Választás - mutatjuk, hol van esélyes kihívója a Fidesznek

(Elemzésünk a Heti Válasz két héttel ezelőtti számában jelent meg, megállapításai azonban ma este hét óráig aktuálisak és érvényesek.)

Tizenhat esztendeje egyszer már csődöt mondtak a közvélemény-kutatók Magyarországon. A 2002-es országgyűlési voksoláson a Fidesz azért múlta alul önmagát, mert a „normális” 55-60 helyett 73 százaléknyian tódultak az urnákhoz – a második fordulóban a részvétel 68 és 79 százalék között szóródott a megyékben –, és a frissen aktivizálódók jellemzően az ellenzékre ikszeltek. Hogy csökkenjen az efféle földindulások esélye, a 2014-es parlamenti választást már más rendszerben bonyolította az ismét regnáló Orbán-kormány – és közben sok energiát fektetett a centrális erőtér fenntartásába. A négy évvel ezelőtti új, egykörös megmérettetésen a jelöltek nem tudtak visszalépni egymás javára a két forduló között, az „igaz” baloldaliakban pedig fel sem merült, hogy átszavazzanak a Jobbikra, vagy fordítva.

Ma már világos: Vona Gábor néppártosodási törekvése abból a kényszerből fakadt, hogy a balliberálisoktól a hatalomkritikus fiatalokon és a kiábrándult fideszeseken át a régi jobbikosokig érő ellenzéki tábort átjárhatóvá kell tennie. Legalábbis ha a 2002-eshez hasonló bukásba akarja hajszolni Orbán Viktort. Az idei választás egyik nagy kérdése: a Fidesz helyesen tette-e, hogy „ráúszott” a Jobbik puhulását nehezen viselő radikálisokra? Azaz a középen lévő bizonytalanok helyett a Vona által hátrahagyott népeket próbálta magához vonzani – vállalva a kockázatot, hogy ezzel maga is hozzájárul a centrális erőtér megbillenéséhez. A másik nagy talány, hogy léteznek-e tömegesen olyan szavazók az Orbán-kritikus térfélen, akik, miközben listán kedvenc pártjukat támogatják, az egyéni körzetekben az eszükre hallgatnak (sokszor a szívük ellenében). Vagyis képesek-e baloldaliként a helyben esélyesebbnek tűnő jobbikosra voksolni, illetőleg konzervatívként szocialista, DK-s vagy LMP-s arcot támogatni.

Noha a politikai és az elemzői elit egy része megállapodást követel a Jobbik és a baloldal között, hogy – a hódmezővásárhelyi időközi polgármester-választáshoz hasonlóan – lehetőleg minden körzetben egyetlen „igazi” kihívója lehessen a Fidesz-jelöltnek, Vona ellenáll ennek a kísértésnek. A harmadik nagy kérdés tehát: a taktikai átszavazásokat egyébként bátorító Jobbik-főnök helyesen tette-e, hogy megakadályozta a teljes koordinációt?

Annyi biztos, hogy a pártelnök „balra tolódását” még csak-csak toleráló exradikális konzervatívok, a kiábrándult fideszesek és úgy általában a jóérzésű emberek számára nem volna természetes, hogy Vona a „2006-os szemkilövetővel”, a jelenleg egyház-és külhonimagyar-ellenes gyűlöletkampányokat vezénylő Gyurcsány Ferenccel árul egy gyékényen. Egy ilyen óriáskoalíció tehát akár kontraproduktív is lehet; a legkevésbé sem értetődik magától, hogy növelné például a választási részvételt – miközben mindez előfeltétele a Fidesz megszorongatásának. Ennek ellenére sokan azt a következtetést vonták le a függetlenként, de összellenzéki támogatással induló Márki-Zay Péter hódmezővásárhelyi sikeréből, hogy a 106 parlamenti körzet sorsát országos Jobbik–LMP–MSZP–DK-megállapodással kell rendezni – mintegy igazolva a kerítésbontós Fidesz-plakátok által bemutatott sorosista népfront létét. Csakhogy az országgyűlési versenyen a függetlenség nem hatékony eszköz: a komoly politikai erőknek lényegében kötelező listát állítaniuk, ennek pedig előfeltétele, hogy a jelöltek jórészt pártszínekben induljanak.

Mit tehetnek hát az ellenzéki vezetők, ha Hódmezővásárhely példáját emlegetve akarnak mozgósítani, de sejtik, