Hazabeszéd
2005 szeptemberében kezdtem el rendszeresen írni a Heti Válaszba. Tisztesség ne essék: ez már korszak – idézhetném a múlt heti szám címlapsztoriját. Persze nem az ország, s nem is a lap történetében, csak az én életemben. Bevallom, soha nem foglalkoztatott, hogy ki a lap tulajdonosa – egészen mostanáig. Ugyanakkor most is sokkal fontosabbnak tartom, hogy kik írják, szerkesztik, és persze hogy kik olvassák a Heti Választ.
A 13 év alatt sok minden történt, változtak a globális trendek és az ország, a magyar nemzeti közösség helyzete is. Ennyi idő alatt, ilyen változatos helyzetekben az is kiderül, hogy ki mit gondol a világról, mennyire következetes, mit tart fontosnak, és az is, hogy minderre mennyire vevő az olvasó. Vagyis kialakul egy közösség, ami nem nagy, mint ahogy a példányszám vagy a klikkelések száma sem óriási, mégis fontosabb annál, semmint hogy a politika játékszerévé vagy egykori barátok személyes konfliktusának áldozatává váljon.
Egy közösségen belül sem kell mindenről ugyanazt gondolni. Nyilván a Heti Válasz íróinál, olvasóinál sem ez a helyzet – szerencsére. Aki elkötelezett a lap iránt, talán tudja, hogy leegyszerűsítő válaszokkal ebben a zavaros világban nem jutunk messzire, de rezignáltan tudomásul veszi, hogy a modern politikai kommunikációban a baltával faragott mondatok gyakrabban hoznak sikert. Érdekli a világ, és azt is tudja, hogy nem csak harc az élet, még ha a civilizációk összecsapásában mostanság nagyobb keménység javallt is.
Tudja, hogy a nemzeti és az európai érdek összeegyeztethető, osztja azt az évszázados tapasztalatot, hogy csak tágabb környezetünkkel együttműködve lehetünk sikeresek. Érzi annak felelősségét, hogy milyen világot hagy utódaira, fontosnak tartja, hogy minél több gyerek minél élhetőbb körülmények között nőjön fel Magyarországon. Bízik a gazdag hazai kultúra integráló erejében, az egészségügyre, a tudományra, oktatásra, sportra költött pénzt megtérülő befektetésnek tekinti. Megőrizte hitét a rendszerváltás eredményeiben, ezért furcsállja, ha a közmédiában többször hallja egy amerikai milliárdos nevét, mint annak idején – az idősebbek legalábbis – a láncos kutyáét.
Nem gondolja, hogy a polgári Magyarország gondolata csupán kommunikációs eszköz, s nem hisz az ifjútörököknek, akik az ilyesmit értelmiségi fanyalgásnak gondolják. Viszont tényleg hisz a szeretet és összefogás erejében, sőt, a bajtársiasságban is. Meggyőződése, hogy a piaci verseny alapvetően jó, amit a közteherviselés érvényesítésével kell a kevésbé sikeresek számára is elfogadhatóvá tenni. Támogatja a hazai vállalkozók gyarapodását, de zavarja, ha ez leginkább a kapcsolati tőkének köszönhető. Azt reméli, hogy közel harminc évvel a rendszerváltozás után akad olyan módos ember, aki a fentieket osztja, s a Heti Válaszban nemcsak értékközösséget, hanem üzleti lehetőséget is lát. És ez a közösség talán azt is elnézi, hogy a szerző ezúttal hazabeszél.
