valasz.hu/itthon/aki-nem-tesz-semmit-annak-kuss-kukorelly-endre-a-heti-valasznak-126197

http://valasz.hu/itthon/aki-nem-tesz-semmit-annak-kuss-kukorelly-endre-a-heti-valasznak-126197

Teremtettünk-e igazságosabb és élhetőbb világot?

Interjú Gyurgyák János eszmetörténésszel

/ 2013.01.02., szerda 11:38 /
Teremtettünk-e igazságosabb és élhetőbb világot?

A jobboldalról és a szélsőjobbról közkézen forgó tévtanokat cáfol, a Fidesz történelmi szerepét értékeli, az úgynevezett Gerő–Romsics-vitában pedig kritikát fogalmaz meg a Heti Válasz Online újévi interjújában Gyurgyák János eszmetörténész, az Osiris Kiadó vezetője. A néhány héttel ezelőtt új, Magyar fajvédők című kötettel jelentkezett szerző a magyar közélet végletes megosztottságában, a közös nemzeti célok hiányában saját generációjának kudarcát látja.

„Szellemi sivatag” – jellemzi több helyen az átlag magyar fajvédő gondolkodásának minőségét új könyvében. Miért tartotta fontosnak, hogy külön kötetben foglalkozzon velük?

Valóban, a fajvédő mozgalomra általában igaz ez a megállapítás, de korántsem mindenkire, hiszen Szabó Dezső, Bajcsy-Zsilinszky Endre vagy Lendvai István gondolkodását nevezhetjük zsákutcásnak, de antiintellektuálisnak, sekélyesnek, unalmasnak vagy éppenséggel ötletszegénynek aligha. Éppen ez a kettősség izgatott a könyv írása közben: az az ellentét, amely egyrészt a főideológusok, másrészt a „borzalmas tagság” között fennállt. Ez a kettősség egyébiránt minden szellemi-politikai mozgalomra jellemző mind a mai napig, s attól tartok, hogy Magyarországon ez a közeljövőben sem fog alapvetően megváltozni.

Rendben, számomra azonban nem magától értetődő Szabó Dezsőék kiemelt helye az ön sorozatában. Zsidókérdés, nemzeteszme, fajvédők – miért pont így tartja teljesnek az eszmetörténeti trilógiát?

Eredetileg egy átfogó magyar eszmetörténetet akartam írni, de nagyon hamar rájöttem, hogy egyes kulcsproblémák átgondolása, megírása nélkül ez aligha lehetséges. Pontosan ilyennek tartom a zsidó–magyar-ügyet, a nemzeteszme történetét és a „magyarság, mint etnikum” problémáját. A fajvédőkről szóló könyv tehát tulajdonképpen alkalom arra, hogy a magyar etnikum problémájáról beszéljünk, mely változó színvonalon, de fontos része a magyar közgondolkodásnak. Hogyan alakult ki, s miből is állt össze a magyar etnikum? Honnan jöttünk és kik is vagyunk egyáltalán? Ezek a kérdések engem is, mint mindenki mást, foglalkoztatnak, de nem akartam és talán nem is tudtam volna monografikus történeti megközelítéssel válaszolni a kérdésre. De ezen túlmenően is, a magyar fajvédelem ideológiája sokkal fontosabb szerepet játszott a magyar eszmetörténetben, mint ahogy azt sokan gondolják, s hatása mind a mai napig tart. Az etnicitás problémáját a fajvédőkön keresztül megközelíteni ugyan töredékes, de szerintem lehetséges módszer. Az eredeti kérdésre válaszolva: a három munka által létrehozott képet ebben a formában egésznek tartom, de korántsem teljesnek. Nem mondom tehát, hogy ezzel készen van „a” magyar eszmetörténet, mert fájóan hiányzik a képből a magyar baloldal, s benne a magyar szociáldemokrácia a maga súlyával.

Írhatott volna könyvet a baloldalról is, mégsem tette. Miért?

Mert úgy éreztem, hogy nekem azon a területen kevéssé van dolgom. Nem tudok azonosulni azzal az immár évszázados értelmiségi hagyománnyal, amely mindig a másik irányzat múltjában keresi a hibát, ott akar rendet tenni. A magam liberális-konzervatív felfogásának megfelelően vallom, hogy a magyar jobboldalnak a szélsőjobboldallal és a szélsőjobboldali hagyományaival van elszámolnivalója. Régen esedékes, hogy a magyar baloldal is végre szembenézzen saját szélsőbaloldali hagyományaival és múltjával, de ez legyen az ő problémájuk. Régen mondom, hogy a magyar baloldal igazi fordulat előtt áll, hiszen öt kérdést nem tudnak megkerülni: viszonyukat a nemzeti problematikához; mit vállalnak, s mit nem a Kádár-rendszerből; kormányzási kudarcuk okainak őszinte és önkritikus feltárását (s ebben a korrupció szerintem csak a legkisebb tétel); szerepüket a gazdasági rendszerváltásban, a privatizációban, s általában viszonyukat a neoliberális eszméhez; s végül a legfontosabb: mit kívánnak tenni az ország érdekében, ha alkalomadtán újra hatalomra kerülnek? Mert szerintem az nem válasz, hogy ezek a kérdések másodlagosak, a lényeg egy széles koalíció létrehozása az „ördögi Orbán” leváltására. Mint ahogy az sem megoldás, hogy a gyerekeink eladósításán túl az unokáink vagyonát és jövőjét is feléljük. Ezt akarják, vagy a meglévő újraelosztásban gondolkodnak? Lehet ugyan hozni mindenféle politikai kuruzslókat és választási gurukat, de amíg ezekre a kérdésekre nem adnak választ, addig szerintem minden erőlködésük hiábavaló. Ez így együtt azonban igazi intellektuális kihívás. Kár, hogy nem vagyok baloldali!

Térjünk vissza a jobboldali szembenézéshez. A Magyar fajvédőkben erőteljes mítoszbontás zajlik: bizonyítja többek között a nyilasok és a fajvédők összemosásának tarthatatlanságát, cáfolja Bajcsy-Zsilinszky és Gömbös eszmei fordulatát és Csurka István fasiszta mivoltát. Tervezett volt ez a hozzáállás?

Ha a könyvben történik is mítoszrombolás, legfeljebb szándékolatlan következményként. Nem ez volt ugyanis az elsődleges célom, tehát például nem a Vigh Károly-féle Bajcsy-Zsilinszky-képet akartam megváltoztatni, nem a Kovács M. Mária-féle antiszemita kontinuitás teória tarthatatlanságát akartam bizonyítani (szerintem ugyanis a numerus clausustól nem vezet nyílegyenes út a zsidótörvényekig), s nem a Gömbösre vonatkozó sémákat szerettem volna lerombolni. Sok következtetésem persze szembemegy a közfelfogással és az eddigi történeti hagyománnyal, de ez, azt hiszem, természetes, s részben az általam követett kutatási metódusból és írástechnikából is fakad. Nevezetesen, hogy nem az egyes kérdésekről elolvasható szakirodalmi értékelésekkel vitatkozom, hanem az elsődleges forrásokat olvasom újra, ha úgy tetszik, kései párbeszédet folytatok Szabó Dezsővel, Milotay Istvánnal vagy Héjjas Ivánnal. (Utóbbival amúgy nem is volt olyan könnyű dialógust folytatni.) Végül csak a könyv végén, az esszéisztikusan megírt bibliográfiában foglalkozom a kérdés másodlagos irodalmával. Ez természetesen nem az egyetlen követhető módszer, vannak veszélyei és hátulütői (ezekről talán én tudnék a legtöbbet mondani), de mégis ezt találtam a legcélravezetőbbnek.

Fotó: Fülöp Ildikó

Új tanulság volt olvasmányai során, hogy hiba a nyilas-hungarista eszmék és a fajvédők csoportjai közé egyenlőséget tenni?

A korábbi két kötetemnél még nem tudtam világos választ adni arra kérdésre, hogy pontosan hol húzhatók meg a határok a jobboldal és a szélsőjobboldal, illetve, a szélsőjobboldalon belül, a fajvédők és a nyilasok között. Később jöttem rá, hogy amikor szélsőjobboldalról beszélünk, rendszeresen összemossuk a nyilas-hungarista eszméket a fajvédelemmel. Ez azonban így nem tartható. Van átjárás a kettő között, de talán azt mondhatjuk képletesen szólva, hogy a két mozgalom ugyanannak a fának két különálló ága.

Ha már az irányzatok közötti határokról beszélünk: aktuális kérdés a Fidesz–KDNP-kormányzás és a két világháború közötti korszak összehasonlítása. Jogos a Horthy-rendszer visszaállításának kísérletét felróni a kétharmados többségnek?

Nem, szerintem ez alapvető tévedés, szoktam is ezt mondani baloldali barátaimnak. Ezzel legfeljebb rövidtávú propagandacélokat szolgálnak, és végső soron félreértik a mai politikai gyakorlatot, sőt egyenesen öngólt lőnek. A Fideszt leantiszemitázó, a kormányt a két világháború közötti rendszer restaurálásával vádoló beszéd szerintem nagy ostobaság. Orbán Viktor kormányzási gyakorlata modern jellegű, nem történeti példákat követ, s bár kétségkívül hatalomkoncentrálásra irányul, és bizonyos autokratikus jegyei is tagadhatatlanok, ez véleményem szerint alapvetően a kormányfő személyiségjegyeiből, türelmetlenségéből, magányából, a nem minden alapot nélkülöző megbántottságából és nagyfokú bizalmatlanságából fakad, következésképpen semmi köze sem a Bethlen-, sem pedig a Gömbös-féle politikafelfogáshoz, Horthyéról már nem is beszélve.

Orbán, a „magányos autokrata” – ez nem pont a baloldali lecke a miniszterelnökről?

