez egy szabad ország. A kölni nyugalom túl steril lett volna. Feltételeztem, hogy itt inkább szükség van rám. Másrészt hétévi külföldi tartózkodás olyan, mintha emigrálna az ember. Megbeszéltük a feleségemmel, hogy nekünk aztán semmi okunk nincs arra, hogy elszaladjunk Magyarországról. De elsősorban a nagy család tartott itthon minket. Nem akartunk vasárnapi nagyszülőkké válni.

Állítólag a szomszédok gyakran látják önt, amint a kertben szaladgál az unokákkal...

Nemcsak láthatják, de hallhatják is; a gyerekek nagyon szeretik az olyan játékokat, ha visítva menekülhetnek. Szerencsére, ahogy nőnek, már nem nekem kell mindig a farkasnak lennem. Életemben nem volt kötött munkaidőm, sőt általában otthon dolgoztam, így a gyerekeim megszokták, hogy én "mindig ráérek". Nagyszülőnek lenni nem várt, és annak, aki nem tapasztalta, fel sem fogható öröm. Boldogság érezni a gyerekek ragaszkodását, gyönyörködni abban, hogy mennyire szépek, mennyire különböző egyéniségek, milyen gazdag az életük élményekben, s milyen szépen tudnak ezekről beszélni.

A család és a tanítás, kutatás, írás mellett mire jut még ideje?

A nagypapa a hat unoka egyikével

Még "nézni is teher". A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tanszékem van, és a doktoranduszképzésért is felelős vagyok. Beválasztottak a Magyar Akkreditációs Bizottságba, ami nagy feladat azért is, mivel a jogi képzéssel súlyos gondok vannak. Itt, ahol beszélgetünk, a Nagy és Trócsányi Ügyvédi Irodában, tanácsadóként szakvéleményeket írok. Ezenkívül az Európa Tanács úgynevezett Velence-bizottságában megörököltem Zlinszky János helyét. Ez a független szakértői testület jogi segítséget nyújt a kelet-európai új demokráciák jogállami intézményeinek kiépítéséhez; ez a gyakorlatban utazásokat, szakértői véleményeket, tanulmányokat és előadásokat jelent. Rengeteg konferenciára kapok meghívást, s bár a felére sem megyek el, így is betelt az idei naptáram. A jövő nemzedékek országgyűlési biztosának ügyét továbbra is képviselni kell, emellett részt veszek a Tihanyi Alapítvány felkérésére a Mathias Corvinus Kollégium elindításában. Ez az intézet az egykori híres Eötvös Collegium elitképző hagyományait kívánja folytatni. Ezek jutottak hirtelen eszembe. Nem szeretek olyan lenni, mint a szimultán sakkozó, aki ennyi táblát átlát, de máris lép a következőhöz. Most már csak egy-egy játszmában szeretnék elmélyedni.

Úgy tudni önről, hogy hívő keresztényként pályája minden szakaszában rendszeres templomba járó ember volt. Milyen szerepe van életében a vallásnak?

Ez végképp nem interjútéma: mélyen személyes volta és bonyolultsága miatt sem. Valóban a rendszeres templomba járás teszi-e a hívőt? Vajon így kellett-e az egyházaknak a közéletbe visszatérni, ahogy történt? Azt, hogy hogyan fogom fel a vallásszabadságot, a vallás és egyházak viszonyát, a vallás és politika kapcsolatát, az alkotmánybírósági ítéletekben kifejtettem. Személyes részéről annyit mondanék, hogy mostanában elgondolkodtam azon, milyen könyvek voltak rám nagy hatással, mármint a szépirodalmon kívül. Van néhány nagy jogász, sőt történész, akinek hatása biztosan kimutatható munkáimban. Magam is meglepődtem, mikor rájöttem, hogy igazán egzisztenciális, felszabadító hatással három teológus szemlélete volt rám, akiknek könyvei mintegy tízévenként, mindig a legjobbkor kerültek kezembe, s így végigkísérték felnőtt életemet: Teilhard de Chardin, Karl Rahner és Ghislain Lafont. Egyébként pedig ma sem mondhatok mást, mint amit annak idején az ön által idézett Vigilia-beli cikkben írtam. Nem kell állandóan hitet tenni, meggyőződésünket kitárni. A szabadság szemérmes is: beéri azzal, hogy mindenki gyümölcseiről ismerszik meg. Hogy mit tettünk és hogyan éltünk, azt majd kellő helyen és időben megítélik; de jutalmát és büntetését már most magunkban hordjuk.

Rosta

Találkozunk 2016-ban!

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. közleménye

Miután Borókai Gábor 2018. június 20-val lemondott a Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. ügyvezetéséről, a kft. ügyvezetői tisztségét 2018. augusztus 3-val Kovács Ildikó tölti be.

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Kft. (csődeljárás alatt) online felületén, a valasz.hu-n folyó tartalomszolgáltatás a mai nappal megszűnik.

A valasz.hu archívuma a továbbiakban is elérhető marad, az elektronikus Heti Válasz utolsó száma pedig a korábbi lapszámokkal együtt megvásárolható a Digitalstand.hu-n.

Budapest, 2018.08.03.

Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft.

Szeressük a szarkákat!

Mit jelent, ha nagyobb arányban jelennek meg szarkák a városban? Érdemes elgondolkodni rajta, mert amit a madarak jeleznek, az csak a jéghegy csúcsa. Akkor már elindult egy olyan folyamat, amit nehéz megállítani. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Az Özil-botrány utórezgései – focista a nagyhatalmi játszmában

Nem csitul a botrány Mesut Özil világbajnok labdarúgó körül. A harmadik generációs németországi török sportember rasszizmust kiáltott, és egy óvatlan lépése Recep Tayyip Erdoğan és Angela Merkel hatalmi küzdelmének részesévé tette. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Csapó Gábor: lehet, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik

Nemcsak a magyar férfivízilabda-válogatott barcelonai Európa-bajnoki nyolcadik helye sokkolta a hazai közvéleményt, de a játéka is. Az okokról Csapó Gábor olimpiai bajnok pólóssal beszélgettünk, aki nem zárta ki, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik. Nagyinterjúnk a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.