Szabadság tér: de mi legyen az 1945-ben felállított obeliszkkel?

/ 2017.02.14., kedd 18:16 /
Szabadság tér: de mi legyen az 1945-ben felállított obeliszkkel?

Emlékezetpolitikai zsákutca a Szabadság tér, és ezen egy újabb obeliszk csak rontani tud, még akkor is, ha az emlékjel-állítás indokoltságát ezúttal senki nem vonhatja kétségbe.

Még egy obeliszk kerül a budapesti Szabadság térre. Ezúttal a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyoknak és a kommunista diktatúra áldozatainak állít emléket a Balog Zoltán vezette Gulág Emlékbizottság 451 millió forintos költségen. A fekete gránit obeliszk 14 méter magas lesz, és stilizált szögesdrótokkal látják el.

A köztudatból talán kikopott már, hogy mire utal a Szabadság tér neve. Az 1849-ben eltaposott magyar szabadságra, amiért a forradalom hősei életüket adták, többek között a tér helyén állt hatalmas kaszárnyában, az Újépületben is. Amikor a kaszárnyát lebontották, és az új teret kialakították, ezért nevezték el az ide befutó utcákat mártír honvédtábornokokról, a teret magát pedig az eszményről, amiért harcoltak.

A Szabadság téren ehhez képest most a harmadik megszállási témájú emlékmű készül: a 1945 május 1-re felállított szovjet „felszabadítási” emlékmű és a 2014 nyarán felállított német megszállási emlékmű után következik az újabb obeliszk. A téren van még Ronald Reagan, Harry Bandtholz és Horthy Miklós szobor, valamint egy úgynevezett „eleven emlékmű”, holokausztrelikviák öntevékeny lakossági megmozdulással összehordott kiállítása a német emlékmű körül.

A vizuális és esztétikai zűrzavar, ami a téren kialakult, és minden újabb emlékművel egyre csak fokozódik, a probléma kisebbik szelete. A nagyobbik baj, hogy mit üzen, mit mond rólunk, magyarokról a Szabadság tér a maga versengő, kibékíthetetlen diktatúra-emlékműveivel. Mit mond a közös emlékezés lehetőségéről?

Mielőtt valaki félreértené – és az ilyen szövegeket mindig vannak, akik félre szeretnék érteni – a szovjet megszállásnak emlékművet állítani teljesen indokolt, a létjogosultsága kétségbevonhatatlan. Magyarország 20. századi történetének egyik nagy tragédiája volt ez a bevonulás 150-170 ezer málenkij robotra elhurcolt civillel, a harcokban elesett több tízezer katonával, és rengeteg megerőszakolt magyar nővel. A megszállásból pedig elkerülhetetlenül következett a totalitárius diktatúra kiépítése újabb áldozatok sokaságával. Sokkal egyszerűbb és világosabb helyzet, mint a német megszállás ellentmondásos ügye, még akkor is, ha a magyarországi zsidóság számára a bevonulás megmenekülést jelentett.

Az emlékezetpolitikában azonban a „hogyan” kérdése nem mellékes. Nem a beépített gránit tonnaszámán és az iskolás utalásokon múlik ugyanis, hogy tud-e egy emlékmű megrendítő lenni, a nézőre erős érzelmi hatást gyakorolni, hanem mindenekelőtt a művészi minőségen. Prágában a kommunizmus áldozatainak emlékműve lehet rá a példa, hogy a kortárs emlékműszobrászat hogyan jeleníthet meg egy történelmi tragédiát érzékeny módon. (De itthon is van ilyen szobor, mondjuk a tatai holokausztemlékmű.)

Erre a szempontra könnyű rámondani, hogy ízlések és pofonok, kinek ez tetszik, kinek az. Ez azonban nem egészen így van. Nincs rá garancia, hogy egy szabályos folyamat végén jó emlékmű születik, de biztos, hogy segít a nyilvános pályázat, ahol megjelenik a lehetséges művészi ötletek sokasága, és segít a nyilvános vita, mivel a szakmai ítészek hajlamosak elfelejteni, hogy nem a saját szűkebb baráti körüknek, hanem az egész társadalomnak kell megfelelniük. A német megszállási emlékmű kudarca – mert kudarc: nem tudott elfogadott, közös emlékhellyé válni – elsősorban azzal magyarázható, hogy ezek az állomások kimaradtak. A művészt kiválasztották haveri alapon, alkotott valamit a megrendelő igénye szerint, ami a jelképrendszerében zavaros, és utána az ellenvéleményeket félresöpörve a sasos-timpanonos izét felállították a garázslehajtó szélére. Ebből a rossz módszerből törvényszerűen következik az emlékmű körül azóta is burjánzó kupi – az emlékművet elutasítók által odahordott rengeteg ellentárgy.

A kettő együtt a beszédképtelenség és a kultúrharc Európában is egyedülálló jelképe, a hideg polgárháború szimbóluma.

Ennyire a Gulág-emlékmű nem fog félrecsúszni, már csak a témája miatt se, de a felállítás módszertana ugyanaz, nyilvános pályázat és vita nem volt, a terv készen van, nincs itt semmi látnivaló, lehet továbbmenni.

Még nagyobb baj, hogy nem tiszta az emlékműállítási szándék. Az új obeliszk azért lesz obeliszk formájú és azért áll majd a Szabadság téren, hogy feleseljen a régebbi szovjet obeliszkkel. Dacemlékmű. Megmutatjuk, hogy tudunk mi nagyobbat, feketébbet. És még oroszul is ráírjuk, értsék meg ők is, hogy ez nekik szól.

Márpedig ez nem jó motiváció. Azért, mert 27 év alatt nem sikerült megoldani a Szabadság téri szovjet obeliszk ügyét, nem érdemes szembeállítani vele egy másikat. A két obeliszk nem semlegesíti egymást – az eredmény csak a zűrzavar. Nem túlzás, hogy bárhol, bárhol a városban inkább lenne szabad emlékművet állítani a szovjet megszállás és a Gulág áldozatainak, mint pont a Szabadság téren.

És ezzel elérkeztünk ahhoz a problémához, amit régóta kerülgetünk a Szabadság téren: mi legyen az 1945-ben felállított obeliszkkel?

A válasz az, hogy időszerű lenne azt onnan elbontani.

Megint csak könnyen félreérthető állítás lesz, de a Vörös Hadsereg Magyarországon elesett katonáinak kijár a megemlékezés. Nem volt azzal semmi gond, hogy Esztergomban a Szent Anna temetőben januárban szobrot állítottak a két világháború orosz katonaáldozatainak. A katonákra való emlékezés esetén egyetemesen elfogadott szabály, hogy a hadseregek céljai alapján nem szortírozunk – jár az emlékezés németnek, magyarnak, orosznak egyaránt, attól függetlenül, hogy éppen ki és hol volt megszálló. A mi bakáink megszállók voltak a Donnál, mégis tudjuk: áldozatok lettek a nagy húsdarálóban. Az emlékezés méltósága az embert illeti meg az egyenruha alatt.

A Szabadság téri emlékmű azonban felállításának körülményei és jelképrendszere miatt nem egyszerűen a szovjet katonaáldozatok emlékműve, hanem a megszállásé is, ami történelmi eseményként Magyarország számára tragédia volt. Legjobb lett volna ezt az obeliszket a 90-es évek elején eltüntetni a térről, amikor az oroszok túlságosan el voltak foglalva a bajaikkal ahhoz, hogy ezzel törődjenek. Az ugyanis világos, hogy az obeliszket ma már csak orosz beleegyezéssel lehet eltüntetni, nehogy megtorlásként a Don-kanyar magyar emlékműveit eldózerolják.

Most azonban egészen jó a magyar-orosz viszony, Putyin kétévente ellátogat Budapestre, 2014-ben kifejezetten kapóra jött neki, hogy egy uniós tagállamban vendégül látták. Végig kellett volna ezt tárgyalni, megbeszélni, hogy esetleg kapnak az oroszok egy másik – kevésbé sértő jelképrendszerű, nem az Országházra néző – emlékművet a katonáiknak, amit esetleg közösen felavat a két állam. A szocreál obeliszk is átkerülhetne esetleg egy temetőbe, ahol a léte nem zavaró. Nyilván kisebb diplomáciai bravúr lett volna a régóta rendezetlen ügy szétszálazása – de az, hogy szólni se merünk, aztán dacból felállítunk egy jó nagy ellenobeliszket az övékkel szemben, a legkevésbé sem elegáns megoldás.

Rosta

Találkozunk 2016-ban!

Fidesz-csapda a Jobbiknak – ezt benézte az Állami Számvevőszék?

Az Állami Számvevőszék 662 millió forintos büntetés kivetésével a választások előtt a Jobbik ellehetetlenülésével fenyegető lépést tett. A politikai szándék világos, a jogi megalapozottság viszont gyenge lábakon áll. Részletes háttér a csütörtöki Heti válaszban.

Mértéktartást! – üzeni a rendszerváltás arca

„Egyik tábor sem szereti a rendszerváltást” – állítja Kónya Imre. Miután a német államfőtől a múlt héten kitüntetést vett át, az egykori MDF-frakcióvezető arról is beszél, mi nem tetszik neki a Fidesz kormányzásában. Nagyinterjúnk a csütörtöki Heti Válaszban.

Az élelmiszer a legjobb ajándék

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat és a SPAR gyűjtése keretében tartósélelmiszereket lehet adományozni a nélkülözőknek karácsonyra.