Legyen kerítés, de jó nagy kapuval!

/ 2015.06.24., szerda 11:44 /

A Magyar Szabadságért díjat olyan személyeknek ítéli oda a Magyar Szabadságért Alapítvány, akik sokat tettek Magyarország függetlenségéért, demokratikus fejlődéséért. Idén Böjte Csaba erdélyi ferences szerzetest tüntetik ki, akit napjaink Európájának legégetőbb kérdéséről, a bevándorlásról faggattunk.

– Gyermekeket és leányanyákat ment, kórusközpontot alapít… Sejtése szerint mivel szolgálta leginkább a demokrácia fejlődését?

– A Kárpát-medencében kevés olyan templom van, ahol ne prédikáltam volna, s mindenütt a reményről, bizalomról, szeretetről, összefogásról beszéltem – népem körében a remény hírnökeként szeretnék jelen lenni. Napjainkban ugyanakkor a legnagyobb kérdés, hogy kerítést építve elzárkózzunk vagy nyissunk a bevándorlók felé. Nos, népünket az tette naggyá, hogy mertünk befogadók lenni. Árpád vezér nem egy homogén társaságot ültetett közös asztalhoz, hiszen akkor nem is kellett volna vérszerződést kötni. Voltak ott szlávok, avarok, különféle magyar törzsek – talán mi, székelyek is jelen voltunk. Sokan netán nem is beszéltek magyarul, ennek ellenére összetartoztunk, és akkor még tudtuk, hogy együtt jobb lesz, könnyebb lesz. Szent Lászlónak, Erdély védőszentjének volt akkora szíve, hogy befogadta a legyőzött kunokat, de még a horvát népet is – nehéz helyzet volt, a „befogadó igen” ugyanakkor gazdagabbá tette népünket is.

– Mégis, hogyan tegyünk okosan különbséget: kit engedjünk be s kit ne?

– Nem hiszem, hogy akár nekem vagy az újságíróknak, netán az olvasóknak kellene ezt eldönteni. Ha mertünk választani elöljárókat, akkor ennek eldöntését bízzuk rájuk. Ahogy van felelős apaság, anyaság, úgy van felelős befogadás is. A kormány tudja, hogy mekkora anyagi mozgástere van, hány embert tudunk befogadni. De azt is mondhatja például, hogy a szírekkel szeretne különösképpen együttműködni. S ha majd béke lesz, segítünk a szülőföldjüket rendbe hozni s a menekülteknek hazaköltözni. Ki tudja, mikor kerül hasonló nehézségek elé a mi népünk, s akkor van egy jó szövetségesünk. A vezetőinket, ha megszólíthatnám, idézném Jézus Krisztus szavait, aki arra biztat, hogy osszuk meg kenyerünket az éhezőkkel.

– A bevándorlással kapcsolatos ellenplakátkampányban éppen ilyen bibliai idézetekkel dobálóznak.

– A bevándorlás sokkal nagyobb horderejű gond annál, mint hogy napi politikai kérdést faragjunk belőle. Olyan világot élünk, amelyben mindenki elengedi a másik kezét, sőt el is taszítja – férj a feleségnek, szülő a gyermekének hátat fordít, és ez nincs így jól. Minden szakítás sebet okoz, űrt, szegénységet szül. A Szent Ferenc Alapítvány 21 év alatt ötezer gyereket fogadott be, és nem bántunk meg egyetlen kimondott igent sem. De Szent József is egészen másképp élt volna, ha a kis Jézust nem fogadja be. Az én életem is más – sokkal szegényebb, sivárabb – lenne, ha ezeket a gyerekeket nem veszem magamhoz. Egy alkalommal valahol Székelyföldön miséztem, s amikor áldoztattam, egy hat-hétéves forma gyerek odajött hozzám, átölelte a nyakamat, és adott egy nagy puszit. Ilyen, ugye, nem szokott történni a templomban. Mise végén aztán kiderült: ez a gyerek nálunk született, mert a várandós anyukáját befogadtam. Egy évig nálunk éltek, aztán az édesanyja talpra állt, és elmentek. Olyan jól éreztem magam ez után a találkozás után, mert nyilvánvaló lett: azzal, hogy ajtót nyitottam, gazdagabb, több lettem.

