valasz.hu/itthon/rezesova-korhazba-kerult-hetfon-kezdodik-a-masodfok-76273/

http://valasz.hu/itthon/rezesova-korhazba-kerult-hetfon-kezdodik-a-masodfok-76273/

„Képesek vagyunk az önkorrekcióra is”

/ 2016.08.24., szerda 15:35 /

Szívszorító a köztévé leépülése, a kormány médiapolitikája kudarc – mondja Szőcs Géza. A miniszterelnök főtanácsadója szerint az európaiak fenyegetett bennszülöttek lettek a saját földrészükön, és az igazi menekültekre nem jellemző az erőszakosság.

A Heti Válasz 15 éves fennállása alkalmából elindított interjúsorozatunkban a konzervatív értelmiség meghatározó személyiségeit szólaltatjuk meg. Ennek jegyében kértünk interjút Szőcs Géza írótól. A miniszterelnök kulturális főtanácsadója, a milánói világkiállítás miniszteri biztosa, korábbi kulturális államtitkár arra vállalkozott, hogy írásban válaszol az általunk megfogalmazott kérdésekre: így született meg a világ- és hazai kultúrpolitikai kérdéseket körüljáró esszéfüzér.

A népvándorlásról

Amikor olvastam a Heti Válasz címlapján, hogy interjú Thilo Sarrazinnal, aki megjövendölte a migrációs krízist, szerénytelenül arra gondoltam: én több mint két évtizeddel korábban megjósoltam, például az 1994-es Magyar Szemlében. Mások persze még régebben felismerték, mire számíthatunk – vajon ki és mikor fogja megkövetni Oriana Fallacit, aki iszlám tematikában látnoknak bizonyult –, de azt hiszem, honi viszonyaink közepette én voltam az első, aki felfigyelt arra, hogy itt súlyos fenyegetéssel kell számolnunk.

A migráció lényegét tekintve: nincs benne semmi, ami váratlan vagy természetellenes volna. Ezek az emberek – nyugodtan beszélhetünk tömegekről – a maguk értékeit akarják elterjeszteni és továbbörökíteni. Saját utódaiknak ugyanúgy, mint a megtérített tévelygőknek. Az iszlám hit harcosai, kalifái, szultánjai, nagyvezírei, pasái, janicsárjai, bégjei, beglerbégjei és agái megpróbálkoztak ezzel korábban is, legalább kétszer. Ugyanezt tették a hunok, a vikingek, a keresztes lovagok meg a konkvisztádorok, hadd ne folytassam. Most mi vagyunk a bennszülöttek, akiket elözönlenek.

Európa védtelen akar lenni – mindegy, hogy kivel szemben. Csak jöjjön valaki, és vessen véget ennek, amit lestrapált gyűjtőszóval Európának neveznek.

Ebben a történetben minden paradoxális. Az ifjú muzulmán terrorista, akinek példaképe az iszlamofób norvég tömeggyilkos. A nemzetközi nagytőkével és holdudvarokkal állítólag együtt lélegző média, mainstream megmondóembereivel, akik akár a politikai szakadékba is képesek betaszítani a német kancellárt, egész Európa stabilitásának kulcsszereplőjét. Paradoxális, hogy szívélyes mosollyal invitáljuk falakon belülre az iszlám harcosokat, akikről pontosan tudjuk, hogy előbb-utóbb – ha nem ők, akkor a fiaik – zsinagógákat fognak robbantani. Paradoxont hordoznak a magánéleti másság szenvedélyes zászlóvivői, akik pontosan tudják, hogy egy olyan kultúra és normarend európai expanziójában segédkeznek, amelynek bevallott szándéka a meleg büszkeséget, a meleg életérzést és a meleg hajlamokat gyökerestől kiirtani. Vagy itt vannak a feminista aktivisták, akik riadót fújnak, ha egy családapa verbális erőszakra vetemedik családja körében, s akik tisztában vannak vele, hogy a női méltóság elleni hányféle brutalitásnak vetik meg éppen ebben a pillanatban az ágyát.

Mindenki gyanítja, aki olvasta Homéroszt, hogy a dorbézoló kérők előbb-utóbb vinni akarják a ház asszonyát, paradoxálisan épp a faló szellemi atyjának feleségét. Apropó, faló. Ha a beszivárgók száma eléri a kritikus tömeget, akkor a még meglevő önvédelmi reflexek önkontroll nélküli explóziójában nem fog-e elkezdődni a polgárvagy akármilyen háború? Ne legyen úgy.

De ahhoz, hogy ne legyen úgy, ki kell nyitni a falovat, bele kell pillantani, mi történik, mit főznek benne.

A menekülőkről és az emberségről

És szeretném tisztázni, hogy egész életemben a menekültek oldalán álltam. Akkor is, ha román menekültek ellátását kellett szervezni Magyarországon, és akkor is, ha keletnémeteken kellett segíteni, vagy kínai letelepedni akaróknak. Szeretném, ha minél több koptot, szíriai keresztényt, üldözött buddhistát vagy tűzimádó hitű perzsát fogadnánk be, sőt még tüdővészes tamil öreganyók is menedékhez jutnának itt, ha tőlem függne.

A menekült azonban – az igazi menekült – élet-halál harcaiban olyan viselkedésformákat sajátított el, amelyekre nem jellemző az erőszakosság.

A követelés. Az elégedetlenség. A kész helyzetek taktikája. (Itt vagyunk, és kész.) A menekült nem ilyen, mint ezek a migránsok. Akikkel én korábban találkoztam, nem ilyenek voltak.

Esterházy Péter halálára

Esterházy távozása amiatt is külön veszteség, mert ahhoz a nemzedékhez tartozott, amely – a Mozgó Világ, majd a korai Hitel szerzői gárdája s a hozzájuk kötődő művészholdudvar révén – közös célok és élmények birtokosa volt. Hagyjuk a múlt időt: birtokosa. Ez még akkor is egyfajta párbeszédre való hajlandóságot és konszenzusképességet hordoz, ha a hajdani csapat valamelyik játékosát árulónak minősítik az egykori csapattagok (vagy egy részük).

A közös kudarcok, győzelmek, küzdelmek mégiscsak közös pozitív emlékek.

Ez kétségtelen lehetőség, sőt esély arra nézve, hogy ezek a szereplők – ha ismét történelmi helyzet dörömbölne a nemzet kapuján, ironikusan fogalmazva – megint egyszer leüljenek egyazon asztal mellé, pontosabban körbeüljék, hiszen kerekasztalra gondolunk, nemde.

Minél kevesebben maradnak ezek a nagy formátumú egykori bajtársak, és minél inkább átveszik helyüket az új undokak, az underdogok, a túlkompenzáló újonnan jöttek, akik semmiféle korábbi érdemmel nem bírnak, és ezt hangerővel és asztalcsapkodással remélik elfedni – annál kevésbé látom esélyét egy ilyen szellemi értelemben vett kerekasztalnak, bármekkora krízis fenyegessen is.

És itt el kell mondanom: ha nincs a váratlanul gyorsan megtörtént rendszerváltás, ha Brezsnyev, Csernyenko, Andropov, Kádár és Grósz elvtársak még néhány évvel vagy évtizeddel tovább maradnak életben és hatalomban, ha ma is előttünk álló feladat volna a rendszerváltás, akkor együtt szervezkedne Demszky és Csurka, Krassó és Csengey Dénes, Orbán Viktor meg Tamás Gáspár Miklós. Ugyanazokban a lapokban publikálna Csoóri és Kenedi János, összejárna Konrád és Kodolányi, Esterházy és Alexa Karcsi, Nagy Gáspár és Eörsi István meg Mészöly Miklós. Ha közben nem temettük volna el legtöbbjüket.

De mivel eltemettük, ez csak szimpla kis gondolatkísérlet marad, melynek célja rámutatni, hogy „az egykoriak” alighanem máig megőrizték/megőrizték volna kerekasztal-képességüket. Ha nagyon nagy lenne a baj. Mint egykori szövetségesek. Ami engem illet: bármikor szívesen leülnék Harasztival, Demszkyvel, Rajk Lacival, Heller Ágnessel. (Itt hadd hivatkozzam rá, hogy a róla és Vajda Mihályról kolportált vádakkal szemben talán az egyetlen kormányzati politikusként emeltem szót. Bármit csináljon egyébként rosszul Heller, vannak érdemei, amelyeket nem lehetséges ignorálni.) Szóval bármikor részt vennék egy kerekasztalon, Hellerrel, Hillerrel, Kovács Lászlóval... De a politikai és szellemi liliputiakkal értelmetlennek látom dialógust folytatni. Nem mondanék nemet egy ilyen kerekasztalra sem, de minden illúzió nélkül mennék el oda, totális szkepszissel.

Vihar a Ligetben

Az egész azzal kezdődött, hogy a Szépművészeti bizonyos forrásokkal rendelkezett egy föld alatti kiállítótér kialakítására.

Álláspontom az volt, hogy ehelyett – más források bevonásával – készítsünk átfogó rendezési tervet arról a térről, amely hosszában nagyjából a kis földalatti vonalát követve egészen a Petőfi Csarnokig tart. Azt javasoltam, hogy a forgalom legnagyobb része legyen kitiltva innen úgy, mint a Várból. Csak elektromos járművek vagy konflisok közlekedhessenek a területen, amelynek építészeti és kulturális kínálata párját ritkítja az egész világon. Ehhez a koncepcióhoz, amelyet kormányülés is elfogadott, Finta József készített vázlatokat. Kérésemre olyan épületeket tervezett a Felvonulási térre, a Műcsarnoktól az Ajtósi Dürer sor irányába, amelyek felépítésével nemhogy egyetlen fa nem került volna veszélybe, hanem a fákat beengedtük volna az épületek belső tereibe, udvaraira, szerves környezetébe. Ahogyan Hódmezővásárhelyen történt a ginkgo bilobával.

De hát milyen a magyar fa sorsa...

A szerves jelző már csak amiatt is fontos, mert értelmezésemben az organikus építészet éppen erről szól, természet és épített környezet harmóniájáról, egymásra találásáról, találkozásáról. Ettől, ami történik, Makovecz a fejét fogná.

Mert ennek a szemléletnek nyoma sem mutatkozik a megvalósuló épületekben, miután az Andrássy-negyeddel kapcsolatos koncepcióból csak az úgynevezett múzeumi negyed maradt meg. De hadd szóljak arról is, hogy a koncepció egyik sarkalatos pontja az volt, hogy a felszíni forgalmat, elsősorban a nehéz járművekét, ki kell tiltani a Hősök teréről: levinni a föld alá, egy kéregalagútba, a Podmaniczky utcától majdnem az Ajtósi Dürer sorig. A múzeumokat érő füst-, zaj- és rezgésterhelést máshogyan nem lehetséges kiküszöbölni, s az alagútépítés költségei fajlagosan jelentősen csökkennének, ha egyben az új múzeumi épületek alapozása és a nagy föld alatti parkolók kialakítása is megvalósulna. A fővárosi álláspont azonban az volt, hogy nincs rá pénz.

Ez volt az egyik oka, amiért felálltam az államtitkári székből. Azt mondtam: hogy a Jóúristenbe, hogy ezelőtt egy jó évszázaddal volt pénz Andrássy útra, földalattira, Operára, Zeneakadémiára, a teljes Hősök terére, Széchenyi fürdőre – most pedig egyetlen 900 méteres kéregalagutat nem tudunk megépíteni? Olyant, amilyent a világ minden nagyvárosában évente építenek? Betlire játszunk? A sajtó sem akarta megérteni, miről van szó. Ehelyett azon szórakoztak, hogy kompról fantáziálok, amely majd átrepül a Dunán. Mert a mi újságíróink mérhetetlenül műveletlenek; fogalmuk sem volt arról, hogy repülő kompnak azt a kompot nevezték annak idején, amely minden gépi vagy emberi erő nélkül, pusztán a sodrás energiáját kihasználva, egyetlen kötél segítségével átröpítette az embereket a Dunán. Nem a levegőben, hanem a vízen. Ez a komp persze nem az Andrássy negyed része lett volna, csak megemlítettem egy sajtóértekezleten, mint a Pest és Buda közti kapcsolat egyik látványos lehetőségét.

Visszatérve a múzeumi negyedhez: miután az Andrássy negyedből leválasztott koncepció kidolgozásába vagy megvalósításába nem vontak be, itt sértett félnek számítok. Vagyis nem volna elegáns bírálnom, ami történik. Ezt nem is teszem, csak szerényen annyit jegyzek meg:

egészséges, életképes fák irtásával sem lényegileg, sem taktikailag nem tudok azonosulni.

Utóbbin azt értem, hogy a választókat a fák kivágása könnyen eltávolíthatja a kormánytól. Maradjunk ennyiben. Annyit azért még hozzátennék: ha azok a fák valóban betegek, nem lett volna szabad olyan látszatba keveredni, mint ami kialakult.

Milánó

A milánói világkiállítás magyar pavilonja az állatorvosi lónál jobban példázza a magyar viszonyok, mentalitás és moralitás patológiáját.

E pavilon története talán 2010-ben kezdődik: Sanghajban az akkori világkiállításon kudarcos jelenlétünkkel egyfajta ellenteljesítményt nyújtottunk. Ehhez pénzügyi és gazdálkodási természetű vádak is társultak. Meggyőződésem, hogy visszaélés, pláne bűncselekmény nem történt. Ám a közvélekedés a 2010-es kormányváltás után elítélő volt ebben a dologban.

A kormányzattal szemben ellenséges politikai és médiakörök a legegyszerűbb megoldást választották: úgy gondolták, minél több sarat dobálnak a milánói pavilonra, annál kevesebb figyelem marad a sanghajira. Megindult a negatív hangulatkeltés a sajtóban és a parlamentben. Olyan képviselők ágáltak, vádaskodtak, akik a saját adóbevallásukban elfelejtették feltüntetni kis pecóikat. Kompromittáld a pavilont, mindent bele, hajrá!

Miközben az ellenséges hangulatkeltés a legmagasabb fordulatszámon pörgött, a kormányközeli média mélyen hallgatott. A közszolgálati televízió hosszú ideig szabotálta expós anyagainkat, csak másodpercekben volt mérhető és csak híradóban a milánói magyar jelenlét. Miközben gyilkos ugatás hallatszott, hogy „senki nem látta” a 60 millióért készült filmsorozatot, a tévében hosszú ideig nem engedték képernyőre kerülni. Sőt, a bürokrácia ma is akadályozza, hogy e remek filmek eljuthassanak fesztiválokra, vetíthessék őket az olasz televíziók. Nyílt kormányellenes szabotázs folyik. A kormánynak ugyanis természetesen nem az volt a célja, hogy minél kevesebben láthassák a filmeket. Ehhez képest a könyvelői szemlélet azon pöcsöl, hogy melyik minisztérium érdekei sérülnek, ha kiengedik a copyrightot.

Itt jegyezném meg: sokfelé jártam, sok mindent láttam, de a magyar bürokrácia bestialitásához fogható államigazgatási gyehennával és mefisztói álnoksággal még nem találkoztam.

Sok egyéb körülményről kellene még beszélnünk, amelyek messzire mutatnak vissza az időben. Az építészszakma például majdnem egészében – hangsúlyozzuk: egészében azért nem – ellenséges volt a pavilonnal szemben. Különböző okok miatt, melyek inkább tünetek.

A magyar építészek világszínvonalat képviselnek. Remek munkát végeznek. Csakhogy a hazai viszonyok között bizonytalan a szakma fennmaradása. Ennyi jó építész nem tud megélni ezen a piacon. Emiatt a folyamatos feszültség időnként olyan konfliktusokban robban ki, amelyek kívülről érthetetlenek.

A magam részéről, bármerre járok, Milánótól Kínáig, amellett érvelek, hogy hívják meg a pályázatokra a magyar építészeket is – biztosan jobban járnak, mint a Manhattant utánzó nemzetközi divat követőivel. Elég, ha megnézzük, hogy néz ki Sanghaj.

Legvégső fokon a milánói pavilonnal kapcsolatos gyűlölködésnek van egy olyan forrása is, amely nemzetkarakterológiai természetű.

Amikor elfogadtam a kormánybiztosi felkérést, jeleztem: a világkiállításokon való jelenlétünk történetét végigkíséri a szakmai és politikai féltékenység, sértettség, inszinuációk, rágalmazás, intrikák, feljelentés tünetcsoportja. Ugyan miért történne most ez másként, kérdeztem. Pesszimizmusom indokoltnak bizonyult. Az ellenséges szélben, mit szélben, szélviharban, orkánban, tájfunban, tornádóban megtanulhattuk, hogy ugyanott tartunk, ahol száz évvel ezelőtt.

Mindehhez adódott az olasz fél kiszámíthatatlansága és a korrupciós környezet, amelyben dolgoznunk kellett. A világkiállítás ideje alatt több mint száz expós szereplőt tartóztattak le korrupciós vádakkal. Mi egyikben sem voltunk érintettek – habár nemegyszer tűnt volna könnyebbnek megkenni egy hivatalnokot, adjon már ki egy engedélyt, amely miatt hetek óta állunk. Munkatársaimnak megtiltottam, hogy szóba álljanak bárkivel, aki ilyesmit vet fel.

