Ismét felizzott a „nagy Horthy-vita”

/ 2013.06.17., hétfő 10:23 /

A legkiemelkedőbb 20. századi magyar államférfi, a magasztalt nemzetmentő. Vagy: korának kártékony diktátora, a gyalázott nemzetvesztő – két szélsőséges vélemény Horthy Miklósról. A kormányzó reálisabb megítéléséhez nagyban hozzájárulhatnak az olyan – tényeken alapuló – viták, amilyet a napokban tartottak neves történészek részvételével. Kényes kérdések, nem mindenkinek tetsző válaszok.

Az asztalon egy eredeti, második világháborús rohamsisak. Ez a látvány fogadta a terembe lépőket, akik múlt csütörtökön „A nagy Horthy-vitaként” beharangozott eseményre érkeztek. A relikvia a beszélgető est tervezett fő témájára, a kormányzó katonapolitikájára utalt. Az Ifjúsági Kereszténydemokrata Szövetség (IKSZ) újbudai szervezete három részes, a Horthy-korszakot tárgyaló rendezvénysorozatának záró felvonására elismert történészeket hívott. Ezúttal Szakály Sándor és Ungváry Krisztián vitájára számíthattak a nézők, akiknek soraiban meglepően kevés fiatalt láttunk. Dergán Ádám, az IKSZ helyi vezetője, az est moderátora ezt leginkább a vizsgaidőszaknak tudta be.

Ilona asszony, a legbátrabb

Kezdésként Dergán javaslatára a jelenlévők egyperces néma felállással emlékeztek az április 18-án elhunyt Özv. Horthy Istvánnéra. A későbbiekben aztán az is kiderült, hogy az egész este során Gróf Edelsheim-Gyulai Ilona megítélésében volt a legnagyobb egyetértés a teremben. Ungváry Krisztián például külön kiemelte, mennyire örült a bevezető megemlékezésnek, Ilona asszonyt ugyanis a Horthy család legbátrabb tagjának tartja, aki „hősi halált halt férjén kívül a legtöbb kockázatot vállalta”.

„Majdnem megnyertük a második világháborút”

A Doni katasztrófa hetvenedik évfordulójával kapcsolatban először az 1940-es évek eseményeit értékelték a történészek, akik egyetértettek abban, hogy 1942 januárjában már nem lehettett elkerülni, hogy Magyarország belesodródjon a II. világháborúba. „Nem volt abban a helyzetben az ország, hogy a német követelést visszautasítsa” – hangsúlyozta Szakály, a náciknak szerinte ekkor még volt olyan ereje, hogy az 1944-es megszálláshoz hasonló helyzettel számolhattunk volna, ha nemet mondunk nekik. Annyit viszont legalább sikerült elérnünk, hogy kevesebb katonát kellett a rendelkezésükre bocsátanunk. A románok esetleges támadása elleni védekezésre hivatkozva, a németek által követelt tizenkét dandárt sikerült lealkudnunk kilencre.

Számos mítosz él a köztudatban a Don-kanyarral kapcsolatban, ebben Ungváry szerint leginkább Nemeskürty István Requiem egy hadseregért című könyve a ludas. „Kétségtelen érdemei vannak abban, hogy a magyar katonák elsiratása a pártállami keretek között egyáltalán lehetségessé vált. Sajnos azonban Nemeskürty ezt súlyos hazugságok árán érte el, ráadásul azóta sem változtatott a nézetein, pedig már vagy negyven év eltelt”- mondta. Tévhit, hogy katonáinkat csapnivalóan szerelték volna fel, a doni sereg ugyanis megkapta az akkor rendelkezésre álló teljes magyar fegyverállomány felét.


Tévhitnek nevezte azt az állítást is, hogy katonáinkat csak meghalni küldték ki a Donhoz, a kétszázharmincezer körüli összlétszámból ugyanis százharmincezren hazajöttek. Szakály Sándor hozzátette, hogy a visszatértek zöme azok közül került ki, akik parancsnokuk vezetése alatt maradtak, tehát nem igaz az sem, hogy seregünk fejvesztve menekült volna. „Gyakran vádolnak azzal, hogy úgy állítom be a dolgot, mintha mi majdnem megnyertük volna a második világháborút! Erről természetesen szó sincs!” – hangsúlyozta a hadtörténész. Azt viszont látni kell, hogy a szovjetek számára sem volt a doni ütközet diadalmenet. Nem tudtak ugynanis a magyarokon keresztüljutni, ahogyan őket bekeríteni sem. Hadseregünk Szakály szerint teljesítette a kötelességét, a „tisztes helytállás” helyénvaló értékelés. A hadtörténész szerint épp ideje lenne már, hogy a magyar történetírás ebben a témában elért legújabb kutatási eredményei végre bekerüljenek a köztudatba.