– Most viszont több százezres tömeg áll Európa küszöbén, és a kormányok számára az a nagy kérdés, hogyan tartsák vissza őket. Ön például építene kerítést a magyar–szerb határon?

– Most lehet, hogy építenék, de jó nagy kaput tennék rá, hiszen tudatosan kell fogadni az érkező életeket – mint ahogy a gyermeket is. Kell a kerítés, mert fel kell készülni a befogadással járó feladatokra. Görcsösen elzárkózni viszont nem szabad, de nem is lehet. Amelyik fenyő hirtelen túl sokat növekszik, annak a gyenge felső hajtását a legelső vihar letöri. Megvan a felső határa annak, amennyi növekedést még szeretettel, jósággal integrálni lehet – akár egy fenyőfa, akár a dévai Szent Ferenc Alapítvány vagy akár egy nép teszi. Tanácsot nem szeretek adni, de azt hiszem, a kormánynak az volna a nagy feladata, hogy megnézze, milyen munkát adhatunk a menekülteknek. Mert azt az egyszerű munkát, amit a szegény réteg el tud végezni, a nyugati világ kiszervezte Argentínába, Kínába, a Fülöp-szigetekre – ott csinálnak cipőt, ruhát, ott termelnek nekünk csirkehúst. A kereskedők a hasznot zsebre teszik, de a munka nélkül maradt emberrel nem törődnek.

– Mezőgazdasági termelők ugyanakkor arra panaszkodnak: alig kapni megbízható kétkezi munkaerőt. Sokan inkább felveszik a segélyt, mint hogy idénymunkát vállalnának.

– Romániában ősszel azt láttam: fél tonna szilvát kell leszednie egy szegény embernek, hogy nyolc eurót kapjon érte egy napra. A munkaadója elmondta: neki már semmi haszna nincs, mert sok gyümölcsöt hoznak be olcsón külföldről. Ha tehát beengedjük az olcsó iparcikkeket és élelmiszert, a vállalkozó nem tud rendes fizetést adni. Nyolc euróért tudom, mit lehet venni, s azt is tudom, mennyi ötszáz kiló szilva, hányszor kell érte felmászni a fára. De legyünk őszinték: annak idején összefogdosták az olyan embereket, akik most hozzánk is menekülnek, és nagy hajóval elhurcolták Amerikába, rabszolgának, mert szükség volt rájuk. Most jönnek ingyen – és úgy sem kellenek? Sokkal mélyebb a probléma annál, mint amilyennek elsőre látszik. Sajnos a végzős fiataljaink nagy része sem kell senkinek. Van egy széles réteg, amelyre Európában szemlátomást senkinek nincs szüksége, s akkor még a tetejébe jönnek a menekültek is?! Nagy kaliberű államférfiakra van szükség, akik mernek, tudnak olyan álmot látni, amelyet mindannyian a magunkénak érzünk, s amelynek valóra váltásánál jó testvérként tudunk, akarunk együtt dolgozni.

– Az iménti szilvás példája arra is rámutat, hogy az európai ember a megélhetését is féltheti a bevándorlóktól.

– Ezelőtt három évvel írtam egy Szent István-tervet, amelyben megfogalmaztam, milyen jó volna, ha egész Magyarország – sőt az egész Kárpát-medence – egy nagy tündérkert lenne. Ez azt jelentené, hogy a vidéket, az utak mentét is tegyük rendbe, mint Svájcban. Talán a most érkező egyszerű emberek szívesen vállalnák, hogy a kopár vidékeket virágzó rétekké, fás ligetekké, zöld erdőségekké változtassák. Persze ehhez állami támogatást kellene rendelni. Én például szívesen adnám a jövedelmem mondjuk két százalékát arra, hogy zöld infrastrukturális fejlesztéseket valósítsanak meg belőle. Fenntartható, kivitelezhető, jó tervek kellenek, mert ha lesz feladat, akkor kinyújtjuk kezünket még a menekülő egyszerű emberek felé is.

– Nem könnyíti meg persze a helyzetet, hogy a bevándorlók tömegével érkeznek.