Ítéleteimet magam szoktam meghozni, véleményemet egyáltalán nem befolyásolják baloldali vagy jobboldali megmondóemberek és úgynevezett közvélemény-formálók lózungjai. Semmi okom megváltoztatni régi meggyőződésemet, nevezetesen, hogy a kormányfő nemzedékem legnagyobb politikai tehetsége. A baloldali térfélen Gyurcsányt is nagy ígéretnek láttam, ő azonban könnyűnek találtatott, s ezt ma talán már csak ő és közvetlen környezete nem látja. Orbánnal kapcsolatban azonban a lényeg nem az, hogy személy szerint ő vagy a kormánya mennyire kötődik a Horthy-rendszerhez (szerintem nem kötődik, nem is nagyon érdekli ez őt, s mélyebb ismeretei sincsenek erről), hanem az a kettősség, hogy egyrészt mennyire jól teljesít kiélezett helyzetekben, konfliktusok erővel történő megoldásában, választási harcban stb., másrészt mindeközben mennyire védtelen és sikertelen a mindennapi építkezésben, a kormányzati aprómunkában, munkatársai kiválasztásában, hatékony és együttműködő csapat verbuválásában, a feladatok leosztásában stb. Az én jóindulatú értelmezésem szerint talán lehetetlen is e két típusú személyiség megtestesülése egy emberben. Ez azonban alapvetően nem menti a súlyos kormányzati eltévelyedéseket és hibákat. Paradox igazság, hogy minél nagyobb tehetség valaki, annál nagyobb felelősséget kénytelen a vállára venni.

Történelmi szempontból mi a véleménye a miniszterelnök által gyakran emlegetett „centrális politikai erőtér” koncepciójáról?

A „Horthy-rendszer restaurálása” tézisével szemben (amelyet, jelzem, már Antallal szemben is jórészt igaztalanul vetettek be ellenfelei) ez a doktrína nagyon is valóságos, a miniszterelnök gondolkodásának talán legközpontibb eleme. A bírálatoknak erre, s nem a félrevezető történeti példákra kellene koncentrálniuk. Mert egyfelől ez valóban igazi magyar politikai tradíció egészen a XIX. század hetvenes éveitől kezdve. Tehát ez nemcsak jobboldali, hanem tragikus módon egyetemes magyar tradíció, hiszen a magyar baloldal is kivette ebből a maga részét. Személyes véleményem pedig az, hogy lehet ilyenre törekedni, de egyfelől ez teljességgel téves irány, másfelől felesleges is, mert a magyar nép, vagy modernebb nyelven szólva, a mai magyar választópolgárok sajnálatosan mérhetetlenül individualisták, semmiképpen sem tekintélytisztelők, és a hagyományok is – fájdalom – csak egy kisebbség számára fontosak. Egy ideig apolitikusan viselkednek, látszólag nem érdekli őket a dolog, majd azután imádnak szobrokat döntögetni. Nagy valószínűséggel most is ez fog bekövetkezni.

Mi tartja mégis életben a kormányzó jobboldalt a Horthy-rendszerre tolni kívánók lendületét? Úgy tűnik, újra és újra ugyanazokat a köröket futják.

Számomra eléggé világos, hogy ezzel az önkényes besorolással a két világháború közötti időszak minden bűnét, hibáját, eltévelyedését akarják rátolni a mai magyar jobboldalra, a zsidótörvények tébolyával bezárólag. Ez azonban nagyon rövidlátó gondolkodásra vall, ugyanis nem veszik észre, hogy a politikai haszonszerzés érdekében ezzel a társadalmi kohéziót is gyengítik, ami Magyarországon éppenséggel megerősítésre szorulna. Erre a másik oldal hatalomkoncentrációval és kiszorítással válaszol, s ez persze szükségszerűen tovább morzsolja a társadalmi együvé tartozást, amelyre krízisek idején olyan nagy szükségünk lenne. De azt sem akarom tagadni, hogy a Fidesz jobboldali pozíciófoglalásával, valamint a radikális jobboldali szavazók megnyerése érdekében ne tenne elfogadhatatlan lépéseket is, valamint esztelen kultúrpolitikai lépéseikkel (felesleges szobrok állítása, másodlagos frissességű írók beemelése a nemzeti panteonba stb.) ne adna alkalmat az ilyen jellegű támadásokra. Könyvemben nem utolsó sorban éppen a konzervatív jobboldal és a szélsőjobboldal közötti alapvető különbségekre akartam felhívni a figyelmet. A fentiekben vázolt önbeteljesítő folyamat azonban végső soron egy ördögi kör, amelyből valahogyan ki kellene lépni már. Bár a mai magyar jobboldal leantiszemitázása nem új keletű dolog, szögezzük le, hogy Magyarországon nincs olyan szellemi, politikai csoportosulás, amelyben ne lennének antiszemiták. Csak sajnos idehaza jórészt ismeretlenek azok a könyvek, amelyek a baloldal antiszemitizmusáról szólnak.

