Péter Gábor megszólal
A Múltunk című politikatörténeti folyóirat legutóbbi számában jelent meg Galgóczi Erzsébet 1978-ban készült interjúja Péter Gáborral. Az 1945 utáni, kommunista vezetés alatt álló politikai rendőrség, majd az ÁVH rettegett ura, azután, hogy 1953. január elsejei őrizetbe vételét követően 1959 januárjában kiszabadult a börtönből, makacsul őrizte a titkait. Így mindenképp figyelemre méltó a Galgóczi hagyatékából előkerült, 1978-ban készült interjúrészlet, amelyet Gyarmati György történész látott el kommentárral és jegyzetekkel. Önéletrajzi részletről van szó, mely Péter Gábor gyermek- és ifjúkorával, az illegális kommunista mozgalomban eltöltött éveivel foglalkozik. 1932-ben véget is ér, amikor a párt kiküldte Moszkvába. Gyarmati György a Történeti Hivatal 2001-2002-es évkönyvében Péter Gábor ifjúsága címmel hosszabb tanulmányt közölt, melynek megírásához más forrásokból is merített. E sorok írója néhány részletre hívhatja fel a figyelmet Galgóczi szövege alapján, illetve utalhat egy, 1998-ban (!) elhunyt József Attila-díjas írónőre, Balázs Annára. Az ő adatait Gyarmati nem adja meg a Múltunk lábjegyzeteként. Pedig, mint a visszaemlékezésből kiderült, ő a KIMSZ szervezésében együtt járt kirándulni Péter Gáborral.
Péter Gábor Eisenberger Benjaminként született a Szabolcs megyei Újfehértón, 1906. május 18-án, vallásos zsidó családban. Apja, az 1911-ben meghalt Eisenberger Péter szabómester volt, anyjának, Metzner Rózának mosásból, takarításból három gyereket kellett felnevelnie. A családra jellemző, hogy az anya írástudatlan volt, maga Péter Gábor pedig a négy elemit sem tudta elvégezni, a helyi tanító szánalomból adott neki negyedikes végbizonyítványt, hogy felvegyék szabótanoncnak.
Érdemes megjegyezni, hogy ebben az időszakban a korabeli Magyarországon élő magyar nemzetiségű lakosság többsége tudott írni és olvasni, a zsidók között a tanulás a legfontosabb értékek egyike volt. Péter Gábor tehát egy kelet-magyarországi, viszonylag frissen asszimilálódott és hihetetlenül szegény zsidó család tagjaként "katapultált" a politika világába. Gratz Gusztáv hívta fel az 1919-es Tanácsköztársaságnak szentelt könyvében a figyelmet, hogy "az első kommunista garnitúra" tagjai között is milyen nagy arányban volt képviselve ez a réteg: Korvin Ottótól Szamuely Tiboron át Zalka Mátéig számos XX. századi zsidó közszereplő származott Magyarországnak erről a nehéz sorsú, keleti vidékéről.
Péter Gábor azonban az előbb említetteknél műveletlenebb, ugyanakkor jóval naivabb is volt, aki gyenge egészsége és képzetlensége miatt néhány hónapnál tovább soha nem végzett hagyományos pénzkereső munkát. Lézengő "hivatásos forradalmárként" Amerikába kivándorolt nővére pénzbeli támogatásából élt, s ő volt szinte az egyetlen a hazai, fiatalabb illegális párttagok közül 1932-ben, akit kiküldtek Moszkvába, s onnan vissza is jött. Ott beszervezhette a szovjet titkosszolgálat, s amikor visszatért, a lebukási veszéllyel küszködő illegális kommunista párt önjelölt "elhárítójaként" működött. Vagyis a kommunista mozgalom pótolta a hiányzó apát és a normális közösségi életet az élet perifériájára szorult fiatalembernek, aki 1945-ben élet és halál ura lett...
(Múltunk, 2002/2.)
