valasz.hu/itthon/gyogyszer-amivel-halalos-betegge-tehetjuk-sajat-gyermekunket-113556

http://valasz.hu/itthon/gyogyszer-amivel-halalos-betegge-tehetjuk-sajat-gyermekunket-113556

Élet a szittya bizniszen túl – utak a magyar hagyományőrzésben

/ 2013.05.05., vasárnap 17:00 /

Az őstörténettel foglalkozó hagyományőrzést napjainkban jó szándékú, de sok kárt is okozó amatőrök, valamint gagyit gyártó üzletemberek uralják, pedig Európában több jó példát is láthatunk a szerepjáték és az úgynevezett életmód-rekonstrukció szétválasztására – mondja lapunknak Igaz Levente történész, hagyományőrző, a közelmúltban az Akadémián zajlott magyar őstörténeti konferencia előadója. A Nemzeti Íjászszövetség elnökével Barantáról, turanizmusról és a tudóstársdalom felelősségéről is beszélgettünk.

Új kezdet a magyar őstörténet kutatásában – írtuk az április 17-én és 18-án a Magyar Tudományos Akadémián (MTA) zajlott Magyar őstörténet: tudomány és hagyományőrzés című konferencia után, hiszen eddig nem volt példa történészek, nyelvészek, régészek, néprajzosok és hagyományőrzők közös felszólalására. A fórumon Hagyományőrzés, kísérleti régészet: elmélet és gyakorlat Európában és Magyarországon címmel előadó Igaz Levente történész-nyelvtanár nemrég doktorált a Szegedi Tudományegyetemen, noha a középkori történelem kérdéseivel már hosszú évek óta foglalkozik – más megközelítésben. Történelmi íjászattal 1995 óta, úgynevezett életmód-rekonstrukcióval 1997 óta foglalkozik: dolgozott az Őskultúra Alapítványnál, a Bodrogközi Régi Magyar Kultúra Közhasznú Alapítványnál, jelenleg a Nemzeti Íjászszövetséget vezeti. Élt és tanult Portugáliában, tapasztalatot szerzett Líbiától Guatemaláig több egzotikus országban is.

 

Azért az MTA-n visszafogottabb külsőt mutatott. A kinézet nem ront a helyzetén, ha egyeztetésről, tudományos párbeszédről van szó?

A tudományos világ egyes képviselői valóban könnyen elteszik az embert egy bizonyos polcra, ha így mutatkozik. Pedig a zordnak tűnő külső tárgyalóképes belsőt takar.

Az akadémiai világ és a hagyományőrzők mostani közös szereplése példátlan, miközben a kölcsönös szidalmazás rendszeres volt az utóbbi évtizedekben. Mi az oka az idegenkedésnek?

Ez nehezen visszafejthető. Kétségtelen, hogy sokáig terelés zajlott a tudóstársdalom részéről; máig észrevehető, hogy a számukra nem méltó, vagy esetleg rombolónak tartott módszereket, megközelítéseket próbálják kiszorítani. A sztereotípiák nehezen kopnak: lehet, hogy több nyelven beszélek, mint a kutatók jelentős része, mégis van egy olyan megítélése a hozzám hasonló, a gyakorlatban is tevékenykedő embereknek, hogy az nem vehető komolyan, tudománytalan. Ez azonban csak részben magyarázza meg azt a hisztériát, ami a hírek szerint az MTA-konferenciás szereplésünk puszta megvalósulása körül zajlott a patinás épület falain belül.

Rendben, de ha az ember két percnél tovább tallóz az online táltos-szubkultúrában, hamar feltöltődik azokkal a bizonyos sztereotípiákkal.

Jó kérdés, hogy miként szereztek mára jól érzékelhető pozíciókat – többségében azért talán mégis jó szándékú – dilettánsok az őstörténeti hagyományőrzés műfajában. Tudni való, hogy ezek a hangok már 1989 előtt is léteztek, legfeljebb lefojtva, vagy az emigrációs körökben. A rendszerváltás cezúra: akkor elszabadult, mára pedig az őrületig fokozódott az Arvisura–Szíriusz-vonal, aminek persze jórészt pszichológiai magyarázata van. A Heti Válasz sem véletlenül írta a címlapjára néhány évvel ezelőtt, hogy amit látunk, nem más, mint „menekülés az őstörténetbe”.

Önök viszont láthatóan igyekeznek eltartani maguktól ezt a világot, miközben az egyetemi körökben is nehezen nyernek polgárjogot. Lehet így előre haladni?

Tény, hogy üllő és kalapács között létezünk. A délibábos hagyományőrzőknek „finnugrista árulók”, a céhes történészek szemében pedig sokszor egyszerűen bolondok vagyunk. Előbbieket azért ma már könnyebben le tudom szerelni, mint akár csak pár éve is. Szeretném hinni, hogy sikerült valamicske tekintélyt kivívnom azzal, hogy most már hosszú ideje következetesen képviselem a tudomány és a gyakorlat összeegyeztetésének elfogadható módszertanát, ugyanakkor nem szólok bele olyanba, amihez nem értek. Tőlem például sosem fognak nyelvészkedő írásokat olvasni. Pedig annak idején nyelvészetet is tanultam az egyetemen – csak éppen újlatin lingvisztikát.

A konferencián elhangzott, hogy még maga a hagyományőrző szavunk sincsen rendben.

Valóban, napirenden volt a téma, hogy más terminust kellene használnunk, végül mégis megtartottunk, mert nincsen jobb. Látni kell, hogy éppen emiatt ez ma többjelentésű szó: jelenti a védhetetlen víziókat kergető, az ezzel okozott rombolást felmérni sosem képes szittya-drukkert, és jelenti a források és módszertan által kijelölt pályán haladó kutatót, kézművest, aki, ha pontosan akarunk fogalmazni, „tudományos életmód-rekonstrukciót” folytat. Csak hát a „hagyományőrzővel” szemben az rendkívül rosszul hangzik, hogy „életmód-rekonstruktőr”.

Na de a laikus érdeklődő hogyan fogja szétválasztani a tudományos tarsolyosokat a nem tudományos tarsolyosoktól? Egyáltalán: hol a kókler és a kutató közötti választóvonal?

Azt gondolom, hogy legalábbis gyanúsnak kell lennie, ha valaki úgy ad leckét történelemből, vagy hirdet hagyományőrzést, hogy például hajdú öltözetben, avar (-nak tartott) íjjal, oldalán XIX. századi bicskatokkal és galvanizált tarsolylemezzel karikás ostort pattogtat, „sámándobot” püföl. Holott a viselete nem csak tévedés, de giccses is, és szerintem az egész ügy megcsúfolása. Az én „hitvallásom” egyszerű: bárki mondhat bármit, viselhet bármit, de méresse meg magát a tudomány által elfogadott mércék szerint is. Ha kiderül, hogy ez nem megy, éntőlem igazán nyugodtan folytathatja azt, amit csinál. De ne állítsa be másnak, mint ami: egy kortalan, kosztümös (szerep)játéknak. Úgy semmi gond sem lesz vele. Ha viszont ettől többet, hitelesebbet szeretne, akkor művelje magát, majd korrigálja a hiányosságait, tévedéseit, hogy aztán valóban elmondhassa: munkája közelít a hiteles és mindenki előtt vállalható szint felé. Tévedés ne essék, ez a kívánalom folyamatosan érvényes a hozzám hasonlóan gondolkodókra is. Rám is. Még egy dolog: a hazaszeretet számomra nem magyarázat, vagy kifogás ebben a kérdésben.

Tényleg, amit ön most visel, autentikus?

Amikor ez az összeállítás megszületett, akkor – László Gyula nyomán – az volt a fő szempont, hogy milyen lehetett a X. században a férfiember könnyű, nem harci és nem is kifejezetten ünnepi, de a lényeget mégiscsak megmutató viselete. A megjelenítést azután több minden befolyásolta. Amellett, hogy honnét lehetett hozzájutni a darabjaihoz, illetve milyen anyagokból lehetett elkészíttetni ezeket a hozzáértőkkel, még az időjárás is. Nyilvánvaló, hogy közel 30 fokos melegben az ing fölé nem fogok hosszú és vastag bélelt köntöst, vagy kaftánt (kinek hogyan tetszik) húzni, de a hosszú ujjú inghez ragaszkodom, mint alapvető viseleti elemhez. Ugyanúgy, mint a steppei népek körében tubetej néven ismert kerek fejfedőhöz is. A csizmám meg ugyan jellegzetes, felkapó orrú, keleti stílusú lábbeli, ám nem titok, hogy modern cipészműhelyben, így szerszámokkal készült, ráadásul egy jó nevű veszkócsizma-készítő alkotta. De az illető képes volt az elé tett keleti szabásmintából tartós, mi több, kényelmes, gyaloglásra és lovaglásra egyaránt alkalmas, vízhatlan holmit készíteni, ami bizony az esetek többségében nem mondható el a „hagyományőrző boltokban”, például a Nazcánál kapható, kétes formavilágú portékáról. Az vegytiszta szittya biznisz.

Vagyis létezik a szittya biznisz?

Igen, kétség kívül, mint a „túloldali”, tehát hivatalossá sosem váló hagyományőrzésre, történészkedésre épült iparág, amelyet manapság sok ezer embert lát el autentikusnak, vagy korhűnek mondott árucikkekkel – a ruházat elemeitől egészen a fegyverekig, utóbbira a különböző keleti népekről elnevezett üvegszálas íjak a legjobb példa.

Ha járt a bösztörpusztai Magyarok Országos Gyűlésén és a Kurultájon, ott is ezt tapasztalta?

Még az említettek „hőskorszakában”, tehát a két rendezvény szétválása előtt jártam Bösztörpusztán. Egyfelől érzésre, hangulatra hatalmas dolog született ott. Nagyon sok jó ember, jó kézműves és katonai hagyományőrző jött össze. A baj csak az, hogy kezdettől vegyítve voltak a Nagy-Magyarország-kulcstartós giccsárusokkal és az Arvisura-hívőkkel. Persze a lelkes, de laikus érdeklődőnek meg sok esetben fogalma sem volt, hogy mindebből mi a történelem és a mi a fantasy. Egy más típusú példa erre az, amikor egymás mellé települt ki a máskülönben átlagos termékét a revizionista címkével leginkább csak eladni próbáló, úgynevezett Magyarok Söre, meg a valóban minőségi nedűt gyártó, kézműves sörfőzde, a békésszentandrási. Sajnos Magyarországon az árusított portéka terén is rendesen lemaradtunk a minőségi történelmi fesztiválok és régészeti parkok arculatának kialakításakor.

Miért, hol csinálják jobban?

Mára több kelet-európai, szláv nyelvterületen található országban is. Bizony egy történelmi fesztiválon nagyon jól lemérhető, hogy adott nemzet hol tart saját maga meghatározásában és értékelésében. Ott van például Európa legszínvonalasabb viking fesztiválja – a lengyelországi Wolinban. Ez hatalmas történelmi forgatag, amelyben a gagyit, és giccset nem engedik a várfalon belülre: ott csak valódi értéket előállítani képes mesteremberek dolgozhatnak és árusíthatnak. A műanyagnak (így még a nem korabeli edényeknek, palackoknak, tárolóknak is) kívül van a helye, ahol persze minden kapható, a nem csak a történelmit kereső közönség igényeit is kiszolgálva. A látogatók így dönthetnek, hogy mit akarnak megvenni. Ez a minőségi szemlélet itthon általában hiányzik. Nyugodtan kimondható, hogy a lengyelek (mellettük a csehek, a balti országok, újabban pedig az oroszok, ukránok is) rendesen lekőröztek minket.

Nincs jó példa Magyarországról?

Azért van néhány profi régészeti parkunk. A konferencián is bemutatott Emese Park ezek közé tartozik. Nem középkori példa is akad: a százhalombattai Matrica Múzeum, ahol bronz- és vaskori tárgyrekonstrukciók készülnek, emellett igényes kísérleti régészeti programjuk is van. Fesztiválok terén jobb a helyzet: egyre színvonalasabb a szombathelyi Savaria Karnevál, de a Visegrádi Palotajátékok is – nem utolsósorban a külföldi szereplők hatásának köszönhetően. Ezek mellett a végvári korszak tűnik az igazi slágernek: többek között Eger és Sümeg mellett újabban Tata és Csesznek is helyet követel magának a palettán. De jó magyar teljesítményre lehet példát találni külföldről is. Lengyelországban rendszeresen „újrajátsszák” az 1410-es grünwaldi csatát, amelyben a lengyel-litván koalíció seregei történelmi győzelmet arattak a Német Lovagrend fölött. Ide 2010-ben, a csata hatszázadik, kerek évfordulójának évében jutott ki Magyarországról a Fehér Kompánia (Alba Societas) nevű longbow-íjász (angol hosszúíj) zsoldos formáció, akik olyan színvonalra emelték a XIV. századi katonai hagyományőrzést, hogy a lengyel szakmai zsűri a beküldött anyagaik alapján egyenesen a királyi gárdába sorolta őket. Ez pedig komoly teljesítmény.

Olvastam, hogy a Kassai Lajos lovasíjász-iskolájában is tanult. Ha valaki, akkor ő komoly magyar teljesítményt képvisel.

Pontosabban a Kassai Lovasíjász Iskola két volt törzsében is edzettem pár évig. De sosem lettem „kassais” íjász, mert kezdettől fogva más technikával lövök, mint amit Lajos oktat és képvisel.

Volt vele nézeteltérése az említett történész–hagyományőrző-megosztottság miatt?

Nem. Sőt, a kapcsolatunk barátinak mondható. Tavaly ősszel, az Íjász Útja Iskola néven önállósodott volt Kassai-törzs rendezett egy nemzetközi lovasíjász versenyt, ahol én a konferanszié szerepét vállaltam. Értelemszerűen Lajost is meghívtuk. A díjak többségét elvitte, ám utána nehezen érthető módon az egyik tanítványa nekünk esett a világhálón, azzal, hogy Lajos az „igazi magyar ellenállás” egyedüli képviselője, az „egyetlen lovasíjász”, továbbá személyesen, hogy „ne hallgasson senki az olyan hamis történelemtanárokra, mint az Igaz Levente”. Kassai Lajost köztudottan hihetetlen akaraterő, küzdési képesség jellemzi; páratlan teljesítményt nyújt itthon és külföldön, ráadásul világszerte elismert Guiness-rekorder. Az általa gyakorolt és hosszú ideje intézményesített formában is oktatott lovasíjászat egy magyar arculatú, nemzeti büszkeségünket teljes joggal képviselő, modern sport. A tradícióhoz és a hagyományőrzéshez azonban az én olvasatomban nem sok köze van. Attól függetlenül, hogy egyesek fejében a két dolog nem mindig válik szét világosan.

Tehát nem rekonstrukció, hanem modern szellemi termék?

Legnagyobb részt igen. De mivel igény volt rá, mégis hungarikum lett belőle, előbb Európa több országában, hovatovább pedig világszerte. A Magyarországról induló csodálatos sikertörténet mellé ugyanakkor érdemes odatenni egy kazak vagy kirgiz lovas tudását és teljesítményét is. Egy ázsiai lovasversenyt megnézve rájövünk, hogy létezik még az a fajta lovas tudás, ami nem sorvadt el és nem kellett „újrahangolni”, mint nálunk, jól vagy kevésbé jól összeválogatott elemekből.

Erre mondhatja bárki, hogy igazságtalan összehasonlítás: abban a térségben sokszor valóban csak őrizni, nem feltámasztani kell a hagyományt. Nálunk egyébként ki lehetne a legjobb példa az autentikus íjász-hagyományőrzésre?

Nincs ilyen ember, hiszen Európában régen megszakadt a tradíció. Csak olyant tudok megnevezni, aki számomra a hozzáállás szempontjából mértékadó. Az Íjász Útja Iskola vezetője, Cozmei Mihai olyan szintre fejlesztette az írott és képi források alapján történő íjászat- és lovasíjászat rekonstrukciót, aminek nincsen párja Magyarországon, de talán még tágabb földrajzi régiónkban sem.

Cozmei Mihai? A neve nem tűnik magyarnak.

Nem is az, hiszen Misi – ahogyan tanítványai nevezik – moldvai román születésű, állítása szerint tatár és apai ágról kozák felmenőkkel. Felesége magyar, több mint egy évtizede Magyarországon él, de gyökereit sosem fogja feladni, így román tudatát sem. Az általa vezetett Íjász Útja Iskola tagjai számára nincs kivetnivaló abban, hogy éppenséggel nem egy „igaz magyar ember” tanítja őket a saját őseik egykori tudására. Ennek a ténynek számomra sincs semmilyen jelentősége Cozmei Mihai tapasztalatai és az íjászathoz viszonyulása mellett.

Ha a hosszú évek óta népszerű Barantát kell elhelyezni egy rekonstrukció–mesterséges konstrukció-tengelyen, melyikhez áll közelebb?

Azt kell mondjam, hogy ha én valaha jól mozgó barantást láttam, akkor – a magam tizenpáréves dzsudó- és dzsiu-dzsicu-tapasztalatával – mindig az volt a benyomásom, hogy az illető már szerzett alapokat valahol. És tényleg: a legjobbakról előbb-utóbb kiderül, hogy más harcművészetben, esetleg talajtornában korábban elértek valamit.

A magyar harci kultúra összegzése a IX.-től a XIX. századig – hirdeti magáról a Baranta. Létrehozható egyáltalán ilyen szintézis?

Ebben a formában biztosan nem. Egyszerűen a forrásaink nincsenek meg hozzá. Bizonyos fázisokat le lehet követni, lehet adatközlőktől gyűjteni, például az utolsó pásztoroktól birkózófogásokat ellesni, de akkor is óvatosan kell bánni az „ősi”, „avar” és egyéb, a Barantában előforduló jelzőkkel.

Tehát azt mégis csak elismeri, hogy a néprajzos módszer, gyűjtés alkalmas a testkultúra, vagy akár a harci kultúra rekonstrukciójára.

Persze. Ezt művelte például Martin György tánckutató. Ő például cigány botoló táncokból következtetett botvívó mozdulatokra. Még azt is megkockáztatom, hogy egy ilyen kutatásból akár egy rendszer is összerakható, de az egész Baranta robbanásszerű és mindenre kiterjedő jellege nekem gyanús. Hogy mást ne mondjak, a Baranta fokozatai (borsuk, burk, rüs, bars stb.) között a rüs (hiúz) konkrétan szláv eredetű szó. Ezzel önmagában nem lenne semmi probléma, de hát akkor mi köze a magyar őstörténet nem átvett, „autentikus” nyelvi és más kincseihez? De nézhetjük magát a baranta nevet is: ennek eredeti szóalakja egy ősi nomád jogszolgáltatás Közép-Ázsiában. Jelenlegi, magyar vonatkozású jelentése konstruált tartalom.

Nem túl szigorú? Ezerszám rohangálnak Magyarországon karatésok, kungfusok és más „keleti harcművészek”, akik azt hiszik, hogy baromi ősi dolgot művelnek, holott csak sokszorosan másolt, részben a modern korban kifejlesztett mozdulatsorokat sajátítanak el. Miért jobbak ők, mint egy barantás?

Ezen a szinten már összevethető a két dolog; a keleti harcművészetekben is valóban rengeteg kiegészítés, továbbfejlesztés érhető tetten, több águkból modern sport lett. Ember legyen a talpán, aki a sok „do” és „ryu” között eligazodik. De félreértés ne essék, én nem írtam le a Barantát: sőt a tisztulás és túlélés esélyét is megszavazom neki. Ha húsz év múlva is létezik még, és versenyképes marad a keleti és nyugati harcművészetek egyre táguló „piacán”, akkor akár nagyon jó dolog is kisülhet belőle. De muszáj lesz önkritikával, alázattal, a tények figyelembevételével hozzáállni. Különben komolytalan marad.

Bíró András Zsolt, a Kurultaj főszervezője az Akadémián kívüli néprokonság-kutatás, az új turanizmus sztárja. Vele volt kapcsolatuk?

Az általa vezetett Magyar Turán Alapítvány nemrégiben felvette a kapcsolatot a Nemzeti Íjászszövetséggel, hogy írjunk alá velük egy együttműködési megállapodást. El is mentünk és jót beszélgettünk velük, de végül nem írtunk alá semmit, mivel saját szempontjaink szerint nem voltak értelmezhetőek a megállapodás pontjai, egy esetleges aláírás következményeit pedig még ennyire sem láttuk. Mi most már egy szakmai fórumot építünk, ahol egészen más léptékű és jellegű munka folyik, mint náluk. Emellett sokan vélik biznisz-szagúnak az ő tevékenységüket, ráadásul egyre jobban kitapintható a politikai bekötésük is.

Valóban, a minap a Jobbik határozati javaslatban kívánta rögzíteni, hogy turáni nép a magyar. Vona Gábor a parlamentben azt mondta: „Finnugorizmussal nem lehet nemzeti egységet teremteni, de azzal, hogy Attila unokái vagyunk igen” – fejtegette, később hozzátéve, hogy ennek kimondása azért is praktikus, mert „nulla forintba kerül”. Az érvelésben konkrétan megjelent a Kurultáj is.

A turanizmus veszélyes téma. Volt egy Vámbéry Árminunk, aki minden tiszteletet megérdemel a magyar orientalisztika területén végzett kiemelkedő kutatásai miatt. Ám az általa letett alapokon a két világháború közötti korszakban egy szellemi törpékből álló generáció működött, mely súlyos károkat okozott. Jórészt az ő örökségüket viszik tovább a mai turanisták. Attól még, hogy a finnugor közösség nem létezik, nem kell féligazságokból másik közösséget kreálni. Ahogy az akadémiai konferencián is elhangzott, tudvalévő, hogy Dzsingisz kán előtt minden pusztai nép Attilától származtatta magát, a XIII. századtól meg a mongolok legnagyobb kánjától. Személy szerint én is szeretném magamat egy erős nemzet tagjának tartani, de ha emiatt megint valami külső dologhoz nyúlunk, és nem belül építkezünk, úgy vélem, nem a jó úton járunk.

Valamit csak kell mondani a származásunkról.

Ez így van. De bármelyik elmélet is legyen szimpatikus számunkra, kulturális gyökereink nem moshatók össze sem a vérségi, sem a nyelvi származással. Remélem, hogy ezt az őstörténetünk iránt érdeklődő laikus tömeg mind nagyobb része lesz majd képes elfogadni.

Rosta

Találkozunk 2016-ban!

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. közleménye

Miután Borókai Gábor 2018. június 20-val lemondott a Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. ügyvezetéséről, a kft. ügyvezetői tisztségét 2018. augusztus 3-val Kovács Ildikó tölti be.

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Kft. (csődeljárás alatt) online felületén, a valasz.hu-n folyó tartalomszolgáltatás a mai nappal megszűnik.

A valasz.hu archívuma a továbbiakban is elérhető marad, az elektronikus Heti Válasz utolsó száma pedig a korábbi lapszámokkal együtt megvásárolható a Digitalstand.hu-n.

Budapest, 2018.08.03.

Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft.

Szeressük a szarkákat!

Mit jelent, ha nagyobb arányban jelennek meg szarkák a városban? Érdemes elgondolkodni rajta, mert amit a madarak jeleznek, az csak a jéghegy csúcsa. Akkor már elindult egy olyan folyamat, amit nehéz megállítani. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Az Özil-botrány utórezgései – focista a nagyhatalmi játszmában

Nem csitul a botrány Mesut Özil világbajnok labdarúgó körül. A harmadik generációs németországi török sportember rasszizmust kiáltott, és egy óvatlan lépése Recep Tayyip Erdoğan és Angela Merkel hatalmi küzdelmének részesévé tette. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Csapó Gábor: lehet, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik

Nemcsak a magyar férfivízilabda-válogatott barcelonai Európa-bajnoki nyolcadik helye sokkolta a hazai közvéleményt, de a játéka is. Az okokról Csapó Gábor olimpiai bajnok pólóssal beszélgettünk, aki nem zárta ki, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik. Nagyinterjúnk a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.