„Egy nyelvű és egy szokású” – Bevándorlás Szent István és az Árpád-háziak korában

/ 2015.08.21., péntek 10:10 /
„Egy nyelvű és egy szokású” – Bevándorlás Szent István és az Árpád-háziak korában

Hogyan viszonyultak a keleti és a nyugati jövevényekhez az Árpád-korban? Mit tett Szent István a bevándorlókra támadó alattvalóival? Mire számíthattak az akkori muszlimok Könyves Kálmán országában? Hogyan szabályozták a vagyoni és szexuális túlkapások sorát elkövető kun menekültek életét a XIII. században? Történelmi tények és mítoszok az „egy nyelvű és egy szokású” országról szóló viták örvén.

Az újságolvasó közönség nem feltétlenül kapkod a nehéz történelmi témák után, a címben rögzített tárgykör mégis itt van velünk, szinte hetente visszaköszön valamilyen formában. Az okot feltárni nem nehéz: a honfoglalás és a magyar középkor időszaka kézenfekvő párhuzamnak tűnik a délről és a Közel-Keletről napjainkban érkező migránsáradat mellé. Aki használ Facebookot, biztosan látott határkerítés mögé zárt Árpád vezért ábrázoló Photoshop-munkát, a Kétfarkú Kutya Párt óriásplakátokra írta Szent István Intelmeinek híres sorait. (Fotó lent!)

Ezek a retrospekciók, párhuzamok természetesen rendkívül felületesek. A középkori magyar államnak nem volt a mai szóhasználatunk szerinti bevándorlásügye, ahogy nem létezett akkoriban nemzetiségpolitika sem. A napjainkban használatos fogalmak közül több teljesen alkalmatlan arra, hogy megértsük, mi történt a XI-XIII. században. Írásunk így nem is a belpolitika termékeivel foglalkozik, de a fokozott érdeklődést kihasználva rendet kíván vágni a Szent István-i gondolkodásról és a középkori bevándorlásról szóló pletykák között.

Kik jöttek, hányan jöttek ide?

A szakirodalomban alaptézis, hogy Magyarországra kifejezetten nagy népmozgás irányult az Árpád-korban; erre következtethetünk a telepítésről szóló oklevelekből, a törvényekből és a biztosan középkori eredetű településnevekből is. Már a XIII. században összeírták az akkor formálódó krónikában Géza fejedelem óta az országba jött népeket. Róluk olvashatunk: csehek, lengyelek, görögök, spanyolok, izmaeliták (mozlim vallású jövevények), besenyők, örmények, zsidók, szászok, kunok, latinok. A magyarországi nem magyar népek sokszínűsége feltűnő.

Hogy miért volt célország a Magyar Királyság? Az ok kettős. Magyarország – népességéhez viszonyítva – nagy ország volt. A honfoglaló magyarok – Kristó Gyula számításai szerint – legfeljebb 200 ezer helyben lakót találhattak a Kárpát-medenceségben: szlávokat, avarokat, onogurokat, bolgárokat, németeket, gepidákat. Az Árpáddal bejövő népességet a kutatók 150 ezer és 500 ezer közé teszik (Kristó Gyula és Györffy György számai). Vagyis a Kárpát-medencét az ezredfordulón tán félmillióan lakhatták, 1200 táján 1,1-1,2, 1300 körül 1,6 millió ember otthona lett. Ahogy Draskóczy István történész cikkében olvasható, Zsigmond király halálakor (1437) alig 3 milliónyian éltek itt. A királyi politika természetes célja volt egész középkor folyamán, hogy vonzóvá tegye az országot a hasznos külföldi beköltözőknek. Hogy mit jelent a „hasznos”, arra később kitérünk.

Az Intelmek híres sorai óriásplakáton

Az Intelmek híres sorai óriásplakáton

Forrás: nyugat.hu

Ne hallgassuk el a minket célzó népmozgás másik fontos mozgatórugóját se: a Kárpát-medencét rettentő menő helynek tartották Európában. Ugyan Szent István korában még nem volt sok, később azonban egyre több tapasztalata lett a Nyugatnak Magyarországgal kapcsolatban, főleg a keresztes hadjáratoknak köszönhetően. (Rajtunk keresztül is vezetett útvonal a Szentföldre.) A hadjáratok nyomán nálunk szerzett kedvező élmények és a népi diplomácia (a már idejöttek és németalföldi rokonaik közötti kapcsolattartás) eredményezte, hogy a németek felfedezték maguknak a Kárpát-medencét.

Nézzük, hogyan írt hazánkról Freisingi Ottó püspök (1114-1158), a középkor egyik legnagyobb hatású történetírója: Pannóniát „köröskörül erdőségek és hegyek […] övezik, amelynek belseje a róna tágas síksága, és amely folyamok futásától ékes, a különböző fajú vadakban, dús erdőkben bővelkedik, oly gazdagnak ismerik természettől fogva virágzó szépsége és földjeinek termékenysége miatt, hogy szinte Isten paradicsomának vagy a hírneves Egyiptomnak látják”. A szerző amúgy értetlenségét fejezi ki, hogy miért a vad és barbár magyarok lakják ezt a szép földet.

Szent István és a bevándorlók

Nehéz dolga lesz annak, aki fel akarja rajzolni Szent István korának etnikai térképét: nagyon kevés írásos forrásunk van az ezredforduló Magyarországáról. Ráadásul nem is vetíthetjük vissza automatikusan a mai kor viszonyaihoz illeszkedő „etnikum” fogalmat az ezer évvel korábbi időszakra.

Ám az államalapítás korából származó településnevekből, a honfoglaló magyarság és a Kárpát-medencében talált népek összetételéből is arra következtethetünk, hogy az ország lakói már I. István korában sem lehettek „egy nyelvűek és egy szokásúak”. Olyannyira nem, hogy István, László és Kálmán törvényeiben is az erőltetett homogenizáció jeleit látjuk: az Árpádok nagyra nyílt ollóval nyesegették a nyugati kereszténységgel ellentétes szokásokat, kulturális formákat.

Ami Istvánt illeti, sem a törvényei, sem az oklevelei nem árulnak el semmit arról, hogyan álltak az akkori jövevényekhez. Az egyedüli forrásunk az Intelmek, mely az első magyar államelméleti műként fontos, megfontolandó olvasmány, ám kizárólag az István kori viszonyok közepette értelmezhető, annak sokat idézett passzusa az „egy nyelvű és egy szokású ország” gyengeségéről nem tehető meg az egész, egyébként nem is létező középkori magyar nemzetiségpolitika alappillérévé.

Az Intelmekre nem térünk ki részletesen, arról augusztus 20-i cikkünkben már írtunk.

Van itt még valami, ami árulkodó a kor szemléletével kapcsolatban: a besenyők ügye. A besenyő, ez az eredendően lovasnomád, török nyelvű, pogány nép a X. század közepétől kezdve két évszázadon át több hullámban érkezett a Kárpát-medencébe. Kezdetben komoly ellenállással találkoztak, majd egyre inkább az együttműködés jellemezte a besenyő–magyar kapcsolatokat.

Mármost egy nagyobb besenyő-bevándorlás emlékét két Szent István-legenda is őrzi: az úgynevezett kisebbik (minor) legenda és a Hartvik-féle szerkesztmény. Az írás szerint Szent István idején 60 besenyő igyekezett Bulgáriából Pannóniába költözni, „minden felszerelésével, nevezetesen rengeteg arannyal-ezüsttel és az ékességek sokféle fajtájával megrakott szekereken”.

Ám a korai bevándorlókat a határvidéken kirabolták és félholtra verték. Az eset súlyát növelte, hogy a tettesek ispáni vitézek voltak. A mai jogvédőket nyilván megosztaná István király reakciója: az elkövetőket a főbb utak mellett népnevelési célból kettesével felakasztatta.

