Arab névvel, magyar szívvel

/ 2018.03.27., kedd 17:30 /
Arab névvel, magyar szívvel

Sayfo Omar szír származású kutatóként kormánypárti lap újságírója, Kálid Artúr afrikai apától született színész és ellenzéki rádió munkatársa. Hogyan érinti őket, hogy a Fidesz afrikaiak és közel-keletiek millióinak bevándorlását vizionálja? Cseppet sem tipikus válaszok következnek.

(Az alábbi két interjú a Heti Válasz 2018/6-os számában jelent meg.)

Sayfo Omar

– „Az iszlamista megszállók menekültként érkeznek. Akiket kiutasítanak, egyszerűen felszívódnak. Elrejti őket a többi iszlamista muszlim. A jogvédők nem mások, mint az iszlamisták kollaboránsai. A terroristák támogatói.” Honnan az idézet?

– Most megjelent regényemben, az Allah tágas földjében szerepel. A muszlimokat gyilkoló „Tojásfejű” egyik kommentje ez, amelyet a főszereplő, Naszím talál meg egy netes fórumban.

– Nem túl merész a Demokrata szerzőjeként egy gyilkos szájába adni a szöveget, amelyet Orbán Viktor majdnem szó szerint mondott el a Bildben januárban?

– Jóval hamarabb született a regény, amely archetípusgyűjtemény: benne van a német, holland, belga, francia, picit a brit helyzet, s a muszlimellenes hangok ugyanilyenek Európa-szerte. Semmiképp sem Orbán Viktor volt az ihletadó, ő ugyanis intelligensen válogatja meg a szavait. Inkább az itthoni másod- és harmadvonal, amelynek tagjai megengedhetik maguknak, hogy ne kelljen reálpolitikával foglalkozniuk.

– Megengedhetik maguknak?

– Persze. Magyarországot a muszlimkérdés valójában nem érinti. Saját identitásunk újrafogalmazására használhatnak fel egy távoli problémát. Ezért bármi belefér.

– Szír gyökerekkel nem is zavarja, amikor kormánypárti telefonhívást kap arról, hogy Vona Gábor Allahot dicsőítette, és megtagadta keresztény gyökereit?

– Szír identitásom sosem volt, kellemes nyári emlékként maradt meg az ország, aztán kutatni voltam ott, tehát nem bánt ez a hívás. Az persze igaz, hogy harmincvalahány éves koromig sosem vitatták el a magyarságomat, ez most, ezzel a narratívával jelent meg. Ha önnek szakálla van, az menő és hipszter, az enyém nyilván dzsihadista. A nemzedékembeli félig muszlim gyökerűek közül tízből egynek ha jelentett valamit az iszlám. A plakátok és ezek a telefonok viszont hatnak: a hasonló hátterű mai fiataloknak már dönteniük kell, hova állnak. Nem irigylem őket.

Sayfo Omar

Fotó: Sebestyén László

– Kutatóként sem zavarja az Allah-vádas, muszlimozós „narratíva”?

– De. Beletesz az ember tizenöt évet a Közel-Kelet-kutatásba, aztán hirtelen lesz tízmillió konkurense... Akik közül a hangadók nem is akarják tények alapján megközelíteni a témát.

– A narratívaalapú megközelítés épp a kormány találmánya és fő fegyvere.

– Nem csak Allahé, a NER földje is tágas. Elfér benne a Milo Yannopoulos tribute-zenekartól a turanista hagyományőrzőkön át a Professzorok Batthyány Köréig sokféle irány.

– Tizenöt éve a jobboldali fősodor még arabbarát volt, és Izrael-ellenes. Most, hogy ez megfordult, még mindig a helyén érzi magát?

– Afféle politikai korrektség volt ez korábban a magyar jobboldal egy része számára: mivel zsidózni nem illett, hát beszéltek arról, mennyire szeretik az arabokat. Mivel azonban én nem ezért lettem jobboldali, hanem természetes szocializáció okán – debreceni protestáns családban nőttem fel –, ez sem érint különösebben.

– Rálegyint arra is, amikor Németh Szilárd a nemzetre fenekedő veszélyként beszél az LMP-tanácsadó Mirwais Jananról, akit épp ön mutatott be lapjában pozitív integrációs példaként?

– Politikai állásfoglalásokat nem teszek, a kormány szakembergárdája pedig tisztában van a tényekkel, amelyekkel kutatóként én is foglalkozom. A kommunikáció más tészta. Mirwais szakmailag és emberileg is pozitív példa, ahhoz pedig, hogy a nemzetbiztonsági átvilágításon nem ment át, elég, ha nem tudták leellenőrizni a kinti rokonságát.

– Tapasztalatból beszélhet: ön sem ment át az átvilágításon. Miért?

– Az ellenőrizhetetlenség volt a gond. Újságíróként készítettem anyagot a Hezbollahról, aztán egy dzsihadistáról is, aki Szíriából ment át Irakba harcolni. Az illető egyik nagybátyám egyik üzlettársának egyik unokatestvérének a gyereke volt.

– „Dzsihadista kapcsolatokkal rendelkező nemzetbiztonsági kockázat vezeti a Demokrata külpolitikai rovatát! Ez veszélyes!” – mondhatja erre Németh Szilárd.

– Már nincs dzsihadista kapcsolat, a srácot rég kilőtték. Azaz van: a polgárháborús Szíriában a kormányerőknél, a Szabad Szíriai Hadseregben, de az al-Nuszra Frontban is vannak, akikkel kezet ráztam régen. Hogy akár a tág rokonságból ki hova csatlakozott, az nem ideológiai kérdés, hanem egyéni túlélési stratégia. De a szolgálatoknak az a dolguk, hogy kiszűrjék a „magamfajtákat”. Nincs gondom vele. Inkább szűrjenek ki olyat, aki nem veszélyes, mint hogy átengedjenek valóban kockázatot jelentő személyt.

– Szerepet játszott a szolgálat döntésében, hogy önt a Népszabadság kapcsolatba hozta a 2009-es cigánygyilkosságokkal?

– Nem, a döntés idején még nem jelent meg a Népszabadság-cikk, amely egyébként valótlanságokat állított. Egy éve véglegesen, minden jogi fórumon nyertem ellenük.

– Könyve viszont mintha Michel Houellebecq Behódolásának inverze lenne – jön majd a muszlim holokauszt?

– Nem állítom. Hiába hisszük itthon az ellenkezőjét, Nyugat-Európa azért kezeli a válságait: a liberális francia elnök Emmanuel Macron például keményebb bevándorláspolitikát folytat, mint annak idején a jobboldali Jacques Chirac. Csak mivel Nyugat-Európában valóban létezik és téttel bír a téma, óvatosan nyúlnak hozzá. Alapos információkat gyűjtenek, és precíz akcióterveket alkotnak. Erre mi politikai korrektséggel vádoljuk a Nyugatot, és úgy teszünk, mintha mi lebontanánk a píszít. Közben a saját téttel bíró ügyeinkkel mi is hímes tojásként bánunk. Azt sem tudjuk például, hány cigány él Magyarországon, merthogy ezt firtatni nem píszí, és – nagyon helyesen – odafigyelünk honfitársaink érzékenységeire. Amikor tehát Magyarországon nagy mellénnyel nyilatkozunk a muszlimtémáról, az pont annyira releváns, mint amikor jön egy CEU-professzor Amerikából, és elmondja, mit kellene tennünk a cigányság felzárkóztatásáért. Ha viszont az a kérdés, mire van nagyobb esély, az Európai Kalifátusra vagy az európai muszlim holokausztra, azt mondom, utóbbira. Houellebecq a nyugati értelmiség legitim félelmét fogalmazza meg arról, hogy az iszlám átveszi Európa irányítását. Csakhogy a földrész történelme során soha nem volt olyan, hogy egy szervezetlen, egymással rivalizáló, földrajzilag szétszórt kisebbség átvette volna a hatalmat.

– Ha mégis így lesz, azt mondja majd, bocs, tévedtem? Mint a no-go zónák esetében?

– Nem változott a véleményem, csak azt fogadtam el, hogy a no-go zóna nem csupán eredeti értelmében használatos. Ha úgy fogjuk fel őket, ahogy a Napimigráns és a Dzsihádfigyelő nevű internetes hergelő oldalak, olyan nincs Európában. Nincsenek területek, ahova fehér ember nem teheti be a lábát, ahová a rendőrség nem mer bemenni. Olyanok vannak, ahol alacsonyabb státuszú emberek élnek az átlagnál sötétebb bőrszínnel, ahol a többségi társadalom egyes tagjainak biztonságérzete alacsony, és ahol a hatóságok intézkedéskor más gyakorlatot foganatosítanak, mint a város egyéb pontjain. De ilyen hely Kelet-Európában és itthon is van.