Bűncselekmény hiányában is bűnös?

A doni 2. magyar hadsereg parancsnokának, Jány Gusztávnak a megítélésében már korántsem volt ekkora az egyetértés. „Jánynak a németek adták a hadműveleti parancsokat, ami ellen ha akart se tehetett volna sokat, nem volt mozgástere” – jelentette ki Ungváry. Szerinte ugyanakkor a parancsnok „súlyosan felelős”, de nem az esetleges hadvezetési hibákért, hanem azokért az attrocitásokért, amiket katonái követettek el a helyi lakosságal szemben, illetve ahogy a munkaszolgálatosokkal bántak. A 2. magyar hadsereg hadbírósága ugyanis több mint háromszáz halálos ítéletet szabott ki munkaszolgálatosokra, és több példa is akadt arra, hogy egy társuk szökése miatt az egész századot büntetésül megtizedelték. Szakály Sándor más véleményen volt: „Én nem tudok olyan parancsáról vagy intézkedéséről, amivel az akkori szolgálati szabályzat kereteit túllépte volna, és törvénytelenségekre adott volna felhatalmazást” – mondta, majd egy példát is említett arra, hogy háborús körülmények közt más lélektani helyzet érvényesül: ha egy katonára a civil lakosságból orvul rátámadnak, vagy kilövik mellőle a bajtársát, nehéz elkerülni, hogy ezt hasonló módon megtorolja, holott nyilván nem ez lenne az elintézési mód.

Ungváryt ez az érvelés nem győzte meg, szerinte Jány felelőssége megkérdőjelezhetetlen. „Egy háború esetében a parancsnok nem csak az általa aláírt papírokért felelős, hanem a civil lakosság életéért és jogbiztonságáért is.” Ő is hozott egy példát: a náci Paulus tábornok nem hogy irtotta volna a helyi lakosságot, de olyan szinten kollaborált velük, hogy Sztálingrád német védőinek több mint harminc százaléka szovjet állampolgár volt. „A sztálingrádi csatát tehát – kis túlzással persze, de – akár tekinthetjük úgy is, mint egy polgárháborút” – jelentette ki Ungváry. Vélménye szerint a magyar katonák sokkal több attrocitást követtek el az ilyen háborús helyzetekben egyébként megszokottnál. „Ezeket nyilván nem Jány követte el személyesen, de mégis csak ő volt a parancsnok” – tette hozzá.

Arra a kérdésre, hogy rehabilitálni kellene-e Jányt, Ungváry azt felelte: „Helyesebb lenne a perújrafelvétel. A rehabilitálás ugyanis az ártatlanságának kinyilvánítását jelentené, amit én egyáltalán nem tartok bizonyítottnak!” Szakály Sándor erre azzal vágott vissza, hogy ez már 1993-ban megtörtént, és Jányt a bíróság a perújrafelvétel során bűncselekmény hiányában felmentette minden vád alól. Szerinte a kérdés inkább az, hogy Jány a rendfokozatát miért nem kaphatta vissza. Azt ugyanis az akkori hovédelmi miniszter vonta tőle vissza, ami a hadtörténész értelmezésében jogszerűtlen volt. Ungváry azzal zárta le a témát, hogy a perújrafelvétel nyilvánvalóan nem arról szólt, amiben Jány szerinte ténylegesen bűnös, ezért kicsit sem meglepő, hogy nem is lehetett jogerősen elítélni.

Nem lehetett kimaradnunk

A doni kitérő után következett a vitaest fő témája, Horthy Miklós tevékenységének megítélése. Az első kérdés arra vonatkozott, hogy terheli-e felelősség a kormányzót Magyarország háborúba sodródása miatt. A történészek közt nem volt vita abban, hogy Európa közepén, egy ilyen nagyságrendű háborúból sajnos nem lehetett kimaradnunk. Pláne úgy, tette hozzá Szakály, hogy a Trianonban elvesztett országrészek visszaszerzésére, majd a bécsi döntések után visszatértek megtartására így nyílt a legnagyobb esély, az 1940-ben szintén a német oldalon álló szlovákokkal és románokkal szemben.

Zsidómentő vagy antiszemita?

Az egyik legvitatottabb kérdés, hogy mikor értesült Horthy a zsidók megsemmisítésének tényéről, és utána megfelelően cselekedett-e. Ungváry Krisztián szerint Kállay Miklós akkori miniszterelnök, és belügyminisztere, Keresztes-Fischer Ferenc bizonyíthatóan már 1944 márciusa előtt tudott arról, hogy Lengyelországban a zsidókat agyonlövik. A Magyarországra menekülő túlélők beszámolói is ismertek lehettek, ha máshonnan nem, akkor a visszatoloncolásukkor készült jegyzőkönyvekből. Ezen kívül a diplomáciai külképviseletek is rendszeresen jelentettek. Ungváry kiemelte a Klessheimben 1943-ban történt találkozót, ahol Hitler világossá tette, hogy milyen elvárásai vannak a magyar kormány felé a zsidókat illetően. A történész szerint ott Horthy „elképesztő bátran viselkedett”, a náci vezérkar legnagyobb megrökönyödésére például azt mondta: „a nyilasoknál néha értékesebbek a zsidók”. Hitler válasza ugyanakkor teljesen egyértelmű volt: „a zsidók vagy dolgoznak, vagy megsemmisülnek”.