– A menedéket keresőknek arcuk, élettörténetük van. Ha azt mondom: ezek az utcagyerekek ellepnek mindent, az nagyon súlyosan hangzik, de ha azt mondom: Katica atlétikai bajnok, Zita pedig csodálatosan énekel, az már egészen más. Ezelőtt két évvel kint voltam Brüsszelben egy konferencián, ahol egy pakisztáni keresztény elmondta: náluk lefejezték azt, akinek keresztet láttak a nyakában, s aki nyilvánosan keresztet vetett, megkövezték. Ilyen körülmények között kapta meg szüleitől a keresztséget. Amikor aztán nagy nehezen annyi pénzt összekuporgattak, hogy eljöhessen álmai keresztény Európájába, hát… Úgy jött, mint testvér a testvérei közé, és itt a hatóság csak problémát látott benne. Elmondta, hány ablaknál állt, hányfelé lökdösték, karanténba tették – én pedig hallgattam, s bár nem vádolt, nagyon szégyelltem magam, és potyogtak a könnyeim.

– A kultúrák együttélése azért nem egyszerű. Romániában ön is megtapasztalhatta a „hagymakupolás honfoglalást”, vagyis a román ortodox egyház terjeszkedését katolikus és protestáns területeken. Most nem ez történik a félhold égisze alatt? Bukarestben például óriásmecset épül, így adott a kérdés: kell-e félteni a kereszténységet?

– Hogy külföldről, Afrikából, Ázsiából rombolnák le a keresztény kultúrát? A történelem során mindig a belső bűnök bomlasztották szét a kultúrákat. Európát az itt élő megkeresztelt, de kapzsi, hitetlen, önző emberektől féltem. A kereszténységet nem kell félteni, hiszen az evangélium választ ad alapvető létkérdéseinkre. Itt, Erdélyben hatalmas egyházüldözés volt a kommunizmus alatt, Márton Áron népe mégis sokkal jobban megtölti élő hittel a templomokat, mint Nyugaton, ahol az állam nagy összegeket költ a több doktorátussal rendelkező papok üresen kongó templomaira. Jézus Krisztus szétküldte apostolait a világba az evangélium jó hírével. Jézus nevében fogadták be Cornelius századost és a többieket: a kereszténység a bizalommal való befogadás vallása. Ha most a hitünk alapját feladjuk, akkor nem más veszi el a hitünket, hanem mi magunk mondunk le róla. Persze nem kell nyakló nélkül mindenkit befogadni, de mereven elzárkózni a befogadástól olyan, mintha egy fiatal pár azt mondaná: meddőn akarjuk leélni az életünket. Az ilyen házasság érvénytelen.

– Az Iszlám Állam térnyerését látva ezzel együtt sokan tartanak úgy általában a muszlimoktól.

– Ferenc pápa a XXI. század csodálatos prófétája; nem is tudom, az emberiség hogyan érdemelt meg egy ilyen nagy formátumú főpásztort. Mármost ő el mer menni Isztambulba, s a nagymecsetben le tud térdelni a muszlim főpap mellé és tud vele együtt imádkozni. Egészen biztos, hogy iszlám hitű testvéreinknek nincs más istenük, mint nekünk, ugyanazt az istent imádjuk, csak ők Allahnak szólítják, mi pedig mennyei Atyánknak. A mostani nagy konfliktus nem az egyházak, teológusok között alakult ki, hanem a kapzsi, bűnös fegyvergyárosok, politikusok, bankárok műve. Az a román ember, aki mellettem él, ugyanúgy építi Erdélyben Isten országát, mint én. Csak akkor van baj, amikor egymásnak uszítanak külső erők. Hiszem, hogy eljön az idő, amikor bölcsebbek leszünk, s nem fogjuk hagyni, hogy a szenvedéseinkből hasznot húzni akaró emberek egymásnak ugrathassanak.

– Ha már bölcsesség: ön tenne különbséget politikai menekültek és gazdasági bevándorlók között?