– Regényében megmutatja, hogyan hergelnek hazugságokkal az álhíroldalak. Amikor portálokon és óriásplakáton teszi ugyanezt a kormány, ahhoz mit szól?

– Komfortérzetemnek nem tettek jót a plakátok és a leegyszerűsítő kommunikáció, de ésszel felfogom, hogy az intellektuális komfortzónánk szűk. A Facebookon buborékokban, visszhangkamrákban élünk, de ha régen az emberek soha ki nem tették a lábukat a falujukból, miért ne élhetnénk le mi is az életünket egy digitális faluban?

– Ha teljesen nyugodtan leélhetjük, mégis minek kutatja az igazságot, miért írta a könyvet?

– Nem vagyok igazságtevő, a megértés és leírás vágya vezet. Vannak még így sokan, de elfogadom, hogy nem a többség. A liberális oldalon is megvannak a buboréknarratívák; törzsi társadalomban élünk, de miért baj ez, ha sokaknak komfortos? A mítoszteremtés ráadásul hasznos. Erőt, identitást adhat, közösséget teremthet. Egy ideig hülyének néztem azokat a „iszlámszakértőket”, akik alapvető ismeretek híján is mondják a magukét. Aztán rájöttem, hogy én vagyok hülye. Mert nem fogom fel, hogy ez nem a tényekről szól, hanem egy sikeres narratíváról, amellyel ráadásul emberek a társadalmi, anyagi, politikai tőkéjüket alapozzák meg. Miért ne tennék?

– Akkor is ilyen megengedő lesz, ha végül terrorizmusgyanúval ártatlanul kitoloncolják majd Európából a származása miatt, ahogy a könyvében történik?

– Nekem Sayfo Omarként ez nyilván kellemetlen lenne, de a társadalom szempontjából nem az én helyzetem a mérvadó.

***

Kálid Artúr

– Van az életnél jobb kabarérendező?

– A Porgy és Bess körüli kalamajkára céloz?

– Arra. A jogtulaj csak fekete főszereplőkkel engedélyezné, ezért az ön szerepe is veszélybe került. A félig fekete színészé!

– Prózai mellékszereplő vagyok az operában, a detektívet játszom. A főszerepek komoly énektudást igényelnek, azokra nem nagyon jöhettem szóba. Én tehát olyan sok időt és energiát nem tettem bele, de az operaénekesek rengeteget ahhoz, hogy a kifogások miatt négy előadás után le kelljen állni.

Kálid Artúr

Fotó: Jelli Márk

– Mit szól az ilyen előírásokhoz, hogy csak fekete színész játszhat főszerepet?

– Azzal, hogy elvállaltam a szerepet a darabban, letettem a voksom. Az én pofátlanul „rasszista” válaszom az, hogy csak a produktum dönthet. Ha jó, akkor jó, ha nem, akkor a vájt fülűek azt mondják majd: ezt bizony csak fekák tudják rendesen elénekelni. De nem azért, mert a jogtulajdonosok előírják, hogy csak nekik szabad. A „csak feketék” szabályt egyébként nem George Gershwin találta ki, hanem a testvére, jóval a szerző halála után.

– Nem sértő, ha a bőrszíne miatt kap szerepet?

– Most is amiatt kaptam meg a detektív szerepét. A rendező, Almási-Tóth András azt találta ki, hogy ha már a fekete főszereplőket fehérek játsszák, akkor a fehér szerepeket feketék kapják. Rengetegszer tényező a színem. Szinkronba is engem hívnak a feketék szerepeire, sőt, ha afrikai természetfilmnek kell alámondás, én jutok a szinkronrendező eszébe. Mintha nem lenne mindegy, milyen színű ember hangján szólal meg az, hogy „íme, a Szavanna futóbajnoka, a gepárd”. Egész életemben éreztem a diszkriminációt – a pozitívat és a negatívat is.

– Utóbbira volt hatása a menekültügyi plakátkampánynak?