Hogyan fogadták a keleti és nyugati bevándorlókat az Árpád-korban?

Kezdjük is a példák sorát az imént említett besenyőknél, esetük ugyanis tanulságos. Miután úz és kun támadások szétszaggatták országukat, egyre többen kértek bebocsátást a Magyar Királyság területére. A bebocsátásnak azonban feltételei voltak.

A besenyőknek, az egykori ádáz ellenségből lett bevándorlóknak katonai és határvédő szolgálatot kellett teljesíteni, és fel kellett hagyniuk pogány szokásaikkal. Tonuzoba híres besenyő vezértől még megtűrték a pogánykodást Szent István alatt, fiát, Örkényt azonban az írások már keresztényként említik. Ahogy Anonymus Gesta Hungarorumjában olvashatjuk:

„S midőn Boldog István király az élet igéit hirdette és a magyarokat keresztelte, akkor Tanuzaba, ki hitben hiú volt, keresztény lenni átallott [...] Ám a fia, Örkénd, mint keresztény, Krisztussal együtt él mindörökké.”

A besenyők és magyarok közötti életmódbeli különbség a XII. századra elveszett, és mivel önálló ispánságot nem kaptak, besenyőék lassanként beleolvadtak a környezetükbe. Népi öntudatuk ugyan esetenként fennmaradhatott, de már tartalmát vesztette.

A középkorral foglalkozó szakirodalomból még ezer példa válogatható arra, hogy a Magyarországra érkező jövevényeknek – a tatárjárás időszakáig biztosan – elsősorban kötelességeik voltak. Nagy számú szláv is telepítéssel érkezett a Kárpát-medencébe. A Nógrád megyei Nagyorosziba a XII. században beengedett és letelepített oroszok – Györffy György Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza című könyve szerint – vámmentességük fejében ajtónállókat küldtek a királyi udvarba. Az árpási besenyőknek – a XIII. században írásba foglalt jogaik és kötelességeik szerint – hadba hívhatók voltak, aki pedig nem hadakozott, bírságként pénzt fizetett.

Nem mindig volt könnyű a Magyar Királyságban élő muzulmán bevándorlók sorsa. Könyves Kálmán I. törvénykönyvének 47. cikkelye például így ír a mozlim jövevényekről, az izmaelitákról:

„Az izmaeliták minden falujának megparancsoljuk, hogy templomot építsenek, s azt ugyanazon falu területéből adománnyal lássák el. S miután a templom felépült, az izmaeliták falujának a fele költözzön el a faluból, és másutt telepedjenek le; hogy miképpen most egyforma szokásúak lesznek velünk az együttlakásban, úgy Krisztus egy és ugyanazon egyházában, ti. az isteni hajlékban is egyetértők legyenek velünk.”

A 49. cikkelyben olvasható parancsot pedig – szigorúan mai fogalmakkal – nem tudjuk másként értelmezni, mint szándékos heccelésként:

„Ha valamelyik izmaelitának vendégei vannak, vagy valakit lakomára hív, mind ő, mind vendégei csupán disznóhúst egyenek.”

Egészen különleges helyzet a nyugatról érkezett bevándorlóké. A latin nyelvű források általában őket említik hospesként. A hospes különles minősítés, amivel mentességek jártak, és ami később a nemessé válás útját is megnyitotta. Német területről érkezett főpapok, főemberek és királyi feleségek (például II. Henrik német-római császár húga, Szent István felesége, Gizella) sora mutatja, hogy az Árpádok megbecsülték a hozzájuk érkezett nyugatiakat.

Fent már említettük, hogy a keresztes hadjáratok jó tapasztalatot jelentettek a németeknek Pannóniáról. Kristó Gyula Nem magyar népek a középkori Magyarországon című könyvében több példát is hoz Árpád-kori oklevelekből. Bizonyos Anzelm lovagról tudjuk, hogy miután visszatért az első keresztes hadjáratról, 1103-ban felszámolta németalföldi egzisztenciáját, és egy 1124. évi oklevél szerint fiaival együtt Magyarországra, Erdély területére költözött, mint a szászok egyik őse.

