A telefonban nem lehet hazudni

/ 2017.10.13., péntek 18:00 /

Nem a depresszió, hanem a reménytelenség az öngyilkosság előszobája, az öngyilkosság pedig gyávaság – mondja Buza Domonkos, pszichológus. A magyar telefonos lelki segélyszolgálat létrejötte, a depresszió és az öngyilkossági magatartás elleni több mint négy évtizedes harc szorosan kapcsolódik Buza Domonkoshoz és feleségéhez, Annához. Munkásságukat több díjjal is jutalmazták, nemrég a házaspár elsőként kapta meg a társadalom lelki egészségéért dolgozóknak szánt Kopp-Skrabski díjat.

 

Miért foglalkozik valaki depressziósokkal, öngyilkos-jelöltekkel?

Furcsán hangozhat, de beleszerelmesedtünk a dologba. Azon a közhelyesnek tűnő igazságon túl, hogy a segítő sokkal többet kap, mint amennyit ad, egy nagyfeszültségű kihívás is van benne, mi meg szeretjük a kihívásokat. És mert mindez az életről szól. Botrány, hogy egy ember a nyakát szegi, mástól kapta az életet és önkezével eldobja. Arról nem is beszélve, hogy a hetvenes években, amikor lelki elsősegély telefonszolgálat elindult, nem volt még a fejekben, hogy a személyiségfejlődés törvényszerűen kríziseken át zajlik, a krízis épp a normalitás velejárója, nem patológia az, bár nagy a pszichés terhe.Mi ezt valahogy megsejtettük. Éreztük azt is, hogy a reménytelenség az öngyilkosság előszobája. Ha a reménytelenség megvan a depresszió egyéb összetevői nélkül, akkor is felkötheti magát valaki. Sőt, sok depressziós akkor lesz öngyilkos, amikor jó állapotban hazaküldik adaptációra, mert akkor már megvan az ereje hozzá. A depressziósnak nincs sem ereje, sem motivációja erre, ő csak „nyávog”. Nem sértésnek szánom: nagyon nehéz ez a környezetének, meg neki magának is. Leginkább talán az ragadott meg minket, hogy lehet segíteni ebben az állapotban.

Buza Domonkos és felesége, Buza Domonkosné Hochstein Anna

Gazdag munkásságuk kulcsszava a mentálhigiéné, a lelki egészség. Mindig is ezzel akartak foglalkozni, ezért lettek pszichológusok?

Nálam ez csak később alakult ki, a feleségemnek köszönhetően. Én eredetileg orosz nyelv és irodalom szakos tanárnak és könyvtárosnak tanultam. A feleségem – akivel korán, 22 évesen házasodtam össze – viszont pszichológusnak készült. Mindig is orvos szeretett volna lenni, nyolcszor próbálkozott – maximális pontszámmal –, de nem vették fel, mert „osztályidegen” volt, így vigaszágon került oda, én pedig mentem utána, mert érdekelt. Az orosztanári és a könyvár szak mellett végeztem el, gyakorlatilag titokban; aztán egy elmaradt vizsga miatt lebuktam, de végül Pálinkás elvtárs – Horger Antal-i szerepben megengedte, hogy elvégezhessem. Egyébként talán inkább erdész szerettem volna lenni.

Épp erdész? Miért?

Mert introvertált vagyok, csak nem látszik rajtam. Szeretek elbújni az emberek elől, magamban lenni, a fák és a madarak pedig nem feleselnek vissza. De hogy honnan jött az ihlet? A gemenci erdő fővadászának a vak kisfia keresztfia volt annak a családnak, akik nálunk, a mi házunkban laktak. István, az apa sokat mesélt nekünk az életükről, a munkájáról… Megtetszett.

De akkor miért nem lett erdész?

Már nem emlékszem, de természetesen megideologizáltam a döntésemet, ahogy mindenki teszi, aki benne akar maradni az általa választott élethelyzetben.  Én az olvasók szolgálatára lettem könyvtáros. A könyvek rendszerbe helyezését, az ún. szakozást vagy osztályozást is szerettem – a Könyvtártudományi és Módszertani Központ könyvtárának könyvtárosaként néhány évig én voltam az „abszolút könyvtáros” –, de elsősorban az olvasókat akartam szolgálni – szókratészi alapon: maieutika – segíteni abban, hogy maguk jöjjenek rá, mit is keresnek valójában.   

Még a telefonszolgálatos és depresszió elleni küzdelemmel kapcsolatos munkái előtt dolgozott szociális munkásként is. Az is erről a segíteni akarásról szólt, nem?

Gyámosként. Akkoriban nem volt olyan, hogy szociális munkás. Sem munkakörként, sem képzésként. A könyvtár tanszéken Dér Mária volt a gyakorlatvezetőm. Egy különleges sorsú, fantasztikus ember, akinek rengeteget köszönhetek. Ő egy nagy kanyarral az életében – talán Konrád György „A látogató” című könyvének hatására – kilépett a könyvtár „elefántcsonttornyából”, és elment a XIII. kerületbe gyámosnak. Engem is hívott, és én mentem. Kijártunk családokhoz, a „környezés”volt a feladatunk. Úgy gardírozni őket, hogy a gyerekek ne kerüljenek állami gondozásba – ezek voltak a „védő-óvó” intézkedések, ami akkor a gyámügyhöz, ma a családsegítéshez, illetve a gyermekjóléti szolgálathoz tartozik.  

De miért ment el gyámosnak?

Talán mert én is olvastam azt a könyvet… Egyébként mostanában fogalmazódott meg bennem, és talán nem blaszfémia, ha elmondom, hogy az történt velem is, ami Jézussal, amikor meglátott egy nyomorultat: „megesett rajta a szív”. Megrendültem attól, amit láttam, megérintett a mások nyomorúsága, és segíteni akartam.  De ezen túlmenően nem tudom magyarázni az odafordulásomat másokhoz. Az élet nem olyan egyszerű, mint a pszichológia. Nem volt például sanyarú gyermekkorom…

És hogy jött az első magyar lelki elsősegély szolgálat?

Nem a pesti volt az első, Debrecenben dr. Szabó Pál kezdte 1970-ben. A telefonszolgálatot a hetvenes évek legelején „találtuk meg” Annával, akivel akkor ugyanabban a nevelési tanácsadóban dolgoztunk. Lipóton – az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben – Kun Miklós főorvos összehívta a szakembereket, hogy nyugati mintára csináljunk egy lelki elsősegély telefonszolgálatot mi is. Ő ezt pszichiátriai sürgősségi állomásként képzelte el, hiszen akkoriban az öngyilkosságot még leginkább pillanatnyi elmezavarként, pszichiátriai problémaként értelmezte a szakma. 50-60 pszichológust és pszichiátert vont be ebbe a munkába, aminek eredményeképpen egy év előkészítés után, 1973-ban elindult a Szolgálat.

Milyen volt a kezdet?

Nappal három ember ügyelt: Hegedűs Imre a Lipót munkaterápiás részlegének pszichológusa volt a vezető, valamint ott dolgozott Angyalosné Takó Emőke és feleségem, Anna. Éjszaka pedig a többiek, beleértve engem is. Amikor pedig a feleségem a szülései után otthon volt a fiainkkal, akkor én helyettesítettem őt nappal. Három hónap múlva azonban gyakorlatilag a legtöbb szakmabeli távozott. Ennek két oka volt: rájöttek, hogy nem tudják a telefonban ugyanazt csinálni, amit nappal – ez egy egészen más műfaj. A másik oka, hogy kiderült, hogy ez nem pszichiátriai sürgősségi ügyelet. Nem a szakma, ember kell hozzá. Persze, vannak személyiségi feltételei, de – és ezért lehet csak önkéntesen csinálni – leginkább önmagad kell adnod hozzá. Tulajdonképpen egy életvédő mozgalom, elköteleződés az élet iránt. A szolgálatban így csak pár pszichológus maradt. Akkor kezdtük el személyiségi alkalmasság alapján szervezni az önkénteseket – bár akkor még nem így hívták őket –, és kidolgoztunk egy szűrést és egy képzéstis. Így alakult át a stáb: évtizedek óta negyven fő körül vagyunk, amelyből aktív 20-25 fő. Sok helyen megfordultunk, amíg 1990-ben önállósodtunk. Akkor hoztuk létre az egyesületet és a most is működő ÉLET Alapítványt, a Szolgálat fenntartóját.

A tanfolyamot több mint harminc éve minden évben megszervezik. Miért is van erre egyáltalán szükség és miért ilyen formában működnek?

Ahogy mondani szoktam, a szociális munka, a segítés Szekularizált Szakmásított Szeretet – három Sz. Aki ezt csinálja, kész kell legyen arra, hogy nyitottan, fogadókészen tudja adni magát. Önismeret, értékrend, készségek – ez a három. A másfél éves, százötven órás önismereti tanfolyamra azért van szükség, hogy megnézzük – úgymond felelősségvállalás nélkül – az illető alkalmasságát, majd az azt követő, cirka ötven hívást jelentő úgynevezett „hospitálási” szakaszban pedig megnézzük, hogy ténylegesen beválik-e, működik-e a személyisége ebben a helyzetben.  Az alkalmassági feltételek nagyon röviden: az illető két lábbal álljon a földön és a fölöslegéből adjon másoknak. Ezen kívül természetesen vannak olyan személyiségjegyek és képességek, amelyek a helytálláshoz szükségesek. Nem működik például, ha az illető nem tud éjszakázni, nem raportkész, nem tud váltani. Ahogy a pszichológiában általában, itt is erőteljesen elkülönül az alkalmasság és a beválás.

„Az élet tisztelete minden mást felülíró érték vagy parancs.” Mennyire kell ehhez a hit?

Nem szükséges feltétel, nincs ilyen elvárás a segítők felé, de nagy előnyt, erőforrást jelent a munkájukban.

Mi a legnehezebb ebben a munkában?

Több minden. Rengeteg hívás most már nem is azért jön, hogy segítséget kérjenek, hanem csak szórakoznak a mobiltelefonnal. Ezt bírni kell; ezért sem lehet másképp csinálni, mint önkéntesen. Rengeteg az ún. hecchívás: az 19 telefonszolgálathoz befutó évi összesen majd félmillió hívásból olyan 300 ezer az érdemi, amiből beszélgetés is lesz. Hozzánk, a Budapesti Lelki Elsősegély Telefonszolgálathoz körülbelül 3-4 ezer érdemi hívás érkezik, de ennél jóval több a hecchívás.

Ez nagyon durván hangzik…

Az is. Az, hogy a „kopogtatásból” beszélgetés lesz-e, lélekjelenlét és lelki erő kérdése sokszor, hisz könnyen lehet, hogy valaki – egy gyerek, egy kamasz pláne – csak így tud nekikezdeni. A másik komoly nehézség: nagyon sokat kell dolgozni azon, hogy a segítő ne gyártsa a „krónikus hívókat”. Ez egy olyan függésbetegség, amire rá lehet szokni, és rá lehet szoktatni valakit. Vannak olyanok, akik ahelyett, hogy élnének – telefonálnak. Élni nem könnyű, s a telefon elfogadó attitűdje kevésbé macerás, mint lemenni a közértbe, veszekedni a házmesterrel és így tovább… Nagyon nehéz nem kiszolgálni ezt a fajta segítségkérőt: úgy kell segíteni, hogy nemet kell mondani, hiszen a helyzet fenntartása nem segít neki, sőt. Ez egy nagy antinómia. És jóval gyakoribb kihívás és talán nehezebb feladat, mint megmenteni egy „öngyilkosjelöltet”.

Nehezebb?

Igen. Természetesen az sem könnyű, hiszen ott erősen próbára van téve a segítő élethez való viszonya. Ha ő nem biztos abban, hogy az élet fontos és értékes, akkor nem megy át az üzenete, elvész a hitelesség. A telefon nagyon érzékeny műszer, nem lehet hazudni benne, mert a másik megérzi. Ha valaki vitális krízisben van, akkor megérzi, hogy az a szalmaszál, amibe kapaszkodik, gerenda-e vagy sem. Ez ilyen egyszerű.

Mi a mai magyar helyzet egyébként?

