Abcúg melegházasság? Piarista pap vitatja Semjén álláspontját

/ 2015.02.26., csütörtök 12:49 /

A budapesti piarista gimnázium igazgatója, a rend volt magyarországi tartományfőnöke nem ért egyet Semjén Zsolttal abban, hogy a szlovákiai népszavazás – melyen a többség elutasította a melegházasságot – eredménye a keresztény értékek és a normalitás győzelme lett volna. Egy meglepő nyilatkozat háttere. 

A minapi szlovákiai népszavazás után Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, a KDNP elnöke a következő közleményt jelentette meg honlapján: „Üdvözöljük az igenek győzelmét a szlovákiai népszavazáson. A szlovák nép tanúságot tett a közös keresztény értékekről és a normalitásról.”

A referendumon a következő kérdések szerepeltek:

1. Egyetért-e azzal, hogy egy nő és egy férfi kötelékén kívül semmilyen más együttélési formát ne lehessen házasságnak nevezni?

2. Egyetért-e azzal, hogy azonos nemű párok vagy csoportok számára ne legyen lehetővé téve a gyermekek örökbefogadása, illetve ezt követő nevelése?

3. Egyetért-e azzal, hogy az iskolák ne kötelezhessék a diákokat a szexuális viselkedésről és az eutanáziáról szóló órák látogatására, amennyiben szüleik nem értenek egyet a tananyag tartalmával?

Bár a válaszolók többsége igennel felelt mindhárom kérdésre – Semjén ezt a tényt ünnepelte –, a mindössze 21,4 százalékos részvétel miatt a kezdeményezés eredménytelennek bizonyult.

A politikus mondataira nem várt helyről érkezett bírálat. „Fenntartásaim vannak azzal az állítással kapcsolatban, hogy a szlovákiai népszavazáson az igenek győzelme a »keresztény értékekről és a normalitásról« tett tanúságtétel. Lehetséges olyan felfogás, amely szerint akkor, ha valaki szeretné a keresztény értékrendet követni és normálisnak lenni, igennel kell válaszolnia a feltett kérdésekre. De van olyan felfogás is, amely szerint pontosan keresztényként és kifejezetten azért, hogy normálisak legyünk – azaz igaz, jó, egészséges, nem megbetegítő legyen a társadalom –, nemmel kell szavazni a feltett kérdésekre (különösen az első kettőre)” – fogalmaz blogjában Urbán József piarista szerzetes.

A rend budapesti gimnáziumának igazgatója, korábbi magyarországi tartományfőnök szerint egy politikusnak „árnyaltabban, körültekintőbben, intelligensebben (azaz a helyzet összetettségét és bonyolultságát érzékeltető módon)” illene nyilatkoznia. Ezután kifejti, hogy kereszténység és a köznapi érzelemben vett normalitás miért nem férhet össze egymással, majd szentszéki dokumentumokat és egyházi szerzőket idézve arra jut: amennyiben a melegek „képtelenek beilleszkedni a társadalomba”, az nem csupán a homoszexuálisok, hanem a társadalom, illetve az egyház hibája is lehet.

Bár Urbán József higgadt szavai, árnyalt gondolatmenete mögött egy mélyen gondolkodó lelkipásztort, teológust láthatunk, s magam is egyetértéssel olvastam azon mondatait, melyekkel a meleg embertársaink iránti empátiára figyelmeztet, a Semjén-nyilatkozatra, a homoszexuális cselekedetre, a melegházasságra és az örökbefogadásra vonatkozó üzenetét nem tudtam hova tenni. A szerző ugyanis elfogadhatónak nevezi azok álláspontját, akik keresztényi mivoltuk miatt nemmel szavaznak mindhárom kérdésre, de azokét is, akik, ugyancsak krisztushívő létükből fakadóan, ellentétesen vélekednek. Holott a katolikus egyház katekizmusának megfogalmazásai – a homoszexuális tett „súlyos eltévelyedés”, „rendetlen cselekedet”, „nincs olyan eset, amikor jóváhagyható lenne” – mellett más egyházi dokumentumok, vagy éppen Ferenc pápa megnyilvánulásai meglehetősen egyértelműek, és nemigen hagynak teret arra, hogy keresztényként, de legalábbis katolikusként valaki nemmel szavazzon az első két kérdésre.

Mivel jól és pontosan akartam érteni Urbán József véleményét, megkerestem dilemmámmal. Egyúttal elküldtem neki azokat a híreket, melyek szerint az egyházfő a referendum előtt a hagyományos család, vagyis a semjéni értelemben vett „normalitás” melletti kiállásra buzdította a szlovákiai népszavazókat, korábban pedig azon elmélkedett, hogy manapság, destruktív módon, sokan mindenfajta emberi kapcsolatot a házasság rangjára akarnak emelni, a melegek frigye viszont fenyegeti a család intézményét, sőt romboló és sötét út.

A szerzetes-teológus az alábbi levéllel válaszolt:

Homoszexualitás, homoszexuális tett

A különféle írásokban és nyilatkozatokban, talán még az egyházi dokumentumokban is minden külön értelmezés nélkül kerül elő a homoszexualitás. Úgy teszünk, mintha mindenki tudná, miről van szó. „Tudod, a homoszexualitás…” „Ja, persze, az…”

Nézetem szerint szükség van – lenne – pontosításra: mit is értünk homoszexualitáson? Nem úgy értem ezt, hogy igényem lenne egyfajta tudományos – pszichológiai stb. – definícióra. Inkább azt akarom mondani, hogy amikor egymás között beszélünk erről a témáról, akkor szükséges lenne tisztázni magunkban, de a beszélgetés többi résztvevője számára is, hogy mire gondolunk. „Neked mit jelent az, hogy homoszexuális? Milyen képeket idéz fel benned a szó? Milyen érzelmi-hangulati töltete van a szónak, illetve a képeknek?” – Valahogy így.

Az a benyomásom, hogy sokak számára – egyébként érthető okokból, „természetes” módon – a „homoszexuális” szó hallatán egy perverz – finomabban, de nem lényeges különbséggel: beteg, sérült – valaki idéződik fel.

Nehéz szó a homoszexuális. Terhelt. Nem jó hangzású. Orvosi – patológiás – hangulata van. És főként: szégyen kötődik hozzá. Már kimondani is nehéz. Érzed az ajkadon.

Urbán József

Urbán József

Ez azért érdekes, mert a társadalmi vitákban – azt persze, hogy ezek mennyiben viták, azaz a tisztulást és a közös megértést célzó eszmecserék, szintén jó lenne érinteni –, sokszor elbeszélünk egymás mellett, pontosan azért, mert mást értünk a szavakon. Továbbá könnyen megtörténik itt is, ami a vitáinkban rendre, hogy tudniillik címkézünk, és egymás helyett, a másik helyett e címkéket látjuk.

Akinek a homoszexuális egy végső soron perverz és beteg valaki, az nagyon nehezen lesz hajlandó szóba állni annak a gondolatával például, hogy homoszexuálisok örökbe fogadhassanak kisgyerekeket. Neki ez azt jelentené, hogy tudatosan beteg emberek kezébe adunk magukra vigyázni képtelen kicsiket.

Benyomásom szerint nagyon sokaknak erről szól a „vita”. Onnan gondolom ezt, hogy harcolnak: védeni valónak tartanak valamit, amit szerintük támadás ér.

Honnan a félelem? Miért félünk egymástól? A félelem és az erőszak ördögi kört alkot.

Nem lehetne úgy beszélgetnünk, hogy ne legyen félelem közöttünk? Hogyan lehetne ezen dolgozni? A szavaink tisztázása, a címkézés elkerülése nem segítene-e?

Hasonlóan látom a „homoszexuális tett” kifejezés helyzetét. Azt javaslom, tegyük fel itt is a kérdést: „Mit látsz, amikor arról beszélsz, vagy azt hallod, hogy »homoszexuális tett«”?

Olyasmi válaszokra számítanék, mint például ez: „Két embert, akik undorító módon közelednek egymáshoz. Olyasmit tesznek, ami egyszerűen gusztustalan.”

Az a benyomásom, az a gyanúm, hogy a vitáinkban – és talán az egyházi megnyilatkozásokban is – ezzel kapcsolatban is elbeszélünk egymás mellett.

Akinek a „homoszexuális tett” végső soron valami undorító, mert beteg és perverz dolgot jelent, az aligha ugyanarról beszél, mint az, aki két ember egymás iránti szeretetének kifejezéseként látja két meleg ember ölelkezését.

Különösnek tartom például, hogy nincs ilyen kifejezésünk: „heteroszexuális tett”. Ha lenne ilyen, vajon valami olyasmit jelentene, hogy „bujálkodás”? Egyáltalán a szexuális – a genitáliákat bevonó – tettre utalna? Világos, hogy a szexualitásra vonatkozó szavaink jó része – talán mind – eufemisztikus. De az, hogy a „homoszexuális tett” kizárólag a genitáliákkal végrehajtott tettre céloz, eléggé tragikus következményekkel jár. Azt okozza, hogy a meleg emberek tetteit a perverz bujálkodással azonosítjuk a képzeletünkben. Mitől van ez, és akarjuk-e, hogy így maradjon?

Azt javaslom – és a környezetemben meg az írásaimmal ezt szeretném segíteni –, hogy nyissunk olyan teret, ahol félelem és szégyen, erőszak, megfélemlítés és megszégyenítés nélkül tudunk beszélgetni, és tudjuk először is tisztázni a szavainkat. Ezt nagymértékben segíti – sőt lehet, hogy elengedhetetlen feltétele a beszélgetésnek –, ha nem használjuk pallosként a magisztérium nyilatkozatait, vagy ha nem mondjuk – akár sejtetve is – egymásról azt, hogy „nem vagy normális”, „nem vagy keresztény”. 

Házasság, melegházasság

Amikor a házasságról beszélünk, még messzebb kerülnek egymástól a beszélgető felek. Amíg az előbbi szavak tartalmával kapcsolatban nem közelednek egymáshoz – és nem pusztán a megértésben, hanem abban, hogy ugyanazok a képek idéződnek fel bennük –, addig nézetem szerint nem sok értelme van a házasságról vitatkozni.

Az egyik úgy érti, hogy tönkre akarnak tenni valamit, ami az emberi társadalom alapja. A másik úgy érti, hogy elvitatják tőle a legelemibb emberi képességet: azt, hogy szeretetkapcsolatra léphessen egy másik emberrel, méghozzá olyan kapcsolatra és olyan módon, amelyet a közösség is elismer, a közösség számára is fontos.

De hangsúlyozom, a beszélgetés kiindulópontja – bonyolultsága miatt – nem lehet a házasság „kiterjeszthetőségének” kérdése, hanem a korábban említett szavak, valóságok közös megértésén kell előbb munkálkodni. Egyszerűen szólva beszélgetni kell. 

Népszavazás

Adódik itt egy rövid válasz a népszavazásra vonatkozó kérdésre, és az így hangoznék: Én nem írnék ki ilyen népszavazást. (Zárójeles véleményem, hogy a politika világában egyáltalán nem ritka, hogy valamilyen politikai haszon elérése érdekében pártok olyan módon tematizálják a közbeszédet, hogy lényegtelen kérdések fontosnak tűnjenek, lényeges kérdések pedig egyszerűen többséggel és igen-nemmel eldönthetőnek.)

De nem igazán hiszek a rövid válaszokban. Megkísérlem a hosszabb választ.

Nem értek egyet azzal, hogy egy ilyen kérdésben népszavazással döntsünk. Beszélgetnünk kell egymással, nem lenyomni egymást. És ezzel visszaléptünk arra, amit korábban kezdtem el fejtegetni.

A beszélgetés, a vita jelenlegi szintjén és állapotában nem tartom megválaszolhatónak a kérdést. Vagyis ha valaki nekem szegezné ezt a kérdést – melegházasság: igen vagy nem? –, akkor arra nem tudnék válaszolni. Nem tudnék igennel vagy nemmel válaszolni. De azt is hozzátenném: azért nem tudok válaszolni, mert egyelőre nem ez a kérdés, és ki tudja, nem az derül-e ki a beszélgetéseink eredményeképpen, hogy a kérdés egyáltalán nem is ez. 

Szentségi házasság, polgári házasság: szeretetkapcsolat

Mert azt is látni kell, hogy a házasság is – mint a többi emberi intézmény – változik. Komoly vita, elmélyült és nagy erőfeszítést igénylő gondolkodás folyik például arról, hogy mik is a házasság lényegi mozzanatai. És talán nem is az a legnehezebb kérdés, ami a keresztény/katolikus közvéleményben már megjelenik, hogy ti. a gyermeknemzés vagy a felek kölcsönös segítése a házasság elsődleges célja. (És itt nem kicsit érzékeny pont – és per analogiam a mi témánkról is elmond ezt-azt –, hogy az, ami a hívő katolikusokban ezzel kapcsolatban él, mennyire felel meg annak, amit a tanítóhivatal tanít. De erről inkább később mondok egy-két szót.)

