Mi legyen az aluljárók népével? – Vecsei Miklós a Heti Válasznak

/ 2018.07.23., hétfő 12:00 /
Mi legyen az aluljárók népével? – Vecsei Miklós a Heti Válasznak

„Aki ma ül a Nyugati lépcsőjén, ahhoz húsz évvel ezelőtt kellett volna lehajolni, ma már csak tüneti kezelést nyújthatunk neki” – mondja a hajléktalanprobléma összetettségéről Vecsei Miklós. Egy magát kereszténynek valló kormány bilincsben vezetteti el a legszegényebbeket? Szállókká válhatnak-e az aluljárók? A Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnökét dilemmáinkkal szembesítettük.

– Természetesnek gondolja, hogy emberek a saját vizeletükben fekszenek az aluljárókban?

– Nem.

– És egyetért azzal, hogy rendészeti úton oldják meg a helyzetet? Vagyis ha valaki többszöri felszólítás ellenére sem megy be a hajléktalanszállóra, akár be is zárhassák?

– Nincs bajom azzal, hogy bekerült az Alaptörvénybe, hogy az utcán nem lehet lakni. A mostani módosításban három pont szerepel: az állam törekszik a lakhatás biztosítására, az önkormányzat feladatokat kap, és csak a harmadik szól az életvitelszerű közterületen tartózkodásról. Ha ezt hierarchikusan nézem, akkor rendben találom. Az állam létrehoz egy lakásprogramot, amely megteremti, hogy mindenkinek legyen hol laknia. Ha valakinek kettétörik az élete, akkor az önkormányzat segít, azt mondja: gyere, éld túl a nehéz napokat. Amennyiben pedig mindezt biztosította, elvárhatja, hogy senki se aludjon az utcán.

– Szép, de valójában azért módosítják újra az Alaptörvényt, mert korábban alkotmányellenesnek találták, hogy rendészeti úton oldjanak meg egy szociális problémát. Most beleírják az Alaptörvénybe, így az Alkotmánybíróságnak már nem lesz hatásköre rá.

– Naiv vagyok, és szeretném hinni, hogy én olvasom jól a javaslat üzenetét.

– De ha a rendőr elviheti a hajléktalant, mert bűzös, mocskos, akkor nem úgy tekintünk rá, mint valami hulladékra? Pedig ő egy emberi lény.

– Kulcskérdéshez érkeztünk, ön egy olyan tünetegyüttesről beszél, ami zavarja a társadalmat. Először azt kellene tisztázni, mi az, amit látunk. Maga a hajléktalanság, vagy annak a legsúlyosabb esetei? Szerintem az utóbbi.

– A több tízezer hajléktalan közül hányan tartozhatnak ehhez a körhöz?

– Legfeljebb 300–500 ember az, akit a közvélemény hajléktalanként azonosít, mert úgy néznek ki, és láthatóan úgy is élnek. Ha egy átlagember bemenne egy átmeneti szállóra, nem tudná biztosan megmondani, melyik közöttük a szociális munkás. Ott ugyanis többnyire dolgozó emberek laknak.

– Akkor miért nem munkásszállón vagy albérletben élnek?

– Ön is tudja a választ, nincs elég munkásszálló, a kis keresetűek számára pedig elérhetetlen egy nagyvárosi albérlet. Két hajléktalanstratégiát is készítettünk az elmúlt években, és több más mellett azt javasoltuk, hogy a hajléktalanságból könnyen kivezethető embereknek lakhatást kell biztosítani, viszont ennek a kis létszámú, de sokszor már a saját testétől is elidegenedett, gyakran pszichiátriai beteg, alkoholista csoportnak más, egyénre szabott megoldást kell találni. Tőlük tart leginkább a járókelő, és ők jelentik a legnagyobb kihívást. A hajléktalanoknak van egy másik látható csoportja is, amely gyakran börtönből és állami gondozásból kikerülő emberekből áll.

– A börtönökből az utcára kerülnek, mert senki sem gondoskodik róla, hogy legyen hova menniük? Az állami gondozottaknak továbbra sincs hatékony lakhatási program? Akkor persze hogy állandó a hajléktalanság utánpótlása!