Ezeket a világos szavakat a kormányzó sem érthette félre. Ungváry biztos benne, hogy az auschwitzi jegyzőkönyveket Horthy már 1944 áprilisában megkapta, de menye, a nemrégiben elhunyt Horthyné Edelsheim-Gyulai Ilona is megmutatta neki. Ilona asszony visszaemlékezéséből is tudható, hogy a kormányzó épp csak belelapozott, majd azt mondta neki: „És te ezt elhiszed?” Ebből Ungváry szerint nem a kormányzó naívsága következik (mint ahogy azt Horthyné feltételezte), hanem éppen ellenkezőleg: nyilván jól imerte már az iratok tartalmát, ezért nem is olvasott bele alaposabban.

Szakály Sándor is egyetértett abban, hogy Horthy megkapta 1944 áprilisában az auschwitzi jegyzőkönyveket, de vitatta, hogy azt megelőzően tudhatott volna a holokausztról. Ungváry ugyanakkor teljesen életszerűtlennek tartotta, hogy a kormányzó korábban ne hallhatta volna a menekültek beszámolóit, vagy saját miniszterei ne tájékoztatták volna az általuk ismert tényekről. Ráadásul a megsemmisítésekről Horthynak elsősorban nem Auschwitz kapcsán kellett volna tudnia, mert a holokauszt áldozatainak közel a fele nem a táborban halt meg, hanem máshol gyilkolták meg őket. Ungváry hozzátette: „Erről – már csak a hullabűz okán is- , mindenki, aki ennek a környékére került, tudott.”

A történész szerint a magyar hatóságokat is súlyos felelősség terheli, mert például Franciaországban nagyobb létszámú volt, és hosszabb ideig is tartott a náci megszállás, mégis arányaiban jóval több zsidó menekült meg, mivel a hatóságok ott nem segítették a deportálásokat. Ungváry véleményét úgy összegezte: Horthy tudott a zsidók megsemmisítéséről, csak úgy tett, mint ha mindez nem történne meg, egészen addig, amíg a helyzet annyira tűrhetetlenné vált, hogy muszáj volt lépnie. Az egészben szerinte az a legszomorúbb, hogy amikor Horthy ténylegesen cselekvésre szánta el magát, akkor az eredménnyel is járt. Szakály Sándor ezt Horthy csekély mozgásterének hangsúlyozásával árnyalta, szerinte a kialakult katonai helyzet alapvetően befolyásolta a kormányzó cselekvőképességét.

Lőni, vagy átállni?

A háborúból való kiugrási kísérlet értékelésében már nagyobb egyetértés mutatkozott. Szakály Sándor egyszerűen csak „dilettánsan megszervezett dolognak” minősítette, amivel Ungváry sem vitatkozott. Szakály a kiugrási terv legfőbb hibájaként azt említette, hogy a honvéd vezérkar főnökét nem avatták be kellően. A harcoló alakulatoknak ugyanis csak ő adhatott parancsot, de nem tudta hogy mi legyen az, mert a hadsereg feladata nem volt világosan meghatározva. Lőni a németekre? Csak akkor lőni, ha megtámadnak bennünket? Átállni az oroszokhoz? Megnyitni a frontot, hogy az oroszok átvonulhassanak? Nem érkezett egyértelmű utasítás, csak egy rádióban elhangzott kormányzói proklamációra támaszkodhattak. „Ügyesebben kellett volna megszervezni” – összegezte véleményét Szakály.

Sztálinnak egy szavát se

A békés hangulatú, kulturált vita onnantól vált indulatosabbá, amikor a hallgatóság is lehetőséget kapott a kérdezésre. „Nürnbergben Horthyt nem ítélték el. Még Sztálin is azt mondta, hagyják az »öregembert« békén. Akkor a balliberálisok miért hangoztatják ma is a bűnösségét?”- szólt az első kérdés Ungváryhoz. A történész válaszában kifejtette, hogy Sztálin szavait hiba lenne készpénznek venni, és aktuálpolitikai okok is voltak a kommunisták akkori látszólagos engedékenysége mögött. A nem túl népszerű magyar vezetés több tagja is korábbi Horthysta vezér volt, ezért sem akarhatták feszegetni a témát. Szakály Sándor hozzátette: attól is tarthatott a pártállam, hogy ha a kormányzót kikérik és itthon bíróság elé állítják, könnyen mártír válhat belőle. Ungváry a nürnbergi pert „egy jogilag nagyon problémás konstrukciónak” nevezte, „attól hogy ott valakinek a bűnösségét nem mondták ki, egyáltalán nem biztos, hogy az illető felelőssége nem állapítható meg”- tette hozzá.

Koszorús kimaradt

„Miért nem szerepel a Horthy rendszert értékelő könyvében Koszorús Ferenc vezérkari ezredes, aki a kormányzó parancsára 1944-ben a gettót védelmezve több ezer zsidót mentett meg a deportálástól?” – kapott egy újabb, meglehetősen indulatos kérdést Ungváry. A kérdező egyúttal a történész származására is tett egy személyeskedő megjegyzést, amit Ungváry határozottan kikért magának, mint ahogy azt a sugalmazást is, hogy „személyes érintettségből írna, vagy nem írna történelmet”. Koszorúst illetően pedig azzal védekezett, hogy könyve koncepciója más, így egyéb zsidómentő akciók sem kerültek bele, de ettől még írásának fő üzenete szerinte nem sérült. A hallgatóságot ez érezhetően nem győzte meg, arra az újabb vádra, hogy félretájékoztatja az olvasókat, Ungváry úgy reagált: „a negatívak mellett számos pozitív vonatkozását is kiemeltem Horthy tevékenységének, talán ezért sem véletlen, hogy a politikai paletta mindkét oldalán kedvező értékelést kapott a könyvem”.

A zsidók nem érdekelték őket

Egy újabb hozzászóló szerint nehezen hihető, hogy a zsidók megölésének tényéről csak Horthy tudott, a Nyugat nem. Márpedig sem az angolok, sem a franciák nem tettek semmit a koncentrációs táborok felszámolásáért. „Cáfolom, hogy nyugaton ne tudtak volna róla, dokumentumok alapján állítható, hogy az angolok már 1942-ben megfejtették a németek távirati kódrendszerét” – reagált Ungváry, és hozzátette: „Azért nem csináltak nyugaton semmit, mert a zsidók egész egyszerűen nem érdekelték őket. Sokkal inkább azzal voltak elfoglalva, hogy a német városok bombázásával minél több embert öljenek meg, hátha ennek következtében a megmaradt lakosság fellázad Hitler ellen.” Ezután előkerült az a gyakori érv is, miszerint Horthyékat az emigrációban cionisták is támogatták, ezért a kormányzó nyilvánvalóan nem lehetett antiszemita. Erre Ungváry úgy reagált: „Az hogy volt néhány tíz »hálás« zsidó mecénásuk, nem ad felmentést Horthynak a több mint négyszázharmincezer meggyilkolt zsidó haláláért.”

A közel kétórás, a végén már indulatoktól sem mentes, de végig történelmi érvekkel zajló vitaesten sok mindenben nem volt egyetértés. Amíg a történészek nem jutnak konszenzusra a Horthy-korszak alapvető kérdéseiben, addig nehezen lesz közmegegyezés. De legalább már beszélünk róla.

Rosta

Találkozunk 2016-ban!

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. közleménye

Miután Borókai Gábor 2018. június 20-val lemondott a Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. ügyvezetéséről, a kft. ügyvezetői tisztségét 2018. augusztus 3-val Kovács Ildikó tölti be.

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Kft. (csődeljárás alatt) online felületén, a valasz.hu-n folyó tartalomszolgáltatás a mai nappal megszűnik.

A valasz.hu archívuma a továbbiakban is elérhető marad, az elektronikus Heti Válasz utolsó száma pedig a korábbi lapszámokkal együtt megvásárolható a Digitalstand.hu-n.

Budapest, 2018.08.03.

Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft.

Szeressük a szarkákat!

Mit jelent, ha nagyobb arányban jelennek meg szarkák a városban? Érdemes elgondolkodni rajta, mert amit a madarak jeleznek, az csak a jéghegy csúcsa. Akkor már elindult egy olyan folyamat, amit nehéz megállítani. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Az Özil-botrány utórezgései – focista a nagyhatalmi játszmában

Nem csitul a botrány Mesut Özil világbajnok labdarúgó körül. A harmadik generációs németországi török sportember rasszizmust kiáltott, és egy óvatlan lépése Recep Tayyip Erdoğan és Angela Merkel hatalmi küzdelmének részesévé tette. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Csapó Gábor: lehet, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik

Nemcsak a magyar férfivízilabda-válogatott barcelonai Európa-bajnoki nyolcadik helye sokkolta a hazai közvéleményt, de a játéka is. Az okokról Csapó Gábor olimpiai bajnok pólóssal beszélgettünk, aki nem zárta ki, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik. Nagyinterjúnk a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.