Megejtő szavak: körbehajózta a világot, de most először járt Erdélyben Fa Nándor
Filozofikus merengés tengeri medvéknek az idegenség varázsáról és az otthonosság érzetéről G. K. Chestertonnal.
A múlt héten záruló tusnádfürdői nyári egyetemnek volt egy momentuma, amely nem váltott ki különösebb visszhangot, pedig megérdemelte volna. Miután Orbán Viktor megtartotta előadását, Németh Zsolt felolvasta a miniszterelnökhöz intézett kérdéseket, hozzászólásokat. Ezek sorában szerepelt a következő üzenet: „Fa Nándor üdvözletét küldi a tábor résztvevőinek. Nem tudott már itt maradni a mai fórumra, de nagyon jól érezte magát. Életében először járt Erdélyben.” A fideszes politikus szó szerint is idézte a világutazó hajós rövidségében is megejtő levelét: „Első utam Erdélyben. Határtalan hatással volt rám.” (Lásd az alábbi videón 1:29-nél.)
Ezek után mi sem volt természetesebb, mint hogy megkerestük Fa Nándort, arra kérve, meséljen tapasztalatairól; arról, hogy a föld többszöri megkerülése, a világ összes zugának bejárása után milyen élmény volt csak most eljutni Erdélybe. A hajós udvariasan hárított, mondván, nem szeretné részletezni, a lényeg benne van abban a két tőmondatban.
A kérdés azonban tovább motoszkált bennünk, majd sajátos, filozofikus párhuzamként eszünkben jutott Gilbert Keith Chesterton katolikus gondolkodó, a két világháború közti angol szellemi élet meghatározó alakjának vonatkozó írása. A szerző Orthodoxy (Magyarul: Igazságot!) című esszékötetének mindjárt az elején olvassuk a következőket:
„Sokszor elgondoltam, hogy regényt írok az angol hajósról, aki egy kissé eltévesztette az irányt, és fölfedezte Angliát. Abban a téves hitben tette lábát az »új« szigetre, hogy a Déli Tenger egy ismeretlen pontjára bukkant. (…) Lehet-e fenségesebb, mint pár percbe sűrítve élvezni az eltévedés elbűvölő borzalmát és azt az emberi bizonyosságot, hogy hazafelé tart? Képzelhető-e pompásabb, mint fölfedezni Dél-Afrikát, annak viszolyogtató kényszere nélkül, hogy ott kikötnénk? Van-e dicsőségesebb annál, min mikor valaki nekigyürkőzve útra kel, hogy fölfedezze Új Dél-Walest, s aztán örömkönnyek közepette konstatálja, hogy hiszen az nem más, mint a jó öreg Dél-Wales? (…)
Miként ámuljunk riadtan e világra és érezzük benne magunkat mégis otthon? Miképp nyújtja nekünk ez a furcsa kozmikus város ezer és ezer polgárával, óriási és ódon lámpáival, ugyanazon pillanatban, az idegen város varázslatát és azt a bensőséges és büszke érzést, hogy hazánkban vagyunk? (…) Csaknem minden ember, akivel a nyugati társadalomban valaha is találkoztam, megegyezik azon feltételben, hogy e gyakorlati románcra szükségünk van, szükségünk van az idegenszerűnek és biztonságosnak kombinációjára. Úgy kell néznünk a világot, hogy össze tudjuk kapcsolni az idegennek szóló ámulat is az ismerősnek szóló üdvözlés mozzanatát.”
Chesterton a továbbiakban a fentieket magára vonatkoztatja, és kifejti, hogy az igazság mindenféle kerülőutakon történő keresése közben miként talált rá a válaszra a jó öreg kereszténységben. Mi a továbbiakban ilyen messzire nem mennénk, akit érdekelnek a részletek, megtalálja a könyvet az interneten (angolul itt). Fa Nándornak ellenben további jó szelet kívánunk!
