heti-valasz.hu/itthon/attila-ha-ezt-a-benazast-latjak-a-parttagok-csapatostul-atlepnek-a-dk-ba-100113

http://heti-valasz.hu/itthon/attila-ha-ezt-a-benazast-latjak-a-parttagok-csapatostul-atlepnek-a-dk-ba-100113

Itt a Marton Lászlóénál is gyomorforgatóbb történet – a tettesek megússzák?

/ 2017.11.30., csütörtök 16:00 /

Sárosdi Lilla jóvoltából a színésznőt egykor zaklató Marton László, a Vígszínház volt vezetője – legalábbis erkölcsi értelemben – elnyerte büntetését: egy egész ország előtt szégyenült meg. Miközben ügyével hetekig tele volt a sajtó, társa, aki szintén a tett színhelyéül szolgáló autóban ült, megúszta. Őt – feltehetőleg mivel nem eléggé ismert ember – nem nevezte meg senki, így nem kényszerült rá, hogy akár a családja, akár környezete előtt magyarázkodnia kelljen.

Most itt egy újabb eset, csak egy másik művészeti ágból: az irodalom világából. Ám annak ellenére, hogy a sértett szerint jóval ocsmányabb dologról – fiatalkorú személy megrontásáról – van szó, a bejelentésről szóló híradáson túl az eset a nyilvánosságban a Martonéhoz hasonló közfigyelem töredékét sem kapta.

Pedig az ügy nagyon fontos, ám kevésbé reflektorfényben lévő jelenségről árulkodik: arról, hogy a hatalommal való visszaélés, illetve a tekintély szexuális előjogokra váltása a színházi és filmszakma mellett az irodalomban is tetten érhető.

Még konkrétabban: a múzsa csókja adott esetben nem pusztán elvont ihletforrás, hanem viszolyogtató visszaélés fiatal lányok művészetrajongásával.

Forrás: Facebook / Follinus Anna

Kezdjük az elején. A ma 33 éves Follinus Anna költő a Kárpáti Kamil és Lőkös Margit vezette Stádium Kiadó felfedezettje. 2001 és 2014 között tagja a könyves vállalkozás Fiatal Írók Körének, kötetei 2003-tól itt jelenek meg, s mindjárt első önálló könyve Gérecz Attila-díjat kap. (Kárpáti az 1956-ban elhunyt költő egykori rabtársa, életművének gondozója.) Sőt 2011-ig még a kiadó égisze alatt működő Alapítvány a Költészet Új Stádiumáért titkáraként is tevékenykedik.

Pályafutása ígéretesen halad, az irodalmi lapok szívesen közlik műveit, sőt utóbb nem más, mint a néhai Tarján Tamás irodalomtörténész veszi pártfogásába.

Most pedig először a Litera.hu portálon döbbenetes verset (lásd jelen oldal alján) jelentet meg arról, hogyan lett 17 évvel ezelőtt szexuális megrontás áldozata, majd a divany.hu nevű honlapnak adott interjúban tárja fel a részleteket.

„Anna 16 évesen jelentkezett egy kiadó irodalmi pályázatára. A kétszemélyes kiadót egy házaspár működtette, a férfi akkor 71 éves volt, a nő 49. Az első, 3-4 órán át tartó szakmai megbeszélés a pár szépíró tagjával, a férfivel zajlott, aki már akkor meghitt, bensőséges légkört teremtve Anna bizalmába férkőzött”

– olvassuk a történet kezdetéről, majd a következőkben kiderül, hogy:

– Mivel édesapja a lány másfél éves korában öngyilkos lett, a súlyos, feldolgozatlan traumákkal terhelt családban felnövő Follinus Anna fogékony volt minden olyan felnőtt férfi támogatására, aki ezt a hiányt pótolni tudta. A kiadót vezető házaspár férfitagja pedig olyan aurát teremtett kettejük között, „mely az apahiány és a szakmai elhagyatottság vákuumának betöltését is elképzelhetővé tette”.

