Metoo - meg kéne tanulnunk, hogy merjünk nemet mondani

/ 2017.11.06., hétfő 14:10 /
Metoo - meg kéne tanulnunk, hogy merjünk nemet mondani

Nem elég a történteket elemezni, fontos megérteni a mozgatórugókat is. A tömegjelenségek olyan dologra késztetnek, amit egyedül nem tennénk meg, s ennek lehet pozitív és negatív hatása is – mondja Almási Kitti pszichológus, akivel a szexuális zaklatás körül fellángolt heves viták két legkényesebb pontjáról – a felelősségről és a „metoo” kampány értelméről – beszélgettünk.

Az áldozat felelősségének felvetése egyenlő az áldozathibáztatással?

Nem feltétlenül. Önmagában az a kérdés, hogy mit lehet másképp tenni, hasznos és nem jelent áldozathibáztatást; akár a feldolgozás vagy a megelőzés része lehet. A viktimológia szerint az áldozati viselkedésnek vannak olyan elemei, melyeket megtanulhatunk elkerülni, lecserélni, hogy úgy reagáljunk a jövőben, hogy ha hasonló helyzetbe kerülünk, akkor csökkentsük az esélyét a visszaélésnek. Mindenkit érdemes lenne megtanítani arra, hogy egy olyan helyzetben, ami számára kényelmetlen, tudjon, merjen nemet mondani.

Akkor hol kezdődik az áldozathibáztatás?

Az áldozathibáztatás akkor merül fel, amikor a történtekhez tudatosságot, érdeket rendelünk. Amikor azt mondjuk, hogy az illető tudatosan került bele a helyzetbe, és ezzel okot adott a visszaélésre. Lehet, hogy az áldozat valóban úgy viselkedett, ahogy azt sokan naívnak, félreérthetőnek tartanák, de ez nem jelenti azt, hogy tisztában volt azzal, hogy cselekvésével lehetőséget adott bármire, lehet, hogy ez csak egy ösztönös cselekvés, zsigeri folyamat volt. Tehát nem azzal a céllal viselkedett úgy, hogy zaklassák vagy megerőszakolják.  Használt egy eszköztárat, de nem volt felkészülve a következményekre. Ráadásul, ha adott ingerre – például csinos külső – adott választ rendelünk hozzá – feltámad a férfivágy –, akkor ennek egyetlen, illogikus üzenete az lesz, hogy az erőszaktevő nem cselekedhetett másként.

Miért illogikus ez?

Ha az áldozatról feltételezzük, hogy másként is cselekedhetett volna, miért nem tesszük fel ugyanezt az erőszaktevőről? Vagy azt gondoljuk, hogy vannak olyan csábító ingerek, amik hatására kénytelen valaki zaklatni a másikat? Ha az egyik oldalon elfogadjuk az ösztönös vagy tudatos cselekvést, akkor miért nem tesszük meg ugyanezt a másik oldalon is? A legnagyobb hiányosság a szexuális zaklatás tárgyalásakor szerintem az, hogy amikor az áldozatokat hibáztatják – mert olyan fajta felelősséget kötnek hozzá, mintha valamiféle szándékosság vagy előnyszerzés céljából elkövetett tudatos cselekvés lenne a háttérben – akkor sosem abból indulnak ki, hogy az áldozatok miért tették azt, amit az adott helyzetben. Pedig nem elég a történteket elemezni, fontos megérteni az egyéni mozgatórugókat is. Így azt, hogy egy adott élethelyzetben – ami lehet krízishelyzet vagy egy nagy lehetőségként felfogott helyzet – milyen eszközöket vetünk be. Mit hozunk otthonról, milyen repertoárunk van, mennyire tanítottak meg szüleink arra, hogy hol húzzuk meg a határt, milyen az önbecsülésünk, és ez alapján mit teszünk. Pofon vágjuk az illetőt, vagy elküldjük a fenébe, vagy épp nem tiltakozunk, mert félünk a következményektől vagy, úgy gondoljuk, más esélyünk úgy sincs.

„Más esélyünk úgy sincs”. Ezt hogy értsük?

Nagyon sok olyan fiatal lánnyal találkoztam a munkám során, akik életéből teljesen hiányoztak a pozitív visszacsatolások; nem kaptak semmilyen megerősítés a személyiségüket illetően, így azt tanulták meg: az egyetlen fegyver, amivel esetleg hatni tudnak a környezetükre, az a külsejük. Ezeknek a lányoknak nincs semmilyen hátterük, nincs stabilitásuk, nincs meg tehát az önbecsülésük alapja. És egy olyan konkrét helyzetben, amiben azt sugallják nekik, hogy nincs más eszközük, mint a testük, akkor bevetik azt, hiszen amúgy is úgy tudták, tapasztalták, hogy az az egyetlen esélyük.