A kun dúlás ábrázolása a Képes Krónikában

A kun dúlás ábrázolása a Képes Krónikában

A német területekről bevándorlók között sok volt a kézműves, a kereskedő, a vállalkozó, a pap és a tanító. Érdemben hozzátettek a magyarországi városfejlődéshez, és – szemben a keleti jövevényekkel – még keresztény hitre sem kellett őket téríteni. Nem véletlen, hogy az 1224-ben megszületett Andreanum, a II. András király által az erdélyi szászoknak adott kiváltságlevél a nem magyar népelemekkel kapcsolatos kivételes királyi bánásmód non plus ultrája: rögzítette a szabad papválasztást, a joghatóságot és az országos vámmentességet is, ugyanakkor világossá tette, hogy számítanak a szászokra a királyi seregben.

A kiváltságos helyzet miatt – illetve azért, mert csoportjaik nem csonka társadalmat alkottak a Kárpát-medencében – csak az elszórtan letelepült németség veszítette el identitását.

A fenti, kissé talán csapongva előhozott példák alapján rögzítsünk néhány konklúziót!

  • Szent István és az őt követő Árpádok az általuk íratott törvények és a kiadott oklevelek szerint minden esetben kötelességek ellenében adtak jogokat a jövevényeknek.
  • Az asszimiláció modern fogalom, ilyesmi tudatosan tehát nem zajlott a Magyar Királyságban, ám az ide érkezőknek vallásban és kulturális mintázatokban is alkalmazkodni kellett, így a különböző népek egy idő után szociális értelemben is betagozódtak a magyar társadalomba.
  • A középkorban nemzetszemlélet sem volt, királyaink sem etnikai öntudattól vezérelve cselekedtek. Ettől még a hozzánk költözők megtanulták a nyelvünket.
  • A királyságot és a földesurakat jellemzően nem az érdekelte, hogy ki honnan jött, hanem hogy megtartja-e a keresztény parancsolatokat, és hogy lojális-e az uralkodóhoz és a közvetlen uraihoz.
  • A tatárjárás okozta pusztítással sok minden megváltozott: az elnéptelenedett területekre özönlött a paraszti tömeg a Kárpát-medencét övező területekről.

 

Tanulságos eset: a kun törvények

Zárjuk a középkori bevándorlásról szóló gondolkodást egy rendkívül tanulságos esettel! Amíg az Aranyhorda tatár kánsága le nem zárta a vándorlási folyamatot, keleti népek sora költözött a Kárpát-medencébe, többek között a kunok. A kipcsaknak is nevezett népesség a XI. század közepétől élt Európában, és zaklatta betörésekkel a Magyar Királyságot. Betelepedésük a tatárok nyomására indult meg. 1239-ben Kötöny fejedelmük a források szerint 40 ezer család beengedését kérte IV. Bélától. Meg is kapta, ám miután Kötönyt Magyarországon meggyilkolták (mert azt hitték, valójában összejátszik a mongolokkal), népe pusztítva vonult ki. Ez nem tartott sokáig: a kunok az 1246 előtti évek valamelyikében visszaköltöztek. A kunkérdés IV. Bélának, V. Istvánnak és az őt követő IV. Lászlónak is sok fejfájást okozott.

A tatárjárás krónikásától, Rogeriustól, de más forrásokból is tudjuk, hogy a kunok nomádok voltak, magasról tettek a Kárpát-medencében két és fél évszázad alatt kialakult normákra és társadalmi konvenciókra; ide-oda kóboroltak az állataikkal az országban, nem tisztelték a magántulajdont és a birtokokat, letarolták a vetést és – állítólag – gyakran szexuális túlkapásokra ragadtatták magukat.