Maradjunk a napi politikánál. A legkorábbi századvégesek tagjai izgalmas pályákat jártak be: Gyekiczki András szociológus az SZDSZ környékén, Kuncze Gábor és Demszky Gábor mellett maradt, Kövér László ma házelnök, Stumpf István alkotmánybíró, Fellegi Tamás két miniszteri pozíciót is beöltött a második Orbán-kormányban, Wéber Attila a baloldali kötődésű Politikatörténeti Intézetben találta meg a helyét, Bóka István pedig Balatonfüred polgármestere. Ezeket az embereket ön fogta egy csapatba annak idején. Ma van kapcsolata velük?

Majdnem mindenkivel megmaradt a kapcsolatom, bár érthető módon ezek nem azonos mélységűek. Mélyebb barátság főként Wéber Attilához és Kövér Lászlóhoz köt, Fellegi Tamással és Bóka Istvánnal is jó viszonyt ápolunk, és újabban Varga Tamással is újrakezdtük a beszélgetéseinket. A viták lényege, ha van ilyen egyáltalán közöttünk, akkor arról folyik, hogy én a Fideszt 1989-90-ben a belgák pártjának, a Századvéget pedig független szellemi műhelynek képzeltem el. S továbbra is – meglehet, rögeszmésen – ragaszkodom ehhez, jóllehet pontosan tudom, hogy nagyon messze vagyunk már ettől. Egy konkrét példával hadd világítsam meg ezt az alapállást! A Kossuth tér átalakításával kapcsolatban például azt az álláspontot képviseltem egy baráti beszélgetésben, hogy ha már feltétlenül szükséges a tényleges politizálás helyett a szimbolikus politika terén is lépni, akkor nem lehet visszatérni sem 1914-hez, sem 1938-hoz, sem 1945-47-hez, sem – fájdalom – 1956-hoz. Talán szimbolikusan a nagy történeti megosztottságot kellene megszüntetni, azaz szobrot Kossuthnak és Széchenyinek, Adynak és Tiszának, Bethlennek és József Attilának egy helyen!

 

Ugyanakkor a Fidesz politikai sikertörténet is, hiszen csak kormányra került másodjára is, sőt a bibós nemzedék közjogi méltóságokat ad.

Az eredmények látszólag Orbán Viktor politikáját igazolják; valóban eljött a Fidesz ideje. Ebből az is következik, hogy politikai-hatalmi szempontból talán neki volt igaza, amikor azt mondta: középről nem lehet nyerni. Én viszont azt mondom, hogy a Fidesz ideje mindenképpen eljött volna, csak esetleg valamivel később, amikor egyfelől az MDF-es, másfelől az MSZP-s és SZDSZ-es tábor amortizálódott és önmagát számolta fel. Azaz szerintem a nemzedékem ideje mindenképpen eljött volna, nem kellett volna a magyar jobboldalt elfoglalni, s annak ugyancsak problematikus múltját és jelenét részben és akaratlanul is magunkra rántani, és ezzel beszállni a sehova se vezető szekértáborosodásba. Magyarul: meggyőződésem szerint többet veszítettünk, mint amit nyertünk, mert ezt a csatát végső fokon nem lehet megnyerni. A magyar baloldal – akármi is a múltja, s akármi is a véleményünk róla – a nemzet egyik arca, nem lehet csak úgy levakarni róla, centrális erőtér ide, centrális erőtér oda. Ez a kísérlet egészen bizonyosan kudarcba fog fulladni.

Jó kérdés, hogy van-e egyáltalán erre kísérlet. Még az önbizalom-gazdagabb fideszes beszédekben sem volt szó soha arról, hogy mostantól örökké mi nyerünk, és nem is lesz többé baloldal.

Ez egészen bizonyosan nincs így, ha így lenne, semmi értelme sem lenne a centrális erőtér koncepciójának. Persze a két évvel ezelőtti önbizalom mára már erősen megkopott. Ez a doktrína ugyanis szerintem éppen azt célozza, hogy politikai, gazdasági és kulturálisan téren létrejöjjön egy domináns hatalom, méghozzá demokratikus keretek között, azaz választások által folyamatosan megerősítve. Ez ugyan nem diktatúra, csak semmi köze az európai egyensúlyok rendszeréhez, amihez viszont én ragaszkodom, követve szellemi útmutatóimat, Szabó Zoltánt, Bibót és a többieket. Arról beszélek tehát, hogy jobb lett volna zárójelbe tenni a „vén hülyék” gonosz és értelmetlen csatáját, és középről, normális alapokról integrálni a nemzetet. Mert számomra nem az a fő kérdés, hogy hányan lettek államtitkárok a bibós csapatból, hanem az, hogy történelmi távlatokból nézve tudtunk-e jobb, igazságosabb és élhetőbb országot teremteni az elődeinknél, valamint jobban kihasználni az adott világpolitikai kereteket. A válaszom azonban erre a fundamentális kérdésre egyre inkább és egyre határozottabban a nem felé tendál.