– Sok a megoldatlanság, és lehet romantikus képet festeni a hajléktalanügyről, de vannak itt nagyon kemény csoportok, melyek tagjait mi magunk is csak nehezen érjük el. Esetükben inkább az a veszélyes, ha a mostani intézkedésekkel láthatatlanná, elérhetetlenné tesszük őket.

– Közterületen élnek. Hogyan tudnának láthatatlanná válni?

– Nemcsak közterületek léteznek, vannak elhagyott gyártelepek, befejezetlen építkezések, félbemaradt beruházások, üres üzletek, ahol nem lehet majd érvényt szerezni a törvényi szigornak. A zavaró kép eltűnik, de a probléma megoldása még messzebbre kerül.

– De ha ez a két csoport összesen alig több mint félezer emberből áll, miért érezzük olyan súlyosnak a problémát?

– Szűk területeken, például az aluljárókban tíz ember tömegnek hat, főleg, ha a kép riaszt bennünket. De van a hajléktalan embereknek egy lényegesen tágabb csoportja, akiktől nem félünk, és akikkel gyakran kapcsolatba is kerülünk. Ismerjük őket a kert végi bódékban, a sarki kocsma mögötti tárlókban. Velünk élnek, időnként összesepernek, elviszik a kutyát sétálni. Néven szólítjuk egymást. Ez a befogadásnak egy szerény, de mégiscsak létező formája, akár sikerként is értékelhető.

– Mitől lenne siker ez?

– A hajléktalan embereknek legtöbbször nem a lakhatás a legnagyobb gondjuk, hanem az, hogy nincsenek emberi kapcsolataik. Nincs céljuk, nincs semmi, amiért érdemes volna megfeszülni. Már nem tudnak akarni.

– De hogyan lesz valaki hajléktalan? Eltörik benne valami?

– Igen, ezek sokszor belső történések.

– Ki a felelős értük? Ő maga, mert lecsúszott, vagy a család, a társadalom, amiért nem tartotta meg?

– Ha valaki élt már néhány évtizedet, megtapasztalta, hogy az életben sok minden nem rajta múlik. Hol megbillen, hol nem, hol elkapják, hol nem. Mindannyiunk ismeretségi körében van olyan köztiszteletben álló ember, aki alkoholista, de a család elrejti, mert szeretik őt. Az utcán élőknél nem rejtették el. Az lesz hajléktalan, aki nem szeret, és akit nem szeretnek.

– A hajléktalanság nem is annyira lakáskérdés?

– Sokan gondoljuk úgy, hogy azért van olyan sok elvált férfi a hajléktalanok között, mert a váláskor a lakást az asszonynak ítélik. Sokkal inkább azért lett hajléktalan, mert a gyerekeket az anyának adták, és ezzel a férfi a célt veszíti el, a családot, amiért érdemes élni. Ha egy hajléktalan ember életében megjelenik egy hozzátartozó, egy szeretett személy, minden sokkal egyszerűbbé válik. Egy szociális intézmény ugyanis nem tud befogadni senkit, csak ellátni tud. Befogadni a közösség képes. A társadalom ezért akkor működik jól, ha társ és nem bíró.

– De bíró. Miért szereti ennyire a politika a rendészeti megoldásokat?

– Mert felerősíti, amit a társadalom valójában gondol, a társadalom pedig leegyszerűsít, „aki nem dolgozik, ne is egyék”.

– De vannak kérdések, amelyekben nem szabad megkérdezni a társadalmat, mert Barabást kiált.

– Egyetértek abban, hogy az ilyen ügyekben az írástudók felelőssége dönteni, és azzal is, hogy alapvetően nem lehet rendészeti kérdéssel megoldani a problémát, de van, amikor szociális munkásra, rendőrre és mentőre egyszerre van szükség, és éppen a beszélgetésünk elején említett 300–500 embernél, akinél egyenként kell megoldást találni.

– Ilyen próbálkozásuk már volt, közel száz emberen segítettek.

– 2010 telén Tarlós István főpolgármester úr forrást biztosított a tíz legfrekventáltabb aluljáró problémájának megoldására, és példátlanul széles körű együttműködéssel az akkor ott élők nyolcvan százalékát sikerült elhelyezni. Ez fontos bizonyíték volt számunkra is.