Nehezebb és súlyosabb kérdés pl. a szeretet „helye” a házasságban: miféle szeretet van – „kell, hogy legyen” – a házastársak között, és ebben mi a test szerepe?

Ezen a linken több érdekes tanulmány olvasható ezzel kapcsolatban. Külön érdekesnek tartom eztMeg ezt.

Ez utóbbiból a tanulmány utolsó három bekezdése különösen érdekes itt, ezeket most ide bemásolom:

What meaningful difference is there between opposite-sex couples who do these things, and same-sex couples who do them? Not much. If you grant that marriage is fundamentally equivalent to “love,” that normal sex is non-procreative, and that reproduction can involve people outside the marital bond if it happens to suit all the parties involved—well, there really isn’t any difference between same-sex and opposite-sex arrangements. And if it is furthermore the case that only the married can be assured of such basic social goods as (for example) the right to visit one another in the hospital, then it begins to look downright cruel to deny marriage rights to anyone at all.

The problem is that all this is open to question. Marriage can be reduced to romance and rendered a gnostic union of “soulmates” rather than an embodied union of husband and wife—but is any such union actually a Christian marriage? Sex (even the married sex of husbands and wives) can be rendered non-procreative—but should it be? Babies can be made with rented and purchased body parts—but should they be? A question for the traditionalists (especially) to consider, therefore, is how enthusiastic and thoughtless participation by many Christians in practices like these undermines traditionally Christian understandings of marriage in ways that no amount of biblical interpretation or scientific evaluation of human sexuality can repair.

And on the subject of marriage as a means of access to social and legal goods: nearly 50 percent of adult Americans are unmarried. How fair is it to make marriage the legal criterion for anything, if thereby half the population is excluded? An analogous point can be made concerning too-enthusiastic promotion of marriage as a vehicle for sanctification. What about the unmarried? Can they not be sanctified, too? A question for the liberals (especially) to consider, therefore, is how the exaltation of marriage can quickly turn the corner into the denigration of singleness in a world in which many adults (of whatever sexual orientation) are single for much of their adult lives.

Kiemelném innen: „downright cruel to deny marriage rights to anyone at all”.

Erre utalok például, amikor azt mondom, hogy fontos lenne tisztázni, ki mit ért a szavakon, fogalmakon. Amikor a házasságot védjük, akkor ezt az itt említett kegyetlenséget is elkövetjük. Ezt tényleg akarjuk? Szerintem nem. Szeretném hinni, hogy nem. De egyelőre nem tudjuk elkerülni, ha megtagadjuk a „házasságot” a melegektől.

És itt szerintem nem sokat segít azt mondani, hogy a „civil partnership” vagy a „bejegyzett élettársi kapcsolat” már megadott jog. A kérdésem az, amit az elején feltettem: mi jut eszedbe, mit látsz, milyen képek idéződnek fel benned, amikor egy párt látsz? Ha itt nem lépünk előre, akkor nem léptünk előre. Ha más képeket látsz a házasságnál és mást a bejegyzett élettársi kapcsolat esetében, tudniillik ha nem tudsz egymást szerető embereket látni mindkét esetben, akkor nem léptünk előre.

Nagyon könnyen ki szokták mondani, hogy a melegeknek cölibátusban kell élniük. De kérdezem: ugyanezt a kemény elvárást – nyilván mutatis mutandis – meg szoktuk fogalmazni a házasságban élőkkel szemben?

Persze az én igazi kérdésem a következő: nem az derül-e ki a házasságban élők esetében, hogy az elvárásokat nincs értelme ilyen keményen megfogalmazni, hanem sokkal tapintatosabban és érzékenyebben kell előrehaladni, tekintetbe véve, hogy alakuló, tanuló, érlelődő emberekről van szó? Rólunk. Ráadásul olyan közegben – az emberi világban –, amelyben az intézmények és a hozzájuk kötődő, őket alkotó értékrendszerek, érték-együttállások is folyton változnak.