Fotó: Fülöp Ildikó

A 2008-as Ezzé lett magyar hazátok című kötetének meglehetősen pesszimista epilógusában is az egész 1988-89-es nemzedék kudarcáról ír. Ha a politikai sikerek ellenére is tartja ezt a megállapítását, hol azonosítja azt a pontot, ahol elbukott a kísérletük?

Lehet, hogy eleve naiv volt ez az elképzelés, de az én várakozásaimban egy olyan ország szerepelt, ahol alapvető nemzeti kérdésekben nincsen fundamentális vita, ahol létezik minimális nemzeti konszenzus. Mert nem értek egyet a „nemzet által homályosan” (Csepeli György) és a „nemzettel nem megy” (Bauer Tamás) típusú megközelítésekkel. Ebben a végletesen megosztott helyzetben továbbra sem látok esélyt arra, hogy nagy kérdésekben kedvező fordulat következzen be. Miközben a gazdasági-társadalmi helyzet súlyosbodik: Magyarország fokozatosan stagflációba csúszik, a társadalom szegényedik és végletesen megosztott, az értelmiségi elit nem teljesíti alapvető kötelességét és – részben kényszerből – már csak a saját maga túlélése érdekli. Az én frusztrációm és pesszimizmusom abból fakad, hogy nem elég, hogy a mi generációnk nem volt képes meghaladni a lövészárok-típusú mentalitást, de ez alkalmasint az utánunk jövőknek sem fog sikerülni. Ezt tartom az igazi magyar áfiumnak, amivel nem tudunk mit kezdeni, s ez az a szellemi vérbaj, ami, úgy tűnik, öröklődik, s egyik nemzedék sem tud felülemelkedni rajta.

Ha akarom, a szekértábor-logikát bármelyik nyugati demokrácián, akár az amerikai elnökválasztáson is számon kérhetem. A Magyarországon uralkodó hangulatot katasztrofálisnak ítélni megint viszonyítás kérdése akkor, amikor dél-európai országokban újra és újra fellángolnak az utcai zavargások, amikor az olasz szociális miniszter sírógörcsöt kap a megszorítások bejelentésekor.

Amit az Egyesült Államokban látunk, csak a felszínen hasonlít az itteni helyzethez. Igen, ott is van pártérdek, korrupció, vannak nőügyek, személyeskedések – majd mindennek a végén Amerika érdeke mindent megelőz. Számomra az vált világossá, hogy egyfajta átmeneti időben élünk Magyarországon, amikor a nagy kérdésekben nem lehet áttörést elérni, következésképpen maradnak a kis körök, a kisebb építkezési lehetőségek. Ilyennek tekintem az Osiris fenntartását, könyvadományok gyűjtését a Kárpát-medencében a Pro Minoritate Alapítvánnyal, de ilyen a parlamenti könyvtár megújításáról szóló felkérés is, amit Kövér Lászlótól kaptam.

Pontosan mit terveznek ott?

Mindig is fájt, hogy a CEU könyvtárát kivéve nincs egyetlen nyugati színvonalú könyvtár sem Magyarországon. Ezért most dolgozunk egy korszerű könyvtár létrehozásán. Erre a munkára nagyon optimistán tekintek.

Nemrég Kerényi Imre felügyelete alatt indult útnak a Nemzeti Könyvtár című, nagyjából száz kötetre kalibrált sorozat. Önnek van tapasztalata az államilag inspirált könyvkiadásban, hiszen az 1998 és 2002 közötti Millenniumi Könyvtár létrehozásában az Osirisnek komoly szerepe volt. Hogyan tekint a mostani kezdeményezésre?

Felemásan. Részben megértéssel, hiszen számomra a napnál is világosabb, hogy a magyar tudományos és szakkönyvkiadás összeomlott, következésképpen piaci alapon ez nem megy tovább. Mélységesen megértem, ha az állam tenni akar valamit. Részben pedig megnyugvással szemlélem a helyzetet, ugyanis szinte az összes kritika összevetette a mi munkánkat a mostanival, és minden esetben a mienk jött ki jobban.

Azért néhol ön is kap rendesen. Például szemére vetik, hogy máig eladhatatlan mennyiségben dobta piacra az állami pénzen nyomott műveket.

Ez utóbbi egészen bizonyosan nem igaz, a legtöbb kötet az utolsó darabig elfogyott. Olyannyira, hogy a saját gyerekeimnek sem tudok összeszedni egy teljes sorozatot.

Ha ez nem sikerül, van olyan jó a Nemzeti Könyvtár, hogy azzal helyettesítse?

Ez nem fog bekövetkezni, hiszen a sorozat – felteszem, jóhiszemű – amatőr vállalkozás, annak minden tartalmi és formai hibájával. Én biztosan valamelyik komoly könyvkiadóra bíztam volna a dolgot.

Ezt vehetjük utólagos bejelentkezésnek?