– Amikor Budapestre kerültem, akkor volt igazán kemény a helyzet – csapatostul grasszáltak még a szkinhedek... Aztán lenyugodtak a kedélyek. Az utóbbi időben érzékelem ugyan a közhangulat változását, de csak enyhén. A metróban például, ahol negyvenből húszan azt a mocsadék szennylapot olvassák, amelyet ingyen osztogatnak, egy kedves néni épp a migránshergelős cikket bújta. A megállónál felpillantott, meglátott, majd reflexből arrébb húzódott. Több a gyanakvó pillantás is, de ezek apróságok ahhoz képest, amit mondjuk Cake-Baly Marcelo él át. Ő Az állampolgár című film főhőse, játszik a Porgyban is. Mivel tényleg nagyon fekete, kapja rendesen az ívet, hiába él itt évtizedek óta, hiába magyar állampolgár.

– Vigyázzon a mocsadék szennylapozással! Könnyen kiderülhet önről is címlapon: nem elég, hogy apai ágon fekete, de arab is és muszlim, mint Vona Gábor.

– Ráadásul a nevem is arab, „Khaled”, s csak azért vettem fel a magyarosabb, „Kálid” formában, hogy rejtőzködjem! De rendben, akkor legyen simán szennylap.

– Sayfo Omar is érzi a negatív hatást, de szerinte sikeres narratíva a migránsozás, összefogja az embereket, komfortot ad, tehát nem gond.

– Nem értek egyet. A kettészakadt, törzsi kultúra kialakulása itthon nem most kezdődött, de a kétdimenziós, szájba rágott, sarkított hazugságok világa mételyező. Az, hogy féljünk bárkitől, mert terrorista lehet, nem komfortos. Mégis hogyan lehetne komfortos a félelem?

– Amúgy nem volt jogos a félelem, amikor milliók indultak meg Európa felé?

– Tudom, hogy az ember tart az idegentől. Saját életemből is. Felnőttként ismertem meg édesapámat és afrikai testvéreimet. Tartjuk is a kapcsolatot a neten...

– Angolul beszélnek?

– Apámmal magyarul, a többiekkel franciául vagy angolul. Az egyik tesóm tehát Franciaországban volt, és szeretett volna eljönni hozzánk. Épp amikor a Keleti pályaudvari tumultus kialakult. Befogadó nyilatkozatot kért. Hetekig töprengtünk a családdal, mi legyen. Néhány hétre vagy hónapra persze nem lett volna gond, addig össze tudtuk volna húzni magunkat, de a kérdés nem így vetődött fel. Ha az ember igent mond, attól fogva felelősséggel tartozik a másik sorsáért. Akár A kis hercegben.

– Nemet mondott?

– Végül igen. Ezt a felelősséget, hogy lesz egy új családtagunk akár évekre, évtizedekre, nem tudtam vállalni.

– Ugyanazt tette kicsiben, amit a kormány nagyban.

– Egy apró különbséggel: senkit sem kezdtem hergelni a testvérem ellen. De tény: tartottunk attól, hogy megváltozik az életünk, tehát nagyon is megértem ezeket a félelmeket. Mégis azt mondom, hogy ami e körül kialakult, kártékony.

– A Klubrádió Kinevetsz a végén című, közügyeket kibeszélő műsorának állandó szereplője. Ott azért elvárás, hogy annak tartsa, nem?

– Megmondtam az elején: tőlem ne várja senki, hogy kiszámíthatóan eregetem majd a liberális buborékokat. Hiszen éppen ezekkel a klisékkel van bajom. Az persze mindig tudható volt, mit képviselek közéletileg: szerepeltem már „Nem tetszik a rendszer”-videóban, de felszólaltam tüntetésen is.

– Mert?

– Mert egy sor területen csökkentették a szükséges szabadságfokot. Jobban szeretem, ha egy tanárnak van szabadsága. Sosem szerettem a direktívákat és a túlzott kötöttséget, ugyanis nem vezetnek eredményre. Hadd döntsék el az emberek azt is, hisznek-e Istenben. A népnevelés márpedig tetten érhető. Kikérem magamnak, hogy egyházi iskolák háromszoros kvótát kapnak. Milyen alapon?