Az 1984-86-os helyzethez képest felére csökkent az öngyilkosságok száma. Akkor tetőzött, 46 százezrelék volt, most 22. Ebben nyilván szerepe volt rendszerváltozásnak, bár ennek hatása sem egyértelmű, hiszen sokan nem tudtak élni azzal a hirtelen jött szabadsággal, nem volt és nincs eszközrendszerük hozzá. A ’80-as években az élet értelme volt megkérdőjelezve. Azóta átrendeződött a társadalom: ma kevésbé az öngyilkosság, inkább más devianciák fele fordulnak az emberek. De még mindig az elsők között vagyunk abban is.

Ezt mivel magyarázza?

Ha nem is tartom magunkat önsorsrontó, szuicid nemzetnek, Kézdy Balázs után árulkodó jelnek tartom például a kettős tagadást a beszélt nyelvben; megmutat valamit arról, hogy milyen könnyen lemondunk, kivonulunk valamiből: az evasio – pusztító. És kerüljük, hogy bevállaljunk dolgokat, hogy beletegyünk magunkat valamibe – valamiért. A másik, hogy még mindig heorizálva van az öngyilkosság, miközben nem más, mint élet-gyávaság.

Ezt ismerte fel Kopp Mária is…

Igen, rájött, hogy Magyarországon különösen fontos a depressziósok gondozásának javítását célzó programok kidolgozása. Azért alapította a Végeken Alapítványt, hogy a periférián élők lelki egészségét támogassa. Legfontosabb közös munkánk a Szolgálattal egy európai programba való (Európai Szövetség a Depresszió Ellen – EAAD) bekapcsolódás, ami a depresszió megelőzését, azon keresztül pedig az öngyilkosságok számának csökkentését tűzte ki célul. Kulcskérdés, hogy hogyan viszonyulunk az emberi szenvedéshez? Hogy állunk hozzá – hétköznapi emberként–, ha valakinek pszichés problémája van, vagy ha magunknak van? Tudunk-e segíteni? Az ugyanis EAAD azt feszegeti, hogy ha a „kapuőr” szerepben lévő hivatáscsoportok – a rendőröktől a védőnőkig, a pedagógusoktól a papokig, azaz akik sok emberrel, sok problémás emberrel találkoznak – tagjait némi kevés ismerettel, és a saját attitűdjeik „kezelésével” hozzásegítjük ahhoz, hogy felismerjék a pszichés problémákat – jelesül a depressziós állapotot – valakinél, akkor azt az illetőt képesek legyenek „továbbítani” az ellátás (talán először, első szűrőként a lelki elsősegély, majd) a szakellátás felé. Végigcsináltunk egy-egy kampányt már Szolnokon és Miskolcon; Szekszárdon október közepén indul. 

Miért éppen ezekben a városokban?

Mert ezekben a városokban erős a Magyar Mentálhigiénés Szövetség (MAMESZ), a civil bázis, van tehát mire alapoznunk. Ezt az ernyőszervezetet 1985-ben alapítottuk hatan. Ma harmincvalahány tagszervezettel működik – ebből Kárpátalján három, Erdélyben öt, és a legtöbb vidéken. Ezek valamilyen módon mind a lelki egészség megőrzésével foglalkoznak, különböző területeken és különböző módszerekkel, de rokon szemlélettel – a drogrehabilitációtól kezdve az ifjúsági programokon át a hagyományőrzésig. A Szövetségben elsősorban konferenciákat szervezünk, amelyek témái a szenvedélybetegségektől a segítők segítésén át, az érték-őrzésről vagy a közösségépítésről szólnak.

Mivel az ÉLET Alapítvány és a Végeken Alapítvány a feleségével közös tevékenység, adódik a kérdés, hogyan történt a mindennapi munkamegosztás, illetve mivel foglalkoznak a gyerekeik.

Anna foglalkozott a belügyekkel – ide tartoznak a belső normák, a működés, a munkatársak „karbantartása”, a szupervízió, az alkalmassági döntések, a tanfolyamok, képzések szervezése, én pedig a külügyekkel, azaz a szervezet képviseletével és kapcsolattartással. De egyébként mindenben segítettük egymást. A gyerekek pedig ebbe a mentálhigiénés munkába nőttek bele, már karonülőként ott voltak a szolgálatok programjain, az Országos Találkozókon. Kristóf szociológiát végzett és diplomáciai szolgálatot teljesít, Patrik pszichológus, teológiát tanult és lelkigondozó az Irgalmasoknál. A legkisebb, Bence az, aki folytatja a munkánkat, együtt dolgozunk, és feleségem betegsége óta ő vezeti a Szolgálatot.