Bizonyosan nem vállaltam volna. Egyszerűen azért, mert az Osiris egyszer már részt vett ilyen munkában, s akkor inkább a rózsa töviseit, mint a virágait szórták a lábam elé. Egyszer elég ilyenből egy életre, még akkor is, ha ma már nem kis büszkeséggel tekintek a sorozatra. Az égvilágon semmi kivetnivalót nem láttam volna abban, ha mondjuk az Argumentum, az Atlantisz, a Balassi, a Tinta, a Typotex vagy a Vince Kiadó kapta volna a megbízást, hogy csak az ábécé elejéről és végéről válogassak. Az ő nevük garancia lett volna a minőségre. Arról nem is beszélve, hogy ezek a kiadók 300 millió forintból kb. 200 könyvet tudtak volna kiadni. De ez a hajó már elment, nincs értelme filozofálni rajta. A dilemma persze ettől még dilemma marad: mit tehet az állam, kell-e egyáltalán tennie valamit, ha nincs elég erős középosztály, a civil szféra tehetetlen, a gazdasági elitet pedig mélyen nem érdekli ez az ügy? Látszólag tehát tettünk valamit, de maga az igazi probléma, nevezetesen a szakkönyvkiadás összeomlása, továbbra is nyomja a vállunkat.

A Kerényi-vezette könyvkiadás csak egyetlen terület. A kultúrpolitika egyéb terveiről, termékeiről is ilyen kritikusan fogalmazna?

Hadd kérdezzek vissza: miért, van ma Magyarországon kultúrpolitika? Csak egy koncepció nélküli, szétaprózott, kusza világot látok, ahol még a jó kezdeményezések is kioltják egymást, s ahol jórészt teljesítmény nélküli önjelöltek marakodnak az egyre fogyatkozó pénzért, hiszen ezen a területen alapvetően forráskivonásról van szó. Nevezhetem azt komoly kultúrpolitikának, ha az állam egy területet (művészet) kiad gebinbe, és azt a valódi teljesítménytől elszakadó, feudális jellegű, havi apanázsos rendszert lépteti életbe, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia esetében is régen meg kellett volna már szüntetni? A kegydíjas rendszer már a XVIII. század végén is problematikus volt, a XXI. században pedig merő anakronizmus. Persze jól tudom, hogy egyetlen politikai erőnek sem célja a rendszer megváltoztatása, egyik sem akar nekimenni a problémának. A kegydíjból fenntartott kiválasztott réteg olcsóbb, mintha normális értelmiségi fizetéseket adnának, ugyanakkor a politika szempontjából jobban kézben is tarthatók a kiváltságosak. Talán éppenséggel maguknak az akadémikusoknak kellene felszámolni a rendszert, mivel a rendszer ellentmond a teljesítményelvnek, súlyosan korlátozza a fiatal tehetségeket, s árt a benne szereplők önbecsülésének is. Végső soron úgy látom, hogy a kultúra megint elszenvedi a kormányzást, ahelyett, hogy méltó megbecsülést kapna.

Tavaly nyáron high-level értelmiségiek terjedelmes vitát folytattak különböző fórumokon Romsics Ignác történész úgynevezett antiszemitizmusáról. Követte ennek fejleményeit?

Az elejétől a végéig. Amikor megjelent a cikk, azonnal felhívtam a Gerő Andrást, akivel normális, kollegiális viszonyt ápolok. Azt mondtam neki, hogy egészen bizonyosan nem igaz, amit ír, és hogy legjobban akkor jár el, ha visszavonja a cikket. Pontosan azért, mert sokat foglalkoztam a témával, tudom, hogy ilyen állításokat megfogalmazni teljes felelőtlenség. Benzines hordókkal teli helyiségbe tisztességes és normális ember nem sétál be fáklyával. Nem szeretem a csóvás embereket, de úgy látszik, vannak olyan kutatók, akiknek semmi sem drága.

Mi a véleménye a megjelent írások minőségéről? Karsai László az Élet és irodalomban úgy fogalmazott: olyan ez a vita, mint a „tisztító, viharos erejű szél, amely felkavarta a magyar történettudomány, sőt a közélet aktuálpolitikai vitákba kissé belefásult, poshadt levegőjét”, ugyanakkor Romsics Ignác egyik válaszában azt írja, hogy a vita „szakmainak nem nevezhető, személyeskedő minősítések köré szerveződik”.

Hamis az a beállítás, hogy itt bármiféle kibeszéletlenségről, poshadt levegőről van szó. Legalább húsz nevet tudnék kapásból felsorolni, akik rengeteget tettek az elmúlt két évtizedben azért, hogy a magyar-zsidó együttélésben, az antiszemitizmus megítélésében a tisztázás felé haladjunk. Nem igaz, hogy nem folytak viták, noha az igaz, hogy a közvélemény sokszor nincsen birtokában a megfelelő ismereteknek, a népesség egy része pedig menthetetlenül antiszemita, következésképpen rájuk nem hat semmiféle tisztázási kísérlet. De a tudomány területén vitathatatlanul létrejött egy jókora könyvtárnyi irodalom. A közvélemény ugyanakkor csak lassú, szívós munkával győzhető meg, a fent említett kisebbség pedig talán sehogy sem.