– Pedig ha tetszik, ha nem, nagyon úgy fest, a rendszer legalább négy évig még marad...

– Mondtam is múltkor a műsorban: hagyjuk már a Mészáros Lőrinc-témát! Százszor annyit zsebre tett, mint annak idején Tocsik Márta, de nem érdekel senkit, nem változik semmi, ha ismételgetjük. Persze engem Tocsik nyolcszázmilliója, az MSZP-s Simon Gábor 240 milliója is felháborított, ahogy felháborít Mészáros százmilliárdja is. Annak örülnék, ha minél kevesebben fogadnák el, amikor a szekértáborukhoz tartozó tollasodik érdemtelenül. Látom persze, hogy erre még várnom kell. A plakátok működnek, még ha kártékonyak is. Amikor a néni arrébb húzódik a metrón, az mutatja: a félelmek mélyen ivódnak a társadalomba, nem lehet megállítani őket egy Stop Reszketés-törvénycsomaggal, ha majd vége a kampánynak. Az ilyen társadalom-lélektani mélyfúrások nem szoktak jót hozni. Elcsépelt példa a harmincas évek Németországa, de végül is mi történt ott? Adtak egy sikeres narratívát. Remekül működött, összetartotta a társadalmat, nem? Még gazdasági növekedés is volt. A többség pedig őszintén lelkesedett a vezérért.

– Nácizza a NER-t?

– Nem, és nem hitlerezem Orbán Viktort sem. A folyamat hasonlóságára igyekszem rámutatni. Ha ugyanis azt mondjuk, a narratíva- és mítoszképzés jó akkor is, ha félelemkeltésre és hazugságra épül, akkor nem marad alapunk azt mondani, hogy gond volt a hitleri Németországgal. Márpedig volt. Annyira, hogy az máig hat. Abban például, hogy Angela Merkel annyira átgondolatlanul és elhamarkodottan mondta, hogy mehetnek hozzájuk a szírek, bőven benne volt: kompenzálnia kell a múltat, muszáj befogadónak lennie és annak is látszania. A józan eszünket tehát jó volna megtartani, nem elvetni a sulykot egyik irányba sem. A biztonság fontos, de amikor 1294 embertől kellene rettegni, és már azok is terroristák lehetnek, nemzetbiztonsági kockázatot jelentenek, akik harminc éve vannak az országban... Ennyi erővel én is nemzetbiztonsági kockázat lehetek, hiába születtem itt. Nem árt tehát átgondolni, hogy erre az országra mi jelent nagyobb veszélyt: menekültek tömege Afrikában, vagy egy korlátokat nem ismerő hatalom itthon.

Rosta

Találkozunk 2016-ban!

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. közleménye

Miután Borókai Gábor 2018. június 20-val lemondott a Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. ügyvezetéséről, a kft. ügyvezetői tisztségét 2018. augusztus 3-val Kovács Ildikó tölti be.

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Kft. (csődeljárás alatt) online felületén, a valasz.hu-n folyó tartalomszolgáltatás a mai nappal megszűnik.

A valasz.hu archívuma a továbbiakban is elérhető marad, az elektronikus Heti Válasz utolsó száma pedig a korábbi lapszámokkal együtt megvásárolható a Digitalstand.hu-n.

Budapest, 2018.08.03.

Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft.

Szeressük a szarkákat!

Mit jelent, ha nagyobb arányban jelennek meg szarkák a városban? Érdemes elgondolkodni rajta, mert amit a madarak jeleznek, az csak a jéghegy csúcsa. Akkor már elindult egy olyan folyamat, amit nehéz megállítani. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Az Özil-botrány utórezgései – focista a nagyhatalmi játszmában

Nem csitul a botrány Mesut Özil világbajnok labdarúgó körül. A harmadik generációs németországi török sportember rasszizmust kiáltott, és egy óvatlan lépése Recep Tayyip Erdoğan és Angela Merkel hatalmi küzdelmének részesévé tette. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Csapó Gábor: lehet, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik

Nemcsak a magyar férfivízilabda-válogatott barcelonai Európa-bajnoki nyolcadik helye sokkolta a hazai közvéleményt, de a játéka is. Az okokról Csapó Gábor olimpiai bajnok pólóssal beszélgettünk, aki nem zárta ki, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik. Nagyinterjúnk a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.