Nekrológ helyett

Bár számos alkalmam lett volna rá az elmúlt két évben, a sors úgy hozta, hogy végül sosem találkoztam személyesen Buza Domonkosné Hochstein Annával. Pedig még a Buza család lakásán is jártam; a fenti beszélgetés is ott zajlott, Anna is otthon volt, de súlyos betegsége miatt már nem tudott részt venni benne. Mégis az az érzésem, hogy ismerem őt. Ahol Domonkos megjelent, ott volt Anna is – akkor is, ha nem volt jelen fizikailag. Férje megnyilvánulásaiban – legyen az munkaügy, vagy magánbeszélgetés – valahogy mindig benne volt a felesége is. Olyan házaspár ők, akik nemcsak a hosszú közös magánéletük során, hanem sok évtized közös munkájában is tökéletesen kiegészítették egymást, és ezt a kívülálló is megérezte. Bizonyára ezért is kapták meg együtt, első házaspárként a Kopp-Skrabski díjat.

Anna a Domonkossal készült interjú után két nappal, 78 éves korában, házassága 52. évében, családja körében elhunyt. Ahogy apja, a soroksári sváb Hochstein Ferenc, ő is mások segítésére, megmentésére szánta életét. Mivel osztályidegensége miatt nem járhatott az orvosi egyetemre, klinikai pszichológus lett. Férjével együtt részt vett a Budapesti Lelki Elsősegély Telefonszolgálat megalapításában, először önkéntes munkatársként, majd közel 30 éven át vezető pszichológusként foglalkozott az öngyilkosságra készülőkkel, szakmai képzéseket és kutatásokat szervezett. Aktívan részt vett az Országos Lelkipásztori Intézet Katolikus Társadalomtudományi Akadémia szociális képzőjének, és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem újraindítását előkészítő értelmiségi csoportnak a munkájában is. A Katolikus Alkoholistamentő Szolgálat támogatója volt. A hivatásgondozás volt egyik központi témája – szerzetesrendek belső munkájában, egyéni életek kísérésében – mestere, Csirszka János nyomdokain. Mentálhigiénés szakemberek nemzedékeit nevelték együtt férjével, keresztény értékrendjük mellett tanúságot téve.

Rosta

Találkozunk 2016-ban!

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. közleménye

Miután Borókai Gábor 2018. június 20-val lemondott a Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. ügyvezetéséről, a kft. ügyvezetői tisztségét 2018. augusztus 3-val Kovács Ildikó tölti be.

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Kft. (csődeljárás alatt) online felületén, a valasz.hu-n folyó tartalomszolgáltatás a mai nappal megszűnik.

A valasz.hu archívuma a továbbiakban is elérhető marad, az elektronikus Heti Válasz utolsó száma pedig a korábbi lapszámokkal együtt megvásárolható a Digitalstand.hu-n.

Budapest, 2018.08.03.

Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft.

Szeressük a szarkákat!

Mit jelent, ha nagyobb arányban jelennek meg szarkák a városban? Érdemes elgondolkodni rajta, mert amit a madarak jeleznek, az csak a jéghegy csúcsa. Akkor már elindult egy olyan folyamat, amit nehéz megállítani. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Az Özil-botrány utórezgései – focista a nagyhatalmi játszmában

Nem csitul a botrány Mesut Özil világbajnok labdarúgó körül. A harmadik generációs németországi török sportember rasszizmust kiáltott, és egy óvatlan lépése Recep Tayyip Erdoğan és Angela Merkel hatalmi küzdelmének részesévé tette. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Csapó Gábor: lehet, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik

Nemcsak a magyar férfivízilabda-válogatott barcelonai Európa-bajnoki nyolcadik helye sokkolta a hazai közvéleményt, de a játéka is. Az okokról Csapó Gábor olimpiai bajnok pólóssal beszélgettünk, aki nem zárta ki, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik. Nagyinterjúnk a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.