– „Minthogy áldozatok kiszemelésében volt már tapasztalatuk”, Follinus Anna hamar érzelmi, szellemi kiszolgáltatottság közepette találta magát, majd a fokozatos behálózás után a pár évekig kvázi szexrabszolgaként használta a fiatal költőt, de hatalmukat más formában is rendre kifejezésre juttatták.

– „Amikor a bántalmazást elszenvedő személynek nincs lehetősége a menekülésre, az elkövetővel szemben kialakul egy torz kötődési viszony, a Stockholm-szindróma, ami nekem kettőjük közül a nővel valósult meg sokkal szorosabban” – mondja most Follinus Anna, hozzátéve: egy idő után legalább azt sikerült elérnie, hogy a férjjel ne, csupán az asszonnyal kelljen szexuális életet élnie.

– „Az én szabadulásomat négy év után végül egy olyan személyhez fűződő szerelem eredményezte, akivel nem akartak vagy mertek szembeszállni.” (Úgy tudjuk, az azóta elhunyt férfi nem volt akárki a magyar irodalomban; ez a tényező szintén felvet kérdéseket, de taglalásuk messze vezetne, és alighanem eltérítene a tárgytól.)

– Az áldozat a fentiek után pszichológiai kezelésre szorul, de az események maradandó károsodást okoznak a lelkében. Nem tudni, mennyiben a történtek következménye, mindenesetre Follinus Anna időközben felfedezi leszbikus énjét, ám „az utóbbi években nagy nehézségek árán tudtam csak eljutni meleg identitásom elfogadásához”.

A „láthatatlan falak masszív voltát igazolja”, hogy a költő ezután még tíz évig szakmai kapcsolatban állt a kiadóval, sőt az ő utószavával jelent meg a zaklató férfi kerek születésnapjára készült ünnepi kötet, benne a következő mondatokkal:

„E meglepetés-könyvvel (mi, tanítványai) megköszönjük mindazt a segítséget, melyet költői – emberi formálódásunkban kaptunk tőle. (…) Emlékszem, ahogy mi, botladozó, hangjukat kereső kamaszok a ’90-es években, az új évezred elején egymástól félig meddig idegenül, mégis hittel teli, írásainkkal megrakott hátizsákkal érkeztünk (…) »iskolájába«. »Hold vagyok, de bolygóm nincsen« – írtam magam is egyik versemben. Elszigetelődésünkben a mester Babitscsal arra tanított minket: a költők csoportos madarak. E szárnyaló szellemiség jegyében nyújtom át társaimmal e mostani Holdat, vagyis udvarát, remélve, hogy a szeretet, melynek burkában született, valamit törleszthet a tanítványok olykor (a maguk számára is) kevéssé bevallott adósságából.”

És aki átolvassa a férfi verseit, több olyan művet is talál, amelyek talán épp a történtek fényében nyerik el értelmüket a széles közönség előtt. Ha ugyanis akarjuk, több mű –  mely egy férfi/egy házaspár és egy fiatal lány nemiséggel átszőtt kapcsolatát taglalja – sajátos, megelőlegezett ikerpárja is lehet a zaklatásról szóló költeménynek. (Már ha ezek a zavarba ejtően áthallásos alkotások Follinus Annáról, és esetleg nem valamely sorstársáról szólnak.)

A mostani interjú két okból is rendkívül fontos a szexuális zaklatások feltárásának sorában. Egyrészt az áldozat szemszögéből, egyedülálló hitelességgel mutatja be, miként tud egy sokak által mesterként tisztelt irodalmár az intellektusával és sajátos fortélyaival egy lány kegyeibe férkőzni. Másrészt közelebb vihet annak megértéséhez, hogy ebből az észbontó helyzetből miért nem olyan egyszerű a szabadulás, mint sokan gondolnánk, és mi vezetett ahhoz, hogy a költő a történtek után még évekig a kiadó kötelékében maradt.

Az interjú után özönleni kezdenek a hozzászólások Follinus Anna Facebook-oldalára, köztük a pályatársaké. „Megrendítő, fájdalmas. Könnyes a szemem és haragszom. Nagyon tisztelem az erődet és az integritásodat, Anna. Sokaknak (sőt: mindenkinek) segítesz azzal, hogy elmondtad” – írja Szabó T. Anna. Lackfi János pedig így fogalmaz: „Le a kalappal előtted, Anna! Köszönjük. A durva az, hogy hírlett az öregről, »szereti a fiatal lányokat«, ám hogy ez mit jelent pontosan, senki se firtatta. Most olyan érzés, mintha alaposan megvertek volna, pedig fityfenét engem. Melletted állunk, sokan.”

Egy további hozzászóló meg is nevezi a házaspárt, megemlítve, hogy a férfi a József Attila-díj, a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjének és a Magyarország Babérkoszorúja díj birtokosa, a XX. kerület díszpolgára. Follinus Anna pedig egyik kommentjében így vélekedik: „A megnevezés is alapvetően azért fontos, hogy bármely esetleges elkövető ne érezhesse biztonságban magát.”

Amint pedig az Örülünk, Vincent? blog közzéteszi, az Élet és Irodalom már 2015-ben közölte a Litera.hu-n publikált verset, benne az árulkodó „ördöggolyó” szóval – az Ördöggolyó a kérdéses kiadó vezetőjének könyve volt –, vagyis az áldozat közvetve már utalt az illető kilétére.

Borzalmas, az emberi lélek és az ősidőktől fogva eltorzulásra hajlamos szexualitás mélyéről feltörő történet. Azon túl, hogy hírül adjuk, nehéz rá mit mondani. Legfeljebb azon merenghetünk, hogy, ha így művelik, megér-e annyit az irodalom, hogy abba emberi sorsok menjenek tönkre, illetve ezzel összefüggésben a költővel együtt eltöprenghetünk a könyvek és a világ előre haladtának az írott szó kezdete óta létező felemás viszonyán.

FOLLINUS ANNA:

Az erőszak természetrajza

A test vonyít, ha kínja újraéled,

ha régvolt poklába lerántják megint –

tudatodban már múmiák az emlékek,

vagy múltad nyakán a tompa penge ing

elhitetve, hogy ringás is lehetne,

de legbelül érzed, torz sötétje int,

mert akaratod alájuk temetve

önnön magára mint árnyékra tekint.

 

Hiába mondtál nemet, elsöpörték.

Úgy formáltak át, hogy azt hidd, te vagy ott,

pedig ádáz és elmebeteg csörték

ellenére sem lett önvoltod halott.

Kinek bűneit tisztán látod most már,

ráccsá válva őrzi magát, a rabot –

szenvedésed míg fennakad a rostán,

nem dalolod őt, csak mert nyomot hagyott.

 

Deformációk sorát úgy hordozod,

mint mások sajátos arcvonásaik,

s benned a gyermek napra nap felzokog,

rá miért nem vigyáztak egykor, akik

védhették volna – magukkal törődve

miért nem őrizték, legalább alig?

Előtted hever szilánkokra törve

eddigi életed, a dúlt mozaik.

 

Ki mégis ennek ellenére lettél,

s nemcsak ellenére, éppúgy: általa,

őz lelkébe, szép hazájába megtér,

lehull testéről a rászögelt pala –

lassan körülnéz s hinni kezd magában,

mert bár a kínnak nincs tere, csak fala,

képzeletével megőrizte tágan

belső erdeit, mint költőt a szava.

 

 

Körömmel tépték a verset belőled,

s hogyha nem ment, írtak helyetted párat,

pedig lelkedben, miképp néma kőben,

ott élt a szöveggé ránduló bánat.

Ki ha volt, csak magával, elégedett,

a vad vitákba bele sosem fáradt:

örökké hajtott és mindent kevesellt –

szavaiból nyílt önakarás áradt.

 

Hiába sírtál te s ordított a vers,

hiába úsztatok mindketten vérben,

hiába látta, hogy a földön heversz,

vagy menekülnél bárhová a térben –

nem hagyott saját ritmusodban írni,

magadba zárt emlékeidhez térten,

mert semmibe vette azt, ki megsínyli,

hogy nem létezhet, csupán hozzá mérten.

 

Bárha birokra keltél épségedért,

önvédelmed azonmód kigúnyolták.

Magával mos össze, aki félreért:

mi benned folyó, hozzá érve holtág.

Írsz, s fölülírni nem fog többé senki –

még a Rorschach-tesztben is tisztán ott áll,

hogy tudatod mindazt verssé hegeszti,

mi beléd nőtt, mint fém, ha fába rozsdáll. 

 

Kifeszült rongyként feküdtél az ágyon,

míg testedből rabolták öntudatod –

ha eztán lépsz, nincs lábad alatt lábnyom,

s erdőd mélye helyett csak kontúrja zsong.

Az akkor kívánt kiszolgáltatottság

máig rettegő végpontok közt csapong,

s bár szabadnak mondtak, legvadabb fogság,

mikor rabja a rabtartóért rajong.

 

Szégyenérzet nélkül nem múlik el nap:

más bűntudatát sajátként hordozod.

Az emlék bármely utcasarkon elkap,

megbénult lépted felé a múlt mozog,

s mi történt, visszarendeződve tör rád,

ismét a gyerekkor emlőit szopod,

mígnem arcodon kisebzik az önvád,

hogy e valóság nincs – nemcsak megkopott.

 

Azóta nyálasnak látod a száját,

bőröd legalsó rétegig mocskosnak.

Csalásain mint ördöggolyón látsz át,

bűnét leplező csonthéjak ha fogynak.

Téged, ki szorong szavak s szerepek közt,

a kín centrumában mindaddig ott tart,

amíg nem találsz magad mélyén eszközt,

hallgatásból a csöndre mi átszoktat. 

 

Úgy olvastatta el obszcén levelét,

hogy tekintetével kontrollált végig

(sűrű sorok által uralva terét

kiszorított a papír pereméig).

Más méltóságán, mint holttesten lép át,

s új sebet vágva hegedtet is mélyít,

ki a világra kiált kígyót, békát,

de áldozatot szeretéssel szédít.

 

S ha nem akarnál mégsem azzá válni,

megvonja tőled áhított figyelmét,

mígnem belátod, bírhatóbb már bármi,

mint árvaságod, mely tíz körömmel tép.

Így végül dermedve roskaszt alája,

s léted hiányát felváltja a nemlét,

valami furcsa, misztikus és kába

álomvaló, méhen kívüli emlék.

 

Nem mért időn át tűrni bántásait

elsöprő gondoskodásért cserébe –

most kövenként hull e torz mozaik

egy-egy felismerés mentén a mélybe.

Hiába érted meg, mi miért történt,

alkonyatkor a kétség hozzád tér be –

tenyeredbe gyűjtve megannyi tört fényt

szentjánosbogarat formázol éjre.

 

Két felnőtt állt egy nagykamasszal szemben,

ki magáért sohasem lázadhatott.

E túlerőtől talán visszaretten,

ha sejtenként addigra át nem hatol

rajta a gyerekkor tömör magánya.

Ellenük feszülő támadása volt

minden előlük menekülő vágya,

míg testén szimultán két árny zakatolt. – – –

 

Számtalanszor zokogásig bántottak,

majd neked kellett bocsánatot kérned.

Úgy bolyongtak, mint boldogtalan holtak,

kik más életén bűneikhez térnek

időaranylássá olvasztva, ami

tiszta tudattal csak börtönben fér meg –

magukat felmentve fogják vallani:

temérdek hegyet mozgattak meg érted.

 

A hálátlan, ha túlélted, te leszel,

hogy hegyeikért sokallod az árat.

Egyik kezével lélegzetet vesz el,

másikkal tüdődre ültetne fákat.

Mindennap messzebbre siklik már múltad,

s helyébe az a furcsa érzés árad,

mint mikor kő csobban mélyén a kútnak,

de a hang benned koppanássá szárad.

 

Mikor az ember úgy hinné, már felnőtt,

s legalább annyi ideig gyerek még,

két mozdulat közt az akarat eltört,

hogy kitapintsa, meddig tart a nemlét.

Most több száz fotón őrzik hiányodat,

és testeden két szempár végez szemlét,

magát a szót is tagadják: áldozat,

megvonva minden erőt, ami megvéd.

 

Okos nem, csupán kékharisnya voltál,

és inkább girhes, mint amennyire szép –

a jelző bárha szégyenítést szolgál,

hozzád kötötte mindegyre, ki beszélt.

Tettük a házasság takaróján át

nem tűnt bűnnek – de hogy nem vették neszét,

akik közelről nézték, és nem látták,

melyikük épp hol pihenteti kezét?

 

Ha kínos kérdést mégis bárki föltett,

tagadás mentén feslettek határok.

Elméjük roncsig istenítve nőket

egy egész világrendet összetákolt,

melyben a gyönyört nem vigyázta morál,

s mindkettő tette gáttalan, mit vágyott – – –

szakrális fényben úsztatott e koráll,

hogy véletlen se láthasd meg a zátonyt.

 

Ha hiányok és veszteségek mentén

szerveződött az első naptól sorsod,

hiába érzed, valami nincs rendjén,

akkor se fulladsz, mikor már megfojtott

ama két árny, kit többé nem engedsz be,

kik átlépték tested határát folyton – –

szeretet láncán erőszakra edzve

viseltél fémes csöndjeikből kordont.

 

Volt, ki ágyba zárt, majd súlyokat tett rá,

s volt, ki nap mint nap a bordád alá nyúlt –

hozzájuk múltad olyképp vezetett át,

hogy egyik kín a másikba továbbmúlt.

Végül csak most, harmincon túl kezded el,

mikor a jelen felülete rándul,

megtagadni, ki előír és terel,

nem pedig saját lépteiden ámul.

 

Nincs az a fény, mely bevilágíthatná

ismérvükben rekedt valóságaid,

ám aki lettél, magára mutat rá,

és az önhívők kultuszával szakít.

Már nem az a fontos, ki miért bántott,

hanem hogy a bántás kit mire tanít –

más lépte elé hasítani árkot,

vagy ívelt testtel fogni át árkaid.

 

Ki nyíltan saját önkényére szoktat,

s hangos nemedből is az igent érti,

prűdnek nevez, mert elutasítottad,

az ötvenöt évvel idősebb férfi.

Ha menekülnél, szűk csatornán hajt át,

melynek mélyéről szomjas szava fénylik –

hogy odaadná érted a fél karját,

csak adj magadból te is egy tenyérnyit!

 

És ahol ijedt akaratod zárul,

az övé ott tör rád higgadt fölénnyel,

mígnem tested torz vágya felé rándul,

s pórusaidban kialszik a fényjel.

Kínoddal együtt átsiklik bűnén is –

mintha menyasszonyt vetkőztetne, érvel,

hogy a gyerekkor álomszerű fétis,

amit ha újraél, akkor se él fel.

 

Mindössze téged foszt meg a jövőtől

nem neki szánt élményt lopva magának –

ahogy az árnykép váratlan előtör,

múltbéli szörnyeid sorfalat állnak.

Mióta nem félsz, nem érinthetnek már,

kik pokluknál jobbá sohase váltak –

önmagadtól el többé senki nem zár,

még hogyha tágas terekkel is áltat.

 

Habár nem vágytál szeretkezni nővel,

ők felülírták legbensőbb terveid,

s minthogy a kérdés más döntésén dőlt el,

kéjjel telt kínod egyre jobban feszít,

mígnem már esengted melle vonalát

a régi hiány lüktetése szerint –

egyik trauma a másikba hal át,

s ki nem áll ellen, bűne ellen veszít.

 

Vagyis álltál a világosi házban

az előszoba s a nappali között,

egyszerre roggyanó s megkövült lábbal,

amíg csókjával révületbe lökött,

majd fölvezetett a lépcsőn urához,

hol már nem színleltek sértődött közönyt –

sikolt a perc, melyet azóta átkoz

akkori magad, ki végleg elköszönt.

 

És hiába, hogy akaratod ellen,

tárt suhogással öleltek át végül,

a zuhanást úgy oldva föl a csendben,

miként mezők fölé sólyomnyi ég ül.

A bűn, mikor tagadják, tükröt repeszt,

s mert szilánkjától önérzetük sérül,

nap nap után rád olyképp zártak reteszt,

hogy e rabság majd neked is megtérül.

 

Ki harmincegy, mire anyaszült szabad,

többé sohasem szabadul a vágytól,

hogy lebontson minden önkényes falat,

mely bárkit szabad mozgásában gátol.

Most először néz vissza rá a múltja,

amint felnőttként megérti a mából,

csak úgy kerülhet fogságukon túlra,

ha magán belül lakja be a távolt.

 

Mint patkány úszik csatornán az emlék,

ha Velence képe elborít újra,

és kimossa a csönd összes sejtelmét

szurokmély zugokból, ahová bújva

veled játszatta el csupasz titkait,

s e játék sodra vitte át a múltba

ama két csőrmaszkos maskarát, akik

nem hagytak látni a negéden túlra.

 

A hely törvényét azóta is hiszed –

díszlet és tett folyton egymásba mart át,

mígnem tört fénnyel vonták be a vizet,

hogy felszínét torz vágyaikhoz szabják.

Ha más lelkéből hívogató fény gyúlt,

s vissza mertél nézni, rögtön harag járt,

nehogy szem elől veszítsenek épp úgy,

mint Aschenbach egykor Tadzio arcát.

 

Mióta sejtelmük sincs, merre, hol vagy,

és határt nem szab mozgásodnak korlát,

saját pályára állt bolygótlan holdad,

mit egyre mások akarata formált.

Nézed a csöndet, és ahogy átitat,

megérzed a vers erejének sodrát –

míg szűköl, tagad, kérdőre von, sirat,

foszlik a kín, mi önlétedtől elzárt.

Rosta

Találkozunk 2016-ban!

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. közleménye

Miután Borókai Gábor 2018. június 20-val lemondott a Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. ügyvezetéséről, a kft. ügyvezetői tisztségét 2018. augusztus 3-val Kovács Ildikó tölti be.

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Kft. (csődeljárás alatt) online felületén, a valasz.hu-n folyó tartalomszolgáltatás a mai nappal megszűnik.

A valasz.hu archívuma a továbbiakban is elérhető marad, az elektronikus Heti Válasz utolsó száma pedig a korábbi lapszámokkal együtt megvásárolható a Digitalstand.hu-n.

Budapest, 2018.08.03.

Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft.

Szeressük a szarkákat!

Mit jelent, ha nagyobb arányban jelennek meg szarkák a városban? Érdemes elgondolkodni rajta, mert amit a madarak jeleznek, az csak a jéghegy csúcsa. Akkor már elindult egy olyan folyamat, amit nehéz megállítani. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Az Özil-botrány utórezgései – focista a nagyhatalmi játszmában

Nem csitul a botrány Mesut Özil világbajnok labdarúgó körül. A harmadik generációs németországi török sportember rasszizmust kiáltott, és egy óvatlan lépése Recep Tayyip Erdoğan és Angela Merkel hatalmi küzdelmének részesévé tette. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Csapó Gábor: lehet, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik

Nemcsak a magyar férfivízilabda-válogatott barcelonai Európa-bajnoki nyolcadik helye sokkolta a hazai közvéleményt, de a játéka is. Az okokról Csapó Gábor olimpiai bajnok pólóssal beszélgettünk, aki nem zárta ki, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik. Nagyinterjúnk a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.