Sikerült megfejtenie, hogy mégis milyen alapon indított támadást Gerő András, majd milyen alapon lett az egészből több szálon futó, személyeskedésektől sem mentes kis magyar Historikerstreit?

Nyilvánvaló, hogy politikai indítékok is tapadtak a dologhoz, ami eleve nem tette lehetővé egy normális vita kialakulását, amelyet – talán mondanom sem kell – én is fontosnak tartok. Úgy látom, hogy ha Gerő komolyan gondolta, hogy egy nyilvánvalóan nem antiszemita személy leantiszemitázása alkalmas retorikai eszköz lehet a célként kitűzött vita belobbantásához, vagyis hogy maga a vita van olyan fontos, hogy azért akár egy tisztességes ember is meghurcolható, nos, akkor óriásit tévedett. Romsics mellett kiállt a szakma színe-java, pártállásra való tekintet nélkül. Tisztázó vita ezen az alapon nem indult meg, s megjósolhatom, nem is fog. Lényegében azokkal az állításokkal értek egyet, amelyeket Gyáni Gábor, Zeidler Miklós és mindenekelőtt Hajdu Tibor megfogalmaztak a Rubicon hasábjain.

Az évtizeddel ezelőtti, A zsidókérdés Magyarországon című könyve nyomán is kialakultak hasonló viták...

Téved. Igazi vita nem volt, leginkább csak leantiszemitáztak.

Rendben, akkor így: Ungvári Tamás író szerint maga a „zsidókérdés” kifejezés használata is megengedhetetlen, Spiró György pedig valahogy úgy fogalmazott, hogy Gyurgyák János nem antiszemita, annál sokkal rosszabb. Összevethető ez Romsics Ignác helyzetével?

Bizonyos szempontból igen, hiszen ugyanarról a jelenségről van szó. A dolog lényege ugyanis az, hogy lehet-e azt állítani valakiről, hogy antiszemita, amikor bizonyíthatóan nem az. Nagyon magyar történet ez.

2003 novemberében azt mondta az Ufi című lapnak, hogy a magyar konzervativizmus önellentmondásokkal küszködik, valamint rengeteget kell fejlődnie stílusban, műveltségben és színvonalban is. 2008-ban, az Ezzé lett magyar hazátok című kötete megjelenését követően a Reakciónak már azt mondta, hogy a honi konzervativizmus reflektáltabb, érzékenyebb lett, de még mindig nagy a káosz. Azóta ismét eltelt csaknem öt év. Milyennek látja most a konzervatív kört?

Paradox helyzet alakult ki. A választások előtt egyre erősebb lett a konzervativizmus Magyarországon: reflektált, tudatos, minőségre koncentráló. Ez nagy részben köszönhető a Kommentár folyóirat körüli csoportnak, de része van benne a Heti Válasz szellemiségének is. Tény, hogy nagyon jó könyvek, tanulmányok jelentek meg fiatal kutatóktól. A Fidesz hatalomra kerülése után megtorpant ez a folyamat, hiszen az egyre világosabban látszó kormányzati hibák komoly dilemma elé állították ezt az ifjúkonzervatív réteget: bíráljam azokat, akiknek hatalomra kerülését támogattam, s ezzel esetleg akaratlanul azokat hozzam ismét helyzetbe, akiket akkor lássak ismét, amikor a hátam közepét? Úgy tűnik, a kormányzati támogatottság nem tesz jót egyetlen szellemi irányzatnak sem. S a húsos fazék körül gyülekezők is elég sok helyet elfoglaltak. Sajnálom tehát azt, hogy a jobboldali kormányzás nem merített kellőképpen ebből a szellemi körből, azaz nem ezek az emberek kerültek elsősorban pozíciókba 2010 után.

Pedig kerültek: például L. Simon László kultúráért felelős államtitkár, Hatos Pál a Balassi Intézet főigazgatója lett – mindketten részt vettek a Kommentár szerkesztésében is.

De az első körben nem L. Simon László lett az államtitkár, és a feladata ma is a forráshiányos helyzet kezelése, ha nem egyenesen a megmagyarázhatatlan megmagyarázása. De én olyan fiatalokról beszélek elsősorban, mint például a sokra hivatott Ablonczy Balázs.

A 2010-es állapothoz képest ma már jóval erőteljesebb a baloldali mozgolódás. Ön szerint alkalmas a magyar bal állapota arra, hogy rövid időn belül, de legalább a választásokig erőre kapjon?

Intellektuális szempontból már évekkel ezelőtt megszakadt a baloldal dominanciája Magyarországon. Most úgy tűnik, a baloldal van nehezebb helyzetben, de ha választ találnak a fentiekben említett kérdésekre, vagyis tisztázzák viszonyukat a nemzethez, szembenéznek kudarcaik gyökereivel és vázolják terveiket a jövőre, akkor lehetségesnek tartom a megerősödésüket. Kérdés, törekednek-e egyáltalán erre, s nem egy látszategység létrehozásán munkálkodnak-e, amely azonban kormányzati pozícióba kerülve többszörösen visszaüthet. Úgy látom, a következő választás ma még nem kétesélyes játszma, de egy közelgő válság, vagy egy elmaradó kormányzati kiigazítás könnyen azzá teheti.