– Nem mondom, hogy ugyanaz a kép fogad ma is a Népligetnél, mert nem olyan súlyos a helyzet, de ma is vannak hajléktalanok, csak most mások alszanak ott.

– Ha a széles körű együttműködés alábbhagy, a közterületek rendjének fenntartása is lehetetlenné válik, a tereket újra elárasztják a társadalom sérüléseiből adódó problémák.

– A rendészeti megoldásra a kormány szerint azért van szükség, mert sokan a körülmények miatt nem akarnak bemenni a szállókra. De ha így van, miért nem javítanak ezeken?

– Nyilván van mit javítani. A hajléktalanszálló nem szálloda, de mindenkinek van zárható szekrénye, sok helyen biztonsági szolgálat is működik. De be kell tartani a szabályokat. Nagyon nehéz csak a hajléktalanellátást fejleszteni, mert ha kétágyas szállásokat tudnánk biztosítani, vagy akár önálló lakhatást, azzal szembesülnénk, hogy több százezer ember él ennél lényegesen rosszabb körülmények között. Rövid távon ezért képzelhető el csak tüneti kezelés.

– Harminc éve ezt hallom.

– Ezért kezdtünk el 15 éve a legszegényebb településekkel foglalkozni. Mert ha egy távoli faluban egy maszatos arcú, nélkülöző kisgyermeket látunk, a legtöbbünknek összeszorul a szíve, és azt mondjuk, segíteni kellene. De húsz év múlva, amikor ugyanő ott fog ülni a Nyugati pályaudvar lépcsőjén, félelmetesnek és büdösnek tartjuk majd, dühösek leszünk rá, miért nem dolgozik. Aki ma ül a Nyugati lépcsőjén, ahhoz húsz évvel ezelőtt kellett volna lehajolni, ma már csak tüneti kezelést nyújthatunk neki.

– Vagyis a hajléktalanság végállomás a szegények számára, ha csökkenteni akarjuk, akkor nem elég a végponton beavatkozni, a szegénységet magát kell kezelni?

– Ha egy borsodi faluban, ahol évtizedek óta nem épült már semmi, nincs igazi munka, nincs közlekedés, hat-nyolc gyerek alszik egy fűtetlen szobában, akár egy ágyban, akkor egy részük felnőve el fog indulni a reményt jelentő nagyváros felé. Számukra nem probléma, ha egy aluljáróban élnek. Mégis kockázatos annak bevezetése, hogy az „illetékes” önkormányzat viselje a hajléktalanellátás költségeit, mert az ország legszegényebb települései azokkal sem tudnak mit kezdeni, akik otthon maradtak.

– Egyvalamit nem értek, a 2014-es alkotmánymódosítás és a jelenlegi törvény alapján is elvihetnék a rendőrök a hajléktalanokat az aluljárókból. Mégsem teszik. Miért nem?

– Mert személyre szabott megoldások nélkül ez egy szélmalomharc. Nagyon nehéz kényszeríteni azt, akinek nincs mit veszítenie. Ha mégis, elviszik a szennyes matracát, motyóját, lebontják a kalyibáját. Ezért a bíróságok rendre kártérítést ítéltek meg számukra, azzal érvelve, hogy ez az az ő tulajdonuk.

– Nyugat-Európában is van olyan, hogy a rendőr elviszi, a lakosság megnyugszik. Üres az aluljáró, és azt lehet hinni, milyen jól dolgoznak a politikusok.

– Sok nagyvárosban ezt csinálják, rengeteg a rendőr és hatósági úton „tartják tisztán” a turisztikai szempontból fontos területeket. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy „kergetőznek” velük.

– Mi hát a megoldás?

– Hosszú távú programokat indítani, mert azok az államok tűnnek sikeresnek, amelyek megoldották az olcsó, sokak számára elérhető lakhatást. Ahol a kora gyermekkori ellátások a legszegényebbek körében is magas színvonalúak, és mindenki számára használható tudást ad az oktatás. De októberig, a törvény hatálybalépéséig van még idő, hogy jó irányba fordítsuk a folyamatokat. Tüneti kezelést is lehet professzionálisan végezni. Fontos lenne, hogy a férőhelyeket intézeten kívüli helyekkel bővítsük. Fontos a szigorú és rendszerszintű együttműködés a rendőrök, közterület-felügyelők, mentők, utcai szociális munkások között. A pontos diagnózisnak kell eldöntenie, hogy közülük ki lép először. Ha sikerül a hajléktalanságból kivezetni embereket, az ő megüresedő férőhelyeiket, ha drága pénzen is, át kell alakítani, hogy pszichiátriai és alkoholbetegeket is tudjunk fogadni.

– Mire való akkor az egészségügy?

– Vannak a betegségnek olyan stádiumai, amikhez kórházi ellátás szükséges, utána a beteget otthonába bocsátják. De nem mindenkinek van otthona.

– Hogyan értékeli, az elmúlt években súlyosbodott vagy enyhült a hajléktalanprobléma?

– A kormánynak voltak előremutató intézkedései, ilyenek például az óvodafejlesztések, a bölcsődefejlesztések, és a közmunka nyomort enyhítő szerepe is vitathatatlan. De az elviselhetetlen társadalmi különbségek összességében alig csökkentek.

– De ezek többségében gyerekprogramok!

– Igen, ezek nagyrészt gyerekprogramok, de a 300 legszegényebb magyar településen kiugróan sok gyermek születik, még a nagyobb városokhoz mérten is, ott nem épülnek új lakások, nincs védőnő, megdöbbentően rossz az iskola. Ha ezen nem változtatunk, visszafordíthatatlan folyamatok indulnak el. A látható hajléktalanság csak a jéghegy csúcsa. Hatalmas felelőssége van azoknak, akik ezt tudják, és lehetőségük van a változtatásra.

– Választási év jön, ilyenkor szigorúbbak a rendőrök. Ez történik most is, nem kell nagy jelentőséget tulajdonítani neki?

– Természetes, hogy a jövő évi önkormányzati választások miatt nagyobb figyelem vetül a jól látható problémákra, és a politika világos, egyszerű célokat fogalmaz meg. Számomra azonban ez egyben lehetőség is, hogy az újra reflektorfénybe kerülő hibákra jobb megoldásokat találjunk. Még van néhány hónapunk, bízom benne, hogy erre fogjuk használni. Mi készen állunk.

Felhívás!
Ha szeretné támogatni lapunk újraépülését, kérjük, támogassa szerkesztőségünket a Heti Válasz Kiadó Kft. 11794008-20532422-es bankszámlaszámán.

Rosta

Találkozunk 2016-ban!

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. közleménye

Miután Borókai Gábor 2018. június 20-val lemondott a Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. ügyvezetéséről, a kft. ügyvezetői tisztségét 2018. augusztus 3-val Kovács Ildikó tölti be.

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Kft. (csődeljárás alatt) online felületén, a valasz.hu-n folyó tartalomszolgáltatás a mai nappal megszűnik.

A valasz.hu archívuma a továbbiakban is elérhető marad, az elektronikus Heti Válasz utolsó száma pedig a korábbi lapszámokkal együtt megvásárolható a Digitalstand.hu-n.

Budapest, 2018.08.03.

Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft.

Szeressük a szarkákat!

Mit jelent, ha nagyobb arányban jelennek meg szarkák a városban? Érdemes elgondolkodni rajta, mert amit a madarak jeleznek, az csak a jéghegy csúcsa. Akkor már elindult egy olyan folyamat, amit nehéz megállítani. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Az Özil-botrány utórezgései – focista a nagyhatalmi játszmában

Nem csitul a botrány Mesut Özil világbajnok labdarúgó körül. A harmadik generációs németországi török sportember rasszizmust kiáltott, és egy óvatlan lépése Recep Tayyip Erdoğan és Angela Merkel hatalmi küzdelmének részesévé tette. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Csapó Gábor: lehet, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik

Nemcsak a magyar férfivízilabda-válogatott barcelonai Európa-bajnoki nyolcadik helye sokkolta a hazai közvéleményt, de a játéka is. Az okokról Csapó Gábor olimpiai bajnok pólóssal beszélgettünk, aki nem zárta ki, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik. Nagyinterjúnk a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.