A kérdésem költői. Úgy gondolom, a melegek esetében is ugyanígy kell eljárnunk.

Tanulnia kell mindenkinek a szeretetet. Heterónak is, melegnek is. Egyedülállónak is, kapcsolatban élőnek is. Ehhez – ezt mint tanító, mint iskolai ember mondom – megfelelő közegre, „iskolára” van szükség: folyamatban gondolkodásra és látásra, egymás elfogadására és támogatására, örömteli és bizalmat erősítő légkörre; olyan közegre, amelyben bátran és biztonságosan lehet tévedni, botlani, mert nem kinevetnek, nem megvetésben lesz részed, nem megszégyenülsz, hanem fejlődhetsz, tanulhatsz, érhetsz.

Záró gondolatok

Az egésszel kapcsolatban ezért számomra az a legfontosabb konklúzió, hogy beszélgessünk, és a valódi kérdésekről beszélgessünk. Ehhez olyan teret kell nyitni, amelyben meg lehet nyilvánulni, amelyben lehet lenni: ahol nincs félelem, megvetés, megszégyenítés, nincs erőszak és egymás lenyomása. A hatalom veszélyes, mert még a jó szándékú kezdeményezést is az erőszak töltetével látja el, szinte észrevétlenül.

A jézusi szelídség nem nyugalmi állapot, hanem aszimptotája annak a folyamatnak, amely az erőből és a hatalomból való állandó kivetkőzésből, önmagam védtelenné tételéből áll. Ez az evangéliumi peremre költözés. Szenvedéssel jár ez, de ez a szenvedés értelmes szenvedés. És a Feltámadottal való találkozás tapasztalata egyenesen azt mondja: ez a szenvedés – azaz önmagam védtelenné tétele a másik szeretése érdekében – Isten élete, Isten maga. Szeretni a másikat, olyan módon, hogy befogadom, átölelem úgy, amint van: ez Jézus „projektje”.

Kereszténynek lenni annyi, mint remélni, vagyis húsvéti hittel belevágni a szeretet eme kalandjába. Az egyház ennek a projektnek a hordozója és hirdetője. Annyiban és akkor az igazság tanúja, amikor ezt a projektet éli.

Rosta

V. Nagy Viktória

Találkozunk 2016-ban!

Az Orbán-modell alappillérei – Magyarország, projektország?

Hogyan sikerül a Fidesznek 2017 végén is vezetni a népszerűségi listát? Miért támogatja őket sok baloldali is? Hogyan érték el, hogy tömegek egzisztenciája függjön a sikerüktől? Ezekre a kérdésekre is válaszol egy új tanulmánykötet – illetve a friss Heti Válasz.

Őrfi József bátorsága és lelki ereje mindent vitt az idei gálán

Mesébe illő Őrfi József piliscsabai házának története. Nem tündérmesébe, hanem olyan magyar népmesébe, amelyben a hősnek számos próbát kell kiállnia. Az építész-családfő bátorsága és lelki ereje a Média Építészeti Díja idei gáláján mindent vitt. Részletes háttér a friss Heti Válaszban.

Famaffia Romániában – Adjátok vissza az erdeinket!

Egy friss botrány és egy dokumentumfilm is felhívja a figyelmet az Európa utolsó érintetlen vadonjainak otthont adó Romániában dúló illegális fakitermelésre. Nemcsak a korrupt politika vagy a profitéhes multi a hibás: székely falusi közösségeket is megvadított a fából szerezhető könnyű pénz. Részletes háttér a friss Heti Válaszban.

Rockenbauer 30 – Pali mögött volt értelme gyalogolni

Pali után nem lehet ilyen filmet csinálni – vélik a Másfélmillió lépés Magyarországon alkotói. Rockenbauer Pál halálának 30. évfordulóján azt kutatjuk a friss Heti Válaszban, mi a titka a sorozat népszerűségének, és miért nem született azóta sem hasonló.

Nyolcvanezres pezsgőt locsolt az egyik Mugabe-fiú

Voltak nála véreskezűbb afrikai vezetők is, de kártékonyabbak kevesen. Robert Mugabe nemcsak a gazdag Zimbabwét juttatta koldusbotra, de igyekezett egész Afrikát a Nyugat ellen hangolni. A csütörtöki Heti Válaszból kiderül, hogy bukása ennek ellenére miért is nem Nyugat diadala.