A keleti háborús helyzet miatt megjelent tehát a középkori Magyarországon egy más nyelvű és más szokású, óriási tömegű bevándorlótömeg, amivel kezdeni kellett valamit. IV. Béla megpróbálta széttelepíteni őket, hogy ne egy tömbben legyenek, ez a rendezési kísérlet azonban rengeteg konfliktussal járt, és rövid idő alatt meg is bukott. A kunok kezelhetetlenek voltak, amit már Fülöp pápai legátus sem bírt tétlenül nézni, így 1279-ben kikényszerítette az úgynevezett kun törvényeket.

Ez az addigi magyar történelemben példátlan jogi dokumentum egyetlen népcsoport viselkedését, életmódját hivatott rendezni, meglehetősen kemény hangvételben, ellentmondást nem tűrve.

A következőket írták elő:

  • a kunok nem pogánykodnak tovább, hanem „mindnyájan, kivétel nélkül, akik még nincsenek megkeresztelve” megkeresztelkednek;
  • a kunok „visszavonulnak sátraikból és nemezből készült házaikból”, és falvakba költöznek;
  • a kunok tartózkodnak az erőszakoskodásról;
  • a kunok leborotválják szakállukat és rövidítik hajukat, és amúgy is „a keresztények szokásaihoz fognak alkalmazkodni”.


Mindezekért cserébe végleges letelepedési helyet, földeket és jogokat kaptak. A dolog ennek ellenére nem aratott osztatlan sikert Kötöny népénél; sokan a szigorúság miatt kivonultak az országból.

Hogy mennyire volt sikeres a kunok „asszimilációja”, azt 2015-ben már nem nehéz megítélni: vannak ugyan kun tudatú közösségek, de nem nemezsátorban élnek, kulturáltan viselkednek és nem hajtják el a szomszéd állatait, ha olyan kedvük van. A kunkérdés, ha sok feszültség árán is, de megoldódott.

A Magyar Királyság tehát a középkori Európa egyik legbefogadóbb állama volt. A fenti történet is ezt bizonyítja. Ám a befogadásnak ára volt: akárkik jöttek, tudniuk kellett, hogy – mint a kun törvények fogalmaznak – „a keresztények szokásaihoz fognak alkalmazkodni”.

 

A cikket indító illusztráció először a Heti Válasz augusztus 19-i lapszámának címlapján jelent meg.

Rosta

Találkozunk 2016-ban!

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. közleménye

Miután Borókai Gábor 2018. június 20-val lemondott a Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. ügyvezetéséről, a kft. ügyvezetői tisztségét 2018. augusztus 3-val Kovács Ildikó tölti be.

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Kft. (csődeljárás alatt) online felületén, a valasz.hu-n folyó tartalomszolgáltatás a mai nappal megszűnik.

A valasz.hu archívuma a továbbiakban is elérhető marad, az elektronikus Heti Válasz utolsó száma pedig a korábbi lapszámokkal együtt megvásárolható a Digitalstand.hu-n.

Budapest, 2018.08.03.

Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft.

Szeressük a szarkákat!

Mit jelent, ha nagyobb arányban jelennek meg szarkák a városban? Érdemes elgondolkodni rajta, mert amit a madarak jeleznek, az csak a jéghegy csúcsa. Akkor már elindult egy olyan folyamat, amit nehéz megállítani. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Az Özil-botrány utórezgései – focista a nagyhatalmi játszmában

Nem csitul a botrány Mesut Özil világbajnok labdarúgó körül. A harmadik generációs németországi török sportember rasszizmust kiáltott, és egy óvatlan lépése Recep Tayyip Erdoğan és Angela Merkel hatalmi küzdelmének részesévé tette. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Csapó Gábor: lehet, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik

Nemcsak a magyar férfivízilabda-válogatott barcelonai Európa-bajnoki nyolcadik helye sokkolta a hazai közvéleményt, de a játéka is. Az okokról Csapó Gábor olimpiai bajnok pólóssal beszélgettünk, aki nem zárta ki, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik. Nagyinterjúnk a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.