heti-valasz.hu/itthon/a-het-legjobb-kozeleti-coubjai-7-resz-128788

http://heti-valasz.hu/itthon/a-het-legjobb-kozeleti-coubjai-7-resz-128788

Mennyei születésnap

/ 2014.12.17., szerda 15:56 /

Aranyragyogással, pompával köszönt ránk a karácsony, az istenfiú születésének ünnepe. De vajon mit hoz azoknak, akik az élet terhei alatt görnyednek? Csókay András idegsebésznek például, aki tíz hónapja vesztette el egyik legdrágább kincsét: a legkisebb gyermekét.

– Februárban veszítették el a tízéves Marcit. Hogy történt a baleset?

– Volt a kisfiamnak egy rendben tartott, kezelt, enyhe epilepsziája, ami tavaly szeptemberben derült ki. Két hónapba telt, míg beállították a gyógyszereit – november elejétől újra úgy élhetett, mint bármelyik egészséges kisfiú: iskolába járt, sportolt. Február 2-án itthon voltunk, a keresztszüleit vártuk, akik születésnapját jöttek köszönteni. Marci a kutyákkal játszott a kertben, s csak valószínűsíteni tudjuk, hogy egy epilepsziás miniroham következtében beleszédült a kerti medencébe, aminek alján összegyűlt 20-25 centi víz – és megfulladt. Én találtam meg. Próbálkoztam újraélesztéssel, mindennel, amit csak orvosként meg tudtam tenni, de már késő volt. Nem volt arra vonatkozó utasítás, hogy állandóan szemkontroll alatt kellene tartani, mégis, sokat vádoltam magam, hogy miért nem vigyáztam rá jobban. Addig nem hallottam epilepsziás rémtörténetet – azóta már hallottam, sokat.

– Az első és a sokadik kérdés is az lehetett: miért történhetett mindez?

– Először magamat vádoltam, aztán a körülményeket is. Azt nem kérdeztem meg, hogy miért, hiszen 16 éve hitét gyakorló istenhívőnek tartom magam. És Istent számon kérni még ennél sokkal nagyobb dolgokért se lehet. Hiszen oly mértékben vagyunk alulinformáltak a teremtett világgal kapcsolatban, és oly mértékben vagyunk felülmotiváltak a személyes életünkkel kapcsolatban, ami értelmetlenné teszi a számonkérést. Igaz ez egy ország vagy egy földrész vonatkozásában is: Istent felelősségre vonni a második világháborúért sem lehet. A Paradicsomban nem volt világháború, gyerekhalál, rák, és nem volt Auschwitz sem – munka biztos volt különben –, csakhogy az ember szabad akaratából kilépett a Paradicsomból. Azt, hogy a Jóisten hogyan hozza rendbe azokat a tragédiákat, amelyeket az emberek okoznak, hagyjuk rá. De az igazsághoz hozzátartozik, hogy mindezt az értelmemmel mondom talán még most is.

– Mi van ilyenkor a szívében?

– Noha hívő kereszténynek tartottam magam, ebben a helyzetben úgy álltam ott, mint hitetlen Tamás: megremegtem. Ha magyarázatot nem kértem is, kegyelmet, azt igen, hogy valahogy kibírjam ezt a borzalmas veszteséget. Ebben a helyzetben megsemmisül az ember mint orvos, megsemmisül mint apa – ezt csak az érti meg, aki átél hasonlót. Hiszen a gyerekedért bármikor odaadnád az életedet. Én is kértem a Jóistent, hogy gyorsan haljak meg, és hozza őt vissza, de ilyen nincs. Ugyanakkor tudtam, hogy ezért nem lehet számon kérni őt. Mivel nem értettem, miért történt mindez, megpróbáltam elindulni azon az úton, hogy közelebb kerüljek Istenhez.

– Netán perlekedett, mint Jób?

– Jób ki tudta mondani: az Úr adta, az Úr elvette… előtte perlekedett. Én ehhez gyáva voltam. Az az igazság, hogy megijedtem az Atyától – de nem Jézustól! Sokszor kellett újraolvasnom János evangéliumát: „Én és az Atya egy vagyunk.” A Szentháromságban nem lehetséges, hogy az Atya mást akarjon, mint a fiú. Azok a hitigazságok, amiket az értelmemmel már felismertem, lassan potyognak le a szívembe. És amikor egy-egy lepottyan nagy csörrenéssel, mindig közelebb kerülök a békéhez. Bármilyen veszteségre igaz: szomorú lehetsz – csak reményvesztett ne legyél! El kell fogadni a dolgokat, és nem beletörni, nem beletörődni… Mert az elfogadásból mindig remény fakad, és lehetőség a továbblépésre, a rezignált ember viszont a túlélésre játszik. Az anonim alkoholisták azt mondják: alkoholista vagyok, de nem iszom. Én viszont szomorú vagyok, de nem szomorkodom – ide szeretnék eljutni. Ezt az utat járom tíz hónapja. Vétettem közben sok hibát. Arra is rájöttem, hogy nem ismertem el Istennek, hogy csalódtam benne. Azt írja Anthony de Mello: ha nem vagyunk őszinték, magunkat zárjuk ki a segítségből, megértésből. Azt kell hogy mondjam, csak jó másfél hónapja tudtam kimondani: nem tudok mit kezdeni ezzel a helyzettel – Uram, csalódtam benned. Amint ezt ki tudtam mondani, magasabb szinten indult meg az imádságban a társalgás, közelebb kerültem az Úrhoz, és sok tekintetben választ kaptam a történtekre.

– Milyen választ?

– Amit említettem: kicsi szegmensét ismerjük csupán a teremtett világnak. Jób könyve egyébként ezt is szépen elmondja. Ha pedig az általam ismeretlen egészben helyezzük el a kisfiam halálát, miközben feltételezzük, hogy az Atya nem akar rosszat se neki, se nekünk, se senkinek, akkor el tudom fogadni a történteket. Hiszen nem látást kaptunk, hanem hitet… A jezsuita atyáktól tanult szemlélődő imádságok közben aztán megkaptam az elegendő kegyelmet ahhoz, hogy elviseljem a veszteséget. A szemlélődő imádságban az ember elindul a legmélyebb valósága felé, és ott létrejöhet a találkozás Istennel. Fontos, hogy Isten iránti szeretetből közeledjünk – a megértés és a gyógyulás csak következmények. Ezeknek a meditációknak, szemlélődő imádságoknak során, amikor végre mindent átadsz, meghallod a megszólítást – több ilyen élményem is volt, amit igen nagy kegyelemnek tartok –, és ezek a tapasztalatok mind erre a balesetre vonatkoztak.

– Milyen tapasztalatokra gondol?

– Például egyszer megszólított a kisfiam: „Nyugodj meg, papa, Jézus karjaiba hullottam” – ez feloldja azt a szörnyű aggodalmat, ami ilyenkor behálózza az embert. Nemrég pedig, teniszezés után, a pályára lépett utánunk egy kisfiú, aki formára, mozgásra nagyon hasonlított arra, akit én elvesztettem. Hazajöttem, hasra vetettem magam az ágyamon, és megpróbáltam úgy imádkozni, hogy kiüresítve magam csak Istenre s a vele való kapcsolatra gondolok; ekkor egy belső hang azt mondta: „Hát nem tudod, hogy velem van?” Az ilyen belső megtapasztalás nagyon más, mint amikor az ember a halottaival „beszélget” – akkor tulajdonképpen saját magának felelget. Az ilyen tapasztalás mindig váratlan és meglepő; olyan, amire álmodban sem gondoltál volna. Ilyesmi akkor történik, amikor olyan mélyre jutsz az imában, hogy nem áll Isten és közéd semmiféle zavaró gondolat a múltról vagy az elképzelt jövőről: mi lett volna, ha… Ezekben az állapotokban jutsz el a lelki békére, ami túlmutat a nagy szomorúságon. Bármilyen mély szenvedésben élsz is, a szemlélődő imában megtapasztalhatsz valamit abból az örömből, ami túlmutat e világ szenvedésein. Nem hasonlít a mulandó örömökhöz: azért nem érezzük állandóan, mert nem tudunk mindig elég közel lenni Istenhez. Ez a mi fogyatékosságunk. De ezt az örömöt bárki megtapasztalhatja, függetlenül attól, hogy szegény vagy gazdag, szenvedő vagy gondtalan. Ez a karácsony reménye, ígérete.

– Hogy lehet a szemlélődő imában mindent átadni? A gyermek átadása biztos, hogy nem szerepel a szülők gondolatai között.

– Én nem tartottam ott, mint Ábrahám – én nem adtam volna oda a gyermekemet. Talán ezért is kellett elvesztenem. Ahogy Pál apostol mondja: az istenszeretőknek minden a javukra válik. Én is úgy gondolom, hogy még a legnagyobb tragédiák is, ha kitartunk, a javunkra válhatnak. Odáig azért már eljutottam, letoltam már annyira a szívembe a hitemet – ami február 2-án, legyünk őszinték, rettenetesen megrendült, de porrá talán nem zúzódott –, hogy a gyerekeket nem kell félteni, ha meghalnak. Arra az egyre van ígéret, hogy ők, a gyermekek hol vannak – senki másra nincs. A veszteség önmaga körül pörgeti az embert, a saját panasza, fájdalma körül. Ezért fontos a szemlélődő imádság, mert ott már nem magaddal foglalkozol, hanem megpróbálod a vízen járó Krisztust nézni. És abban a pillanatban, hogy jön egy gondolat, az azt jelenti, hogy levetted a szemed róla és elkezdesz süllyedni. Meg kell tehát próbálni ott tartani a tekinteted. Ezt jelenti a szemlélődés.

– Miért történhet meg ilyesmi?

– Azt már megtanultam Mustó Péter jezsuita atyától: ami van, annak szabad lennie. Amit Isten megenged, én nem tudom felülírni. Azt mondhatom, hogy Istenem, nem értelek – vagy akár megijedek tőled. De nem szabad kétségbe vonni, hogy Isten jó. Ki kell tartanom a bizalomban, hogy jót akar nekünk. Jézus is kitart az Atya mellett a kereszten, pedig úgy érzi, elhagyta őt – aztán kiderül, hogy mégsem. Ez a hitünk alapja – de egy ilyen helyzetben persze minden megkérdőjeleződik. Ezért ha a szívünket az adott pillanatban nem tudjuk is lecsillapítani, az értelmünkkel kitarthatunk. Ilyenkor különösen fontos az imádságon kívül az evangéliumot olvasni, hogy megerősítsen – és lassan megtapasztaljuk, hogy az evangéliumi mondatok ezen a szörnyű, szenvedéssel teli úton, ebben a kereszthordozásban apránként tolnak előre.

– A legkisebb gyermeknek minden családban különleges helye van. Ráadásul felesége, Daniella 47 évesen vállalta Marcit, aki tulajdonképpen kapocs volt a házasságukon.

– Miután rendbe hoztuk a házasságunkat, előbb egy kislányunk született – az egyetlen lány az öt gyerekből, őt 42 évesen szülte Daniella. Ezután kaptuk ajándékba Marcit, ráadásként. Ilyen helyzetben különösen nagy szerepe van a házasságnak, hiszen ketten könnyebb cipelni a terhet. De nagyon sok segítséget kaptunk a nagyobb gyermekeinktől, akik érett módon viselkedtek, hiszen egy gyermeket elveszteni még nagyobb fájdalom, mint egy testvért.

– Nehéz beletörődni, hogy jó emberekkel is történnek rossz dolgok.

– Istennek mindenki jó, mindenkit szeret és irgalmas. Tudni kell, hogy nem csak akkor működik, amikor jó dolgok történnek velünk. Ahogy Varga László kaposvári atya mondta: Isten nem talicska, akit arra tolunk, amerre akarunk. Nem tudom, miért engedi meg, hogy szörnyűségek történjenek, csak azt tudom, hogy nem szabad elveszíteni a belé vetett bizalmat. Ilyenkor ugyanis megtapasztalhatom, hogy tőle megkapom azt a kegyelmet, amivel ezt a szörnyűséget kibírhatom. Ez fontosabb tanulság annál, mint hogy jó dolgok történnek velem az életben. A tragédiában valóságosabban megérezzük segítő jelenlétét, mint amikor nagyszerű dolgok történnek velünk. Mert anélkül, hogy kitaláltam valami jót – mondjuk az orvosi munkámban –, ment volna tovább az életem. De ha ebben a tragikus helyzetben nem segít, abba belepusztultam vagy legalábbis belebolondultam volna. Mindig oda lyukadunk ki: Isten – Isten, vagyis felette áll az életünknek.

– Ha Isten igazságos – márpedig ezt ki vonhatná kétségbe –, az igaz embert csakis jutalmazhatja, a bűnöst csak büntetheti, vagy nem?

– Így is van, ám nem csak a földi dimenzió létezik. Földi életünk a létünkből csak egy villanás. Isten nem ilyen antropomorf. A hit pedig nem üzlet: sokat imádkozom, és az imádság, mintha bankba tenném, megfial, és nem érhet baj engem. Persze, idő kell, mire ezt a szívünkkel is megértjük. Van, amikor az imánkban foglaltak valóra válnak, és van, amikor nem – és ez nem azt jelenti, hogy rosszul imádkoztál. Isten nem arra tolja a talicskát, amerre te mondod. Újraélesztés közben mondogattam magamban: ébredjél, te kis Lázár, ébredj, te kis naimi fiú! – aztán abbahagytam. A csoda nem rendelésre jön. Nem így működik.

– Másfél évtizede hitvallóként él – nem gondolta keserűen, hogy ez a „jutalom”?

– Dehogynem. Mint említettem: csalódottságot éreztem. De arra jutottam: meg kell vallani így is. Ennél, hál’ Istennek, előbbre tartott a hitem – ha voltak is ilyen gondolataim, legyőztem őket. Isten ugyanis soha nem ígérte, hogy nem kell szenvednünk. Azt, hogy a hajunk szála sem görbülhet meg a tudta nélkül, hajlamosak vagyunk félreérteni, pedig tudomásul kell venni: ami van, annak szabad lennie. Hiszen ha Krisztussal szenvedünk, vele együtt fogunk feltámadni is. De ha elfordulunk is tőle egy tragédia hatására, hiszem, hogy megvár minket.

– Februárban én is kaptam öntől egy fényképet: fia utolsó képe holtan – aki látta, annak a retinájára égett. Olyan, mint egy festmény… Nem csak a tragikus veszteség pillanatát örökíti meg, hanem valami mást is, ami azon túlmutat: földöntúli békességet.

– Azt hiszem, a keresztapja örökítette meg, így maradt meg nekünk ez a pillanat. Sokan mondják, akkor készült, amikor a lelke még felette lebegett. Ott már átérezte, hogy Jézus karjaiba hullott. Nemrég találkoztam egy beteggel, akinek valaki a fejére ugrott egy medencében. Nyaktól lefele megbénult, légzésbénult is lett – tulajdonképpen átélte, hogy megfullad. Aztán kiemelték, és helyrejött. Meg akartam tudni tőle, mit élhetett át a kisfiam. Azt mondta: előbb ijedtséget érzett, mert tudta, hogy mi fog történni, majd végtelen nagy békesség járta át, mígnem újraélesztették.

– Ha már fényképek: a Marcival töltött pillanatok emlékei, mint egy ikonosztáz, beborítják egy kis szoba falát.

– Én nem kínzom magam avval, hogy ezt nézegessem. Csak azokat a fényképeket tudom elviselni, amelyek az égi jelenre mutatnak: néptáncol, miközben magasba emeli a kezét, vagy az elsőáldozási képét, amikor magához veszi a szentostyát. Hiszem, hogy ez a szép jelen – a többi a múlt. Az sem véletlen, hogy ezt a fotót itt, a kisasztalon úgy helyeztem el, hogy csak a lányom látszik rajta, Marci nem. Ezt a fényképet egyébként, a tartóval együtt, a kislányom készítette neki ajándékul az utolsó születésnapjára, de már nem volt módja átadni. Daniella a fényképeket meg tudja nézni – ő azt a Mária Rádióban készült hangfelvételt nem tudja meghallgatni, amelyiken Marci rózsafüzért mond.

– Mindezek után hogyan karácsonyoznak az idén?

– Én, mint úton járó, csak arra vágyom: még közelebb kerülni az Úrhoz az ünnepben. Eljutni odáig, hogy elmondhassam Szent Pál apostollal: nem én élek, hanem Krisztus él bennem. Nyilván szomorúbb karácsony lesz, de ha a karácsony igazi értelmére összpontosítunk, a mélyben meg kell jelennie valami – nem evilági – örömnek is. Hiszen a Megváltó eljövetele, a megváltás tette mutatja a kiutat ebből a szenvedéssel teli helyzetből. A többi gyerekünk és a kicsi unokánk miatt is odafigyelünk arra, hogy a karácsonyi időszakban felmerülő örömöket észrevegyük. És jó, hogy ez így van. Egy alapszomorúság reggel, délben és este persze elborít minket és ez rányomja a bélyegét az adventre is. Kisgyerekekkel annyira szerettük az adventet: annyira mozgalmas volt, annyira szép, hogy szinte belefáradtunk, és ez is jó volt. A kisgyerekes karácsonyvárás különleges öröm – ez most nincs.

– Az adventi időszak a sötétségből a fény felé mutat. Tudnak-e hittel remélni?

– Csak azt tudunk. Bármilyen nehéz helyzetben élsz, a te döntésed, hogy a sötétséget választod, vagy a fény felé fordulsz. A hívő ember hatalmas lehetősége, hogy képes tudatosan dönteni a világosság mellett.

Rosta

Találkozunk 2016-ban!

Egy Fidesz-szavazó bírálhatja-e a kormányt? Itt a válasz!

A címbe foglalt kérdésről szólt a keresztény, konzervatív értelmiségieket tömörítő szervezetek Újra néven nevezzük című, áprilisban kiadott vitairata. Balog Zoltán volt miniszter és Bogárdi Szabó István református püspök minapi disputája szerint igen, de. Részletek a csütörtöki, immár csak a Digitalstandon elérhető Heti Válaszban.

Apró szobrok Budapest utcáin: bemutatjuk az alkotót

A budapestiek legújabb kedves közösségi játéka a gerillaszobor-vadászat: nyitott szemmel kell járni a várost ahhoz, hogy az ember megtalálja a várra forduló irányzékú apró tankot, az öngyilkos mókust vagy éppen a Főkukacot. Kolodko Mihály – Mihajlo Kolodko – felvidéki szobrászművész alkotásai amilyen kicsik, olyan beszédesek. Részletek a digitális Heti Válaszban!

Tabudöntő vélemény: „Csak showműsor az észak-koreai leszerelés”

Észak-Koreában nem bízik, Kínában még kevésbé, ennek megfelelően a Donald Trump–Kim Dzsongun megállapodástól sem vár mélyreható változásokat. Szahasi Rjo Japán professzor Ázsia jövőjéről és Japánról mint lehetséges bevándorlóországról is beszélt a csütörtökön digitálisan megjelenő Heti Válasznak.

Egy kanál vízben: kitört a háború a kormány médiaholdudvarában

Megnyugvás helyett háborút hozott a Fidesz győzelme a médiaholdudvarban. Immár nem csak az ideológiai elhajlással vádolt – kormány által kinevezett – kulturális vezetőket sorozzák, de a „bajtársak” is hajba kapnak. A legfrissebb, immár csak a Digitalstandon elérhető Heti Válaszból kiderül, hogy a 888.hu–Magyar Idők–pestisracok.hu tengelyen kialakult vita nemzedéki, ideológiai és pénzügyi természetű.

Durva mondat Merkelről: „Nem bírok már együtt dolgozni azzal a nővel”

Milyen lehet az a kormány, ahol a legkisebb koalíciós partner minisztere így beszélhet a kormányfőről? És nemcsak hogy így beszélhet, hanem ultimátumot is adhat neki. A csütörtökön megjelenő digitális Heti Válasz azt nézi meg, hogyan juthatott ilyen helyzetbe Németország és Angela Merkel.

Íme az internet egyik legsötétebb bugyra

Az internet egyik legsötétebb bugyra a „kényszerű cölibátusban” élő fiatal férfiak radikalizálódott kemény magja. Az alt-right nyelvezetét használó „incel”-fórumok immár tömeggyilkosokat termelnek ki, és a férfiak rendszerszintű kudarca miatt egyre nagyobb az utánpótlásuk.