– Ha valaki távolról nézi az utcagyereket, az mocskos, lop, pofátlan, de ha befogadom, s mosolyogva azt mondom neki: menj, fürödjél le, addig előkészítek neked szép ruhát, itt lesz az ágyad, gyere, kapsz vacsorát – akkor a gyerek arca lassan felragyog, odabújik hozzám, megölel, s elmondja élete titkait. Sokszor kérdezik: mennyi időbe kerül megszelídíteni egy ilyen utcagyereket? Körülbelül ennyibe: míg megfürdik, szépen felöltözik, finom vacsorát kap, és kialussza magát. Hiszem, hogy az ember olyan, mint a tükör: ha belemosolygok, visszamosolyog rám. Ha viszont belegrimaszolok a tükörbe, a tükörkép is csúf lesz. Amennyiben mocskos, büdös bevándorlónak tekintem azt, aki az ajtómon kopogtat, nem tudom, várhatom-e, hogy kedves, aranyos, jól nevelt, jól fésült legyen.

– Felnőttekkel azért nehezebb, mint a gyerekekkel, nem?

– Van egy alapaxiómám: Isten selejtet nem teremt. A mi urunk, Jézus Krisztus karácsony estéjén nem ezer angyallal, lángpallosú kerubokkal jött közénk, hanem önmaga, egyedül, mert bízott bennünk. Ki merte nyújtani karját a napkeleti bölcsek, a pásztorok, az apostolok felé – s mivel Isten képére, hasonlatosságára születtünk, ez a bizalom, bátorság valamilyen szinten bennünk is meg kell hogy legyen. Nem csak ma járnak a damaszkuszi úton terroristák – kétezer évvel ezelőtt is jártak. Jézus megszólítja az egyik véres kezű „terroristát”, és párbeszédet kezdeményez: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?” Tudjuk jól, hogy a párbeszéd végén Saulból Szent Pál lesz, a népek apostola, akit befogadott az egyház. A hideg kiráz, ha arra gondolok, hogy ha az akkori egyház elutasító lett volna ezzel a bűnössel szemben, mennyivel szegényebbek lennénk Szent Pál levelei, csodaszép szeretethimnusza nélkül. Egyházunkat a bátor befogadás szülte. Nem akarok a szentekről furcsa dolgokat mondani, de tény, hogy egyházunk erős oszlopai sokszor olyan emberekből lettek, akiket ma leselejteznének. Csíksomlyón, a magyar nemzet egyik legszebb szentélyében két oltár áll: az egyik Mária, a másik Mária Magdolna tiszteletére van szentelve. Istenhez vezet egyfelől a szeplőtelen tiszta út – de az alázatos, megtérő bűnös útja is.

Rosta

Találkozunk 2016-ban!

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. közleménye

Miután Borókai Gábor 2018. június 20-val lemondott a Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. ügyvezetéséről, a kft. ügyvezetői tisztségét 2018. augusztus 3-val Kovács Ildikó tölti be.

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Kft. (csődeljárás alatt) online felületén, a valasz.hu-n folyó tartalomszolgáltatás a mai nappal megszűnik.

A valasz.hu archívuma a továbbiakban is elérhető marad, az elektronikus Heti Válasz utolsó száma pedig a korábbi lapszámokkal együtt megvásárolható a Digitalstand.hu-n.

Budapest, 2018.08.03.

Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft.

Szeressük a szarkákat!

Mit jelent, ha nagyobb arányban jelennek meg szarkák a városban? Érdemes elgondolkodni rajta, mert amit a madarak jeleznek, az csak a jéghegy csúcsa. Akkor már elindult egy olyan folyamat, amit nehéz megállítani. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Az Özil-botrány utórezgései – focista a nagyhatalmi játszmában

Nem csitul a botrány Mesut Özil világbajnok labdarúgó körül. A harmadik generációs németországi török sportember rasszizmust kiáltott, és egy óvatlan lépése Recep Tayyip Erdoğan és Angela Merkel hatalmi küzdelmének részesévé tette. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Csapó Gábor: lehet, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik

Nemcsak a magyar férfivízilabda-válogatott barcelonai Európa-bajnoki nyolcadik helye sokkolta a hazai közvéleményt, de a játéka is. Az okokról Csapó Gábor olimpiai bajnok pólóssal beszélgettünk, aki nem zárta ki, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik. Nagyinterjúnk a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.