Aztán itt van a magyar pavilon jövője. Miután a kormány döntött a hazahozataláról és Karcagon való felállításáról, az olaszok kérték, hogy maradhasson meg a Sámándob, négy másik pavilonnal egyetemben. Ezek nyerték el leginkább a tetszésüket. Miután minden más pavilont, jóval több mint százat, ledózeroltak, ez jelentős erkölcsi sikernek látszott. Az ám, csakhogy az expós terület hasznosítására létrehoztak egy új részvénytársaságot, amely az azonnali haszonszerzés lázában lemondott ezekről a pavilonokról. Nem állítom, hogy fel fogják parcellázni az egészet, ingatlanpanamával sem gyanúsítok senkit, de sajnálom, hogy az olaszok visszakoztak. Igaz, hogy úgy képzelték, ingyen kapnák meg az épületet, amit itthon végképp nehéz lett volna megmagyaráznunk: ugyan miért ajándékoz a magyar állam milliárdokat érő ingatlant Milánónak vagy az olasz államnak? Ez újra támadási felület lett volna – noha még mindig olcsóbb átadni egy (különben nagy értékű) épületet, mint lebontani, a telek rekultivációs kötelezettségével. Ettől még megkaptam volna, vajon miért érdeke a kormánybiztosnak, hogy átjátsszon egy magyar épületet olasz tulajdonba... A magyar aljasság nem ismer mélységbeli határokat.

OSZK

Számomra a könyvek palackok, amelyekbe valaki, Grant kapitány módjára, valamilyen fontos üzenetet rejtett el. Mindig izgalmas felbontani egy ilyen palackot és megérteni a beléje rejtett üzenetet. A könyvtár pedig az ember által a világról összegyűjthető tudás legnagyobb léptékű lenyomata. Ezek magyarázzák vonzalmamat az Országos Széchényi Könyvtár iránt is, amelybe mindig is a kultikus helyek iránti áhítattal léptem be. A nagy magyar szellemi szentélyek egyike ez. Sorsa évtizedek óta foglalkoztat. Erre felfigyelt a kormányzat is, a szakma is. Így választottak – nem kineveztek, hanem választottak – a Könyvtári Kuratórium elnökévé: a könyvtárak érdekeit talán én igyekszem legkitartóbban képviselni a kormány felé, és van valamelyes szerepem a kormány OSZK-val kapcsolatos koncepciójának alakításában és döntéseinek előkészítésében. Missziómnak tehát a mindkét irányba történő érdek- és szándékközvetítést tekintettem.

Ezt a szerepet nem szabad túlértékelni. Nézzük például a mindenkit leginkább izgató kérdést, a könyvtár költözését, amelyet egy hármas problémahalmaz, illetve feladategyüttes részének tekintettem. Nevezzük az egyiket az intézmény szakmai, anyagi és ezzel összefüggésben személyi kérdéseinek. A másik a könyvtár felköltöztetése a digitális térbe, a harmadik fizikai átköltöztetése egy megfelelőbb helyszínre. Ami az utóbbit illeti: én Horváth Iván nézetét osztottam.

A nemzeti könyvtár helye ott van, ahonnan felhozták a várba,

vagyis a Nemzeti Múzeumnak legalábbis a fizikai közelségében, egyben az egyetemi világ szomszédságában: a Pollack Mihály téren, a volt rádió épületegyüttese helyén kialakítandó modern, a célt szolgáló épületben. Ezt a nézetet képviseltem évek óta, és még hétfőn is erről nyilatkoztam, miközben két napra rá, szerdán a kormány úgy döntött, hogy az OSZK maradjon a jelenlegi helyén. A Budavári Palota felújítása amúgy is lehetőséget ad rá, hogy a könyvtár működéséhez alkalmasabbá alakítsuk a teret.

A döntést nem politikai vereségként éltem meg – tudomásul kellett vennem, hogy a két megoldás, költözni vagy maradni, más-más anyagi vonzatokkal jár. Új könyvtárat felhúzni és a könyvtárat leköltöztetni 50-60 milliárd forintba kerülne. A várban maradása, a felújításos-helyben maradásos opció nagyságrenddel kisebb összeget jelent. Ez olyan szempont, amely előtt mindenkinek fejet kell hajtania.

Médiaügyek

Nem hinném, hogy bármely kormány működése az összes területen egyformának minősíthető. Vannak sikeresebbek és kevésbé sikeresek.

Jelen pillanatban – a kormány szemszögéből nézve – legkudarcosabbnak a médiapolitikáját látom.

A médiatörvény időzítésétől és kommunikációjától kezdve az általam azonnal és nyilvánosan ellenzett netadón keresztül (mely eset bizonyítja, hogy képesek vagyunk az önkorrekcióra is) egészen addig, hogy a kormány elveszített hozzá mindig lojális, nagyon fontos lapokat és újságírókat...

Mit mondjunk még? A közszolgálati televízió leépülése szívszorító történet. A kereskedelmi tévék pedig mindenhol a népbutítás és lélekmérgezés melegágyai.

Sokszor élem meg, hogy prognózisaim valóra válnak. A migrációs válságot már a kilencvenes évek első felében megjósoltam. Számos más kérdésben sem tévedtem. Az viszont, hogy a kormány népszerűségvesztés nélkül, jóformán meg sem érzi annak következményeit, ami a médiában történik meg nem történik – ez a meglepetés erejével ért, ez legnagyobb politikai tévedéseim egyike.

Sokan és sokszor azt mondják, Orbán Viktornak ebben is, abban is szerencséje volt. Szerintem pedig nem szerencséje van, hanem hihetetlenül erős intuíciója és következménylátása, akár évekre előre. Ettől sikeres, és ezért szegődött melléje a szerencse is.

Rosta

Találkozunk 2016-ban!

Elbűvölő Sanghaj Budapesten

A kínai csomózással és a bársonyhímzéssel is megismerkedhetnek az Elbűvölő Sanghaj programsorozat látogatói egy hétig. Fotó, festmény, design.

Ugyanúgy?

„Ahogy ma az állam már a Nemzeti Kommunikációs Hivatalon keresztül költséghatékony módon kezeli az állami hirdetéseket, ugyanúgy központosítani lehetne a kulturális mecenatúrára fordított pénzeszközöket”, nyilatkozta Szakács Árpád a Figyelőnek. A Médiaworks főszerkesztője a Magyar Időkben indított sorozatával a kulturális mecenatúrát, annak visszásságait vette célba, kritizálva, mi több, támadva a baloldali gondolatok előtt teret nyitó állami intézményvezetőket.

Itt a könyvhét mérlege: idén egy bájos fiatal írónő asztala előtt kígyózott hatalmas sor

Több mint egy évtizedig az ünnepi könyvhét megnyitója után fél órával megjelent a Vörösmarty téren Esterházy Péter; tíz perc múlva már jöttek és nem akartak elfogyni a dedikálásra váró olvasók. Helyben vagyunk – bólogatott a közönség, ki örömmel, ki fanyalogva. Idén egy bájos fiatal írónő asztala előtt kígyózott hatalmas sor. Részletek a legfrissebb – jelenleg csak digitális formában elérhető – Heti Válaszban.

Azt ígérik, jobb lesz a MÁV, mint az osztrák vasút

Az osztrák vasút Budapestre közlekedő vonatánál magasabb színvonalat ígér jövőre a MÁV a felújított vasútvonalakon, saját gyártású kocsijai fedélzetén. Részletek a legfrissebb – jelenleg csak digitális formában elérhető – Heti Válaszban.

„Putyin úgy fogja felhasználni a focivébét, ahogy Hitler tette az 1936-os olimpiával”

Kelet-ukrajnai háború, túlárazások, bosszúszomjas angol ultrák – néhány a 21. foci-vb-re vetülő árnyék közül. A nemzetközi politika nagyágyúi végül, a Krím annektálása ide vagy oda, nem maradnak távol a június 14-től kezdődő világbajnokságtól. Részletes háttér a legfrissebb – jelenleg csak digitális formában elérhető – Heti Válaszban.

Prőhle Gergely: Lovas István halálára

„A kemény fiúk szemében nyilván a végső lúzerség, hogy most mégis leírom: megrendít Lovas halála.” Prőhle Gergely írása a legfrissebb – jelenleg csak digitális formában elérhető – Heti Válaszban olvasható.

Jó-e, hogy a fociválogatottak tele vannak bevándorlókkal?

A nyugat-európai válogatottakban a lakosság átlagánál jóval több bevándorlógyökerű játékost láthatunk a most kezdődő focivébén. Ami általános megítélés szerint az integráció nagy sikere. A legfrissebb – jelenleg csak digitális formában elérhető – Heti Válaszból kiderül, valóban sikerről van-e szó?

„Budapest ma már a Wagner-szentélyt, Bayreuthot is megelőzi”

A Budapesti Wagner-napok kultuszhellyé avatta a Müpát, és sokak szerint Budapest ma már a Wagner-szentélyt, Bayreuthot is megelőzi. Idén a szerző legnehezebben megrendezhető operája, a Trisztán és Izolda a fesztivál új produkciója. Részletek a legfrissebb – jelenleg csak digitális formában elérhető – Heti Válaszban.