Mintha most jobban érdekelné a baloldal helyzete, mint korábban.

Kifejezetten érdekel, hogy abból a szakadékból, amelybe jórészt a saját hibáik miatt estek bele, hogyan tudnak kikapaszkodni! Szemben sok konzervatív barátommal, szerintem ez nemzeti érdek is, hiszen az európai politika éppen az egyensúlyokon nyugszik. De ennél is jobban nyugtalanít, hogy hová vezet szerte Európában az egyensúlyi helyzet megbillenése, hogyan lehet fenntartani a jövőben ezt a kényes egyensúlyt úgy, hogy közben ne kannibalizáljuk, ne éljük fel az utánunk következők jövőjét. Az is nagyon foglalkoztat, hogy miért nem tudott Magyarországon áttörni az a közepet megcélzó, versenyelvű, meritokratikus, az emberi jogokra érzékeny, ugyanakkor a hagyományokat és a nemzeti érdekeket szem előtt tartó liberális konzervativizmus, amelyet én is képviselek. De leginkább az aggaszt, hogy ha ez a mai politika kudarcot vall, akkor az évtizedekre lehetetlenné tesz minden józan, demokratikus jobboldali konzervatív kísérletet Magyarországon.

 

Gyurgyák János

Az ELTE történelem–néprajz szakán végzett 1981-ben. Ezt követően szociológiát, majd 1986-1987-ben Soros-ösztöndíjasként politológiát tanult Oxfordban. 1985-ben alapító főszerkesztője volt a Századvég című folyóiratnak, majd 1989 és 1995 között a Századvég Kiadót vezette. 1995-től az Osiris Kiadó igazgatója. Kutatási területe a politika elmélete és a 19-20. századi magyar eszmetörténet. E témakörben több szemesztert tanított is.

Rendszeresen jégkorongozik, focizik. Utóbbit a BEAC-nál játékos-edzőként is űzi.

Fő művei: A zsidókérdés Magyarországon (2001); Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története (2007); Magyar fajvédők (2012).

Rosta

Találkozunk 2016-ban!

Pancserlehallgatók

Ha a HVG-nek igaza van, a világ legbénább lehallgatói keltenek botrányt Magyarországon.

Őrfi József bátorsága és lelki ereje mindent vitt az idei gálán

Mesébe illő Őrfi József piliscsabai házának története. Nem tündérmesébe, hanem olyan magyar népmesébe, amelyben a hősnek számos próbát kell kiállnia. Az építész-családfő bátorsága és lelki ereje a Média Építészeti Díja idei gáláján mindent vitt. Részletes háttér a friss Heti Válaszban.

Famaffia Romániában – Adjátok vissza az erdeinket!

Egy friss botrány és egy dokumentumfilm is felhívja a figyelmet az Európa utolsó érintetlen vadonjainak otthont adó Romániában dúló illegális fakitermelésre. Nemcsak a korrupt politika vagy a profitéhes multi a hibás: székely falusi közösségeket is megvadított a fából szerezhető könnyű pénz. Részletes háttér a friss Heti Válaszban.

Rockenbauer 30 – Pali mögött volt értelme gyalogolni

Pali után nem lehet ilyen filmet csinálni – vélik a Másfélmillió lépés Magyarországon alkotói. Rockenbauer Pál halálának 30. évfordulóján azt kutatjuk a friss Heti Válaszban, mi a titka a sorozat népszerűségének, és miért nem született azóta sem hasonló.

Nyolcvanezres pezsgőt locsolt az egyik Mugabe-fiú

Voltak nála véreskezűbb afrikai vezetők is, de kártékonyabbak kevesen. Robert Mugabe nemcsak a gazdag Zimbabwét juttatta koldusbotra, de igyekezett egész Afrikát a Nyugat ellen hangolni. A csütörtöki Heti Válaszból kiderül, hogy bukása ennek ellenére miért is nem Nyugat diadala.

Morvai Krisztina: „Ez nem hűségeskü a Fidesz mellett”

Nem tudja, a Jobbikra szavaz-e jövőre a Jobbik európai parlamenti képviselője. Morvai Krisztina azt mondja: három éve nincs kapcsolatban Vona Gáborral, de nem a személyes sértettség, hanem az irányváltás bizonytalanította el. Nagyinterjúnk a csütörtöki Heti Válaszban.

Kovács Ákos: Leszállni az egovonatról

A Nyugat nagyon mást ért kultúrán, mint mi, ebben a tekintetben igazán szerencsésnek mondhatjuk magunkat – mondja Kovács Ákos énekes, dalszerző, akit nemrég bemutatott Arany János-estjéről és a jövő évi jubileumi koncertjéről is kérdeztünk. Nagyinterjúnk a csütörtöki Heti Válaszban.