És mi van azokkal, akik nem így gondolják, mégse mondanak nemet?

Rendkívül komplex az, hogy egy adott megküzdési vagy döntési helyzetben mit lépünk, milyen erőtartalékaink vannak, és azok miből, honnan épülnek fel. Ennek egyik része lehet az önbecsülés hiánya, a másik pedig az, hogy hogyan viszonyulunk egy autoriter személyhez. Ahhoz, aki hatalmi pozícióban van hozzánk képest, akitől függ, lesz-e munkánk, hogyan alakul a karrierünk, lesz-e eddigi erőfeszítéseinknek értelme. Ettől a függő helyzettől ún. regresszív állapotba kerülhetünk, ahol nem feltétlenül a felnőtt viselkedési mintáinkat hozzuk. Gondoljunk csak a saját hétköznapi helyzeteinkre, amikor nemegyszer kiszolgáltatottá válunk a hatalmi helyzetben lévőkkel szemben.

Almási Kitti

Fotó: Nánási Pál

Például az orvos-beteg viszonyban?

Igen. Sokat tárgyalt téma ez: az orvosnak hatalma van dönteni egészségünk, esetleg életünk felől, ezért alávetjük magunkat az akaratának. Ha tehát egy ehhez hasonlóan erősen függő munkaadói viszonyban konkrét szexuális utasítást kapunk – tedd rám a kezed, gyere velem sétálni, ülj be az autómba –, nem mindannyian mondunk nemet, hanem belemegyünk a dologba, megtesszük, amit kérnek tőlünk, mert megfelelni, esetleg imponálni akarunk, noha nyilván megfordul a fejünkben, hogy ez másról is szólhat. Még az is, aki például egy kocsmában simán elküld a fenébe egy tolakodót, egy függő helyzetben egészen másként reagálhat. Érdekes körkérdés lehetne, hogy azok az emberek, akik a metoo kapcsán áldozathibáztatók, hányszor hunyászkodtak meg a főnökükkel szemben, ha a pozíciójukat féltették. Sokan elviselik, hogy embertelen módon beszéljenek velük a munkahelyükön – ez egy másik példája az abúzusnak. Ők is áldozatok. Amit ezzel hangsúlyozni szeretnék: nagyon komplex az a folyamat, amin a zaklatás áldozata átmegy, ezért sokkal könnyebb elítélni őt, mintsem megérteni cselekvése okát, a saját egyéni történetét, hogy mi vezetett oda, hogy nem mondott nemet, hanem belement egy számára is megalázó helyzetbe.

Van felelőssége ebben az áldozat környezetének: a szüleitől a barátokon át a társadalomig?

Igen, abszolút. Ami a szülők felelősségét illeti: amikor egy gyermek vagy fiatal kemény autoritást kap otthon vagy éppen teljesen magára hagyják, félelemmel töltheti el, hogy egy ilyen kényes helyzetben döntést kell hoznia. A társadalomnak pedig az a felelőssége, hogy elhitesse az egyénnel, hogy nemet lehet, sőt kell mondani egy számára kényelmetlen helyzetben. Nem kell egy fiatalnak a testét bevetni ahhoz, hogy elérje céljait – akkor sem, ha egy adott helyzetben valaki azt sugallja. A szülők, a baráti és más jellegű közösségek, valamint a társadalom közös felelőssége, hogy az egyén elhiggye magáról: céljait másképp is elérheti. 

Milyen szerepe van ebben a „metoo” kampánynak?

A „metoo” kampány kapcsán kettős a véleményem. Mint minden tömegjelenség, ez is olyan dologra késztet, amit egyedül talán nem tennénk meg, de ennek lehetnek pozitív és negatív következményei is. A „metoo” kampánynak megvan az a pozitív hatása, hogy olyan emberek mernek kilépni a nyilvánosság elé és beszélni az őket ért traumákról, akik a kampány nélkül soha nem merték volna ezt megtenni. Ugyanakkor negatív hatása, ha olyan valaki teszi meg, aki nincs rá készen, hogy felvállalja, hogy szembenézzen vele. Ez azért is nagy félelmem, mert láttam már olyan „coming out”-ot – nem abúzus témakörben –, ami hasonlóan tömeghatásra történt, de utána az illető összeomlott, mert nem volt még felkészülve a következményekre, mások reakcióira. Akkor jó tehát egy ilyen tömegjelenség, ha nemcsak a megnyilvánulásban, hanem a megtartásban is segít. A „metoo” kapcsán is kérdés, hogy lesznek-e elegen, akik megtartják a megnyilvánulókat: lesz-e a környezetükben olyan, aki támogatja őket az esetleges negatív reakciók – például az áldozathibáztatás – elviselésében és feldolgozásában.

A kitárulkozó egyén számára tehát kettős a kampány hatása. És a társadalomra nézve?

Ahogy általában a tömegjelenségekben, itt is nehezítő tényező, hogy sokakban a hisztéria érzését kelti, mert ilyen mennyiségben nem tudják a hitelességet vizsgálni, és akik eddig is szkeptikusak voltak a téma iránt, azok még inkább azok lesznek, bagatellizálni fogják a probléma súlyosságát. Ezért tartok attól, hogy nem fogják az egyes eseteket olyan fajsúllyal értékelni az emberek, ahogy azt kellene. Ugyanakkor óriási jelentősége lehet, mert felerősíti azt, hogy erről beszélni kell, hiszen a jelenség sokkal több embert érint, mint ahogy azt a legtöbben gondolják. Ebből a szempontból szerencsésnek tartom a „metoo” kampányt, mert a történeteknek ilyen nagy mennyiségben valós tabudöntő hatása lehet, hiszen általa a téma végre bekerül a köztudatba. Ennek egyik következménye lehet reményeim szerint az, hogy ha ezután az emberek, hasonló esetről hallanak, akkor nem egyedi, sokkoló hírként kezelik, kevésbé utasítják el, mert tudják, hogy megtörténhet.

Érzékenyebb lesz egy ilyen kampány révén a társadalom?

Ha csak a posztok mennyisége fog nőni, akkor a jelenség könnyen visszaüthet és az eredmény nem az lesz, ami kellene vagy lehetne. Az egyetlen segítség ebben az lehet, hogy a kampány révén egyre több olyan információ jut el a társadalomhoz, ami segíthet a jelenség – elsősorban az oda vezető út – megértésében, s így az áldozatokhoz való viszonyulás, a téma iránti érzékenység változásában. Egészen döbbenetes a női áldozathibáztatók aránya. Ahogy hallom, az áldozatokat kihallgató rendőrök között is néha sokkal kegyetlenebbek és empátiátlanabbak a nők. Ennek hátterében akár olyan rejtett rivalizáció, féltékenység, irigység húzódhat meg – miért ezeket a nőket akarták az elkövető férfiak – ami egyenesen vezet az áldozathibáztatáshoz. Ez megint egy olyan gondolat, amiről eddig nagyon ritkán beszéltünk. A szexuális zaklatás, és az ahhoz való viszonyulás mögött is sok olyan rejtett réteg van, amelyek megértése közelebb vinne az egész jelenség megértéséhez és a viszonyulásunk változásához, és ebben a kampány segíthet. 

A celeb-sztorik segítenek vagy rontanak a megértésen, az érzékenységen?

A celeb-sztorik kapcsán mindig felmerülhetnek az érdekek-ellenérdekek, illetve a szimpátia kérdése, ami torzítja a történetre való nyitottságot, ezért nem egy-egy celeb-sztorit érdemes kiemelni, hanem a hétköznapi emberekét, mert azzal könnyebben tudunk azonosulni. Ennek a „metoo” kampánynak mindenképpen meglesz az a pozitív hatása, hogy ezután könnyebb lesz a témáról beszélni. A történeteiket felvállalók is jól jöhetnek ki belőle, amennyiben a környezetük pozitívan reagál rájuk, és segítséget is kapnak, megélhetik, hogy nincsenek egyedül. 

Milyen segítségről van szó? Szakmairól?

Nem csak arról. Megfogalmazni és felvállalni azt, ami velünk történt egy szexuális zaklatás során már egy nagyon nagy lépés a gyógyulás irányába. Fantasztikus lenne, ha az ingyenes segélyvonalak mellett olyan önismereti és önsegítő csoportok szerveződnének az áldozatok között, ahol támogatni tudnák egymást. Ennek lehetne igazán nagy hatása. Ezen túlmenően nagyon fontos lenne az olyan jellegű prevenciós munka is, amely során áldozatok mesélnek a fiataloknak, serdülő lányoknak és fiúknak. Rengeteg fiatal azért viselkedik bizonyos módokon, mert érvényesülni akar. Ezek a fiatalok – főleg lányok – nem szexet akarnak, ahogy állítják róluk sokan, hanem csak tetszeni másoknak, kiemelkedni valamiben, de nincsenek tisztában vele, hogy azzal, ha nem húznak határokat, sutba dobják a méltóságukat egy lehetőség érdekében, akár veszélybe is kerülhetnek.

És milyen szakmai segítségre volna szükség?

Az önkéntes segítségen túlmenően természetesen minden szakmai, egyéni vagy alapítványi kezdeményezés, segítség, szervezkedés üdvözítő lenne. Terápiás segítséget kellene, hogy kapjanak azok a nők és férfiak, akik még nem jutottak el a felvállalásig. Ingyenes vagy elérhető jogi segítség szükséges, ahol lépéseket kell tenni, például családon belüli abúzus, gyermekek elleni erőszak esetében. Fontos lenne továbbá, hogy az áldozatokkal foglalkozók – például a kihallgatást végző rendőrök – kapjanak szakmai, pszichológiai érzékenyítő képzést, a gyermekek, fiatalok pedig minél szélesebb körű tájékoztatást. Ezeken a területeken már történtek előrelépések az elmúlt években, de a „metoo” kampány hatására az eddigi kezdeményezések még nagyobb lendületet kaphatnának. Ez lehetne a kampány legnagyobb haszna.

Ami eddig elhangzott, univerzális. Van-e a „metoo” jelenségnek magyar vonatkozása?

Egyelőre az erős empátiahiány az, ami a magyar társadalmat leginkább jellemzi. Amerikában jóval nagyon támogatással fordulnak a szexuális abúzus áldozatai felé. Egyesek szerint túlságosan is – ez egyéni megítélés kérdése. Nálunk viszont nagyon gyakori az irigység, különösen, ha az áldozat sikeres – „biztos így érte el, amit akart”–, vagy az áldozathibáztatás, ha az elkövető sikeres – nagy tekintéllyel bíró embereket nem szívesen kérdőjelezünk meg; ez gyengítené a kiszámítható, igazságos világba vetett hitünket. Az empátiahiány oka a pszichológiai ismeretek hiánya és a téma iránti érzéketlenség, amelyek mögött az a régóta berögzült, általános vélekedés van: kell, hogy mindennek olyan oka legyen, amit ki lehet védeni. Emellett itt Magyarországon sajnos még mindig jellemző, hogy a hatalmi pozícióban lévő embereknek hajlamosabbak vagyunk igazat adni, félünk szembeszállni velük. Ilyen körülmények között érthető, ha valaki sokáig magában tartja, hogy áldozattá vált, mert megtanulja: itt az áldozatnak úgy sincs segítsége, sőt, még neki kell további támadásokat elviselnie. Így nem éri meg felvállalni, jobb elhallgatni. Ezt a hozzáállást kell megváltoztatni, ebben van még nagyon sok dolgunk, mert a magunkért való kiállásban egyelőre nem vagyunk haladók.

Rosta

Találkozunk 2016-ban!

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. közleménye

Miután Borókai Gábor 2018. június 20-val lemondott a Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. ügyvezetéséről, a kft. ügyvezetői tisztségét 2018. augusztus 3-val Kovács Ildikó tölti be.

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Kft. (csődeljárás alatt) online felületén, a valasz.hu-n folyó tartalomszolgáltatás a mai nappal megszűnik.

A valasz.hu archívuma a továbbiakban is elérhető marad, az elektronikus Heti Válasz utolsó száma pedig a korábbi lapszámokkal együtt megvásárolható a Digitalstand.hu-n.

Budapest, 2018.08.03.

Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft.

Szeressük a szarkákat!

Mit jelent, ha nagyobb arányban jelennek meg szarkák a városban? Érdemes elgondolkodni rajta, mert amit a madarak jeleznek, az csak a jéghegy csúcsa. Akkor már elindult egy olyan folyamat, amit nehéz megállítani. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Az Özil-botrány utórezgései – focista a nagyhatalmi játszmában

Nem csitul a botrány Mesut Özil világbajnok labdarúgó körül. A harmadik generációs németországi török sportember rasszizmust kiáltott, és egy óvatlan lépése Recep Tayyip Erdoğan és Angela Merkel hatalmi küzdelmének részesévé tette. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Csapó Gábor: lehet, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik

Nemcsak a magyar férfivízilabda-válogatott barcelonai Európa-bajnoki nyolcadik helye sokkolta a hazai közvéleményt, de a játéka is. Az okokról Csapó Gábor olimpiai bajnok pólóssal beszélgettünk, aki nem zárta ki, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik. Nagyinterjúnk a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.