Hogy ne döntsünk Orbán-kormányt?

/ 2017.04.13., csütörtök 08:41 /
Hogy ne döntsünk Orbán-kormányt?

Ritka az olyan demonstráció, ami után egyetlen kérdés jár az ember fejében: mégis, mi a búbánat volt ez? Tegnap ezt a ritka alkalmat sikerült összehoznia a „Hősök vétója” címmel meghirdetett, a civil szervezetek működését szigorító törvényjavaslat elleni tüntetést szervező civil szervezeteknek. Lényegre törő rövidsége miatt egy mellettem álló, uniós zászlóval tüntető gimnazista kinézetű srác összefoglalóját lopom ide:

Szar zene, szar szpíker, szar az egész.

Nem nagyon tudtam vitatkozni vele.

De menjünk vissza vasárnapra, mert ott indult mindaz, ami tegnap csalódott és értelmetlen kallódásba torkollott. A lex CEU miatt összegyűlt több tízezres tömeg abszolút fegyelmezetten vonult át a Várkert bazártól a Kossuth térre – de erről már írtam részletesen itt.

Aztán a hivatalos rész végeztével az Országház előtt maradtak néhány ezren, akik az egyetemi ügyeken túl is ki akarták fejezni elégedetlenségüket – ők (és ez itt most általános alany) huzakodtak aztán a rendőrökkel, ők voltak ott a rádiónál, fent a várban az államfői hivatalnál, és ők ígérték, hogy szerdán is megmutatják, mennyire elegük van az Orbán-kormányból. Szépen gyűlt tehát az indulat.

És szépen gyűlt a tömeg is – szerda este fél hétkor már tele volt a Hősök tere, de az Andrássy úton is feltorlódtak az érkezők, legtöbbjük ismét tizen-, huszonéves fiatal. Hogy aztán szűk óra múltán elhangozzék mellettem a esemény három szaros összegzése.

A kettő között az történt, hogy egy idő után már egyáltalán nem tudtam figyelni a hosszasan előadott, a magyarországi civil szervezetek működésének zaklatott, de nehézségeiben is szép, szorgos, szürke hétköznapjaiba betekintést nyújtó úgynevezett beszédekre, sőt, voltak olyan percek, amikor egy önkénteseket képző hétvégi tábor vasárnap délutánján éreztem magam (oké, oké, persze, nyilván, csak induljunk már haza innen végre). Azt pedig konkrétan nem hittem el, amikor a harmadik generációs „Bródy János” egy szál gitárral dalra fakadt a színpadon, és valami olyasmiről énekelt a nyolcvanas évek építőtáborainak legszebb pillanatait idézve, hogy Magyarország elszállt, vagy épp száll, passz, nem tudom, őszintén mondom, hogy leblokkoltam.

Amikor pedig a nyávogó hangú ceremóniamester felkért mindenkit nagy szeretettel és barátsággal, hogy integessünk a kamerába, aztán, mert nem lett jó a kép elsőre, emelkedik a toronydaru, integessünk újra, már azon kezdtem aggódni, hogy az Orbán-kormány ellen gyűlő tömeg végül a rendezőkre fog rárontani. Kínos volt, na, az az érzés, amikor valami borzalmas produkció miatt a néző feszeng.

És aztán egy kis szünet (édesjóistenkém, technikai szünet egy többtízezres kormányellenes demonstráció végén), majd megint integetés, mert élőkép, vagy mi, aztán belenyávogva a mikrofonba, hogy mindenki válasszon magának egy civil szervezetet (erős áthallás szegény húsvéti nyuszik örökbefogadására), és köszike, hogy itt voltatok, nagyon cuki tőletek, gyertek máskor is, puszi.

Hogy mi van?

Végy egy tízezres, kormányváltó hangulatban érkező, fiatalokból álló tömeget. Rángasd ki őket a város központjába, hogy aztán ne mondj nekik semmit, viszont másfél órán át hergeld őket azzal, hogy nem történik semmi, majd hagyd magára a srácokat a kormánypárt székházától pár lépésnyire. Zseniális recept.

Amiből természetesen a hivatalos részt követő percben már lökdösődés kerekedett a Lendvai utca sarkán. És amúgy le a kalappal a rendőrök előtt, tényleg nagyon jól kezelték a helyzetet. És amúgy a tüntetők is – a több napos és pláne a friss elcseszett előjáték után féltem tőle, hogy komoly balhéval ér véget az este. Szerencsére nem így történt, miközben sokkal rosszabb forgatókönyvek lehetősége is bele volt programozva az irányítatlan és szervezetlen fiatalokból álló tömeg ide-oda bóklászásába.

Persze mindenki rendezzen olyan tüntetést, amilyet csak akar, és akkorát, amekkorát csak tud, ám ez nem csupán jog, hanem irgalmatlanul nagy felelősség is.

Viszont, ami mégis jó volt, látni a közéleti öntudatra ébredő, 2018-as első szavazó generációt meg azokat, akik 2014-ben első szavazóként még nagy ívben tettek a politikára.

Rosta

Dévényi István

Találkozunk 2016-ban!

Mácsai: „Egy művésznek kötelessége, hogy aggódjon az országáért!”

Nyilván nem véletlen, hogy a hazai közállapotokat dicsérő költemény a magyar irodalomban nemigen született, azokkal perlekedő annál több – mondja Mácsai Pál. Az Örkény Színház igazgatóját Jordán Tamásról és a politikai üzenetekről is kérdeztük. Nagyinterjúnk a csütörtöki Heti Válaszban.

Így jutnak át az illegális migránsok még mindig Magyarországra

A jogi határzár, vagyis a menedékkérők elzárása újabb csatához vezethet Brüsszellel. A szerb határon viszont az a furcsa helyzet alakult ki, hogy a migránsok sorban állnak azért, hogy a szögesdrótos táborba kerülhessenek, és százból kettő menedékjogot kaphasson. Részletek a friss Heti Válaszban.

Mit adtak nekünk a brüsszeliek?

Sokkal rosszabbul élnénk, és a kormány is jóval kevesebb eredménnyel büszkélkedhetne az uniós támogatások nélkül. A felhasználás hatékonyságán azonban javítani kellene – a saját érdekünkben. Részletes háttér a friss Heti Válaszban.

Közel tízezren akartak bepréselődni a Louvre kiállítására

Már az első nap közel tízezren akartak bepréselődni a Louvre Vermeer-kiállítására, ami minden korábbi látogatási rekordot megdöntött. De mi a holland mester vonzerejének titka, és milyen más tárlatokért állnak sorba az emberek Párizsban, akár fél napot is? Részletek a friss Heti Válaszban.

Megszólal Ron Werber, és elmondja, szerinte ki a gyűlölet karmestere

Vezényletével épp 15 éve ütötte ki a Fideszt a kormányzásból az MSZP. Mi ugyanennyi ideje akarunk interjút készíteni vele. A jég most tört meg. Nagyinterjú Ron Werberrel a 2002-es kampány kulisszatitkairól és a 2018-as választások esélyeiről a csütörtöki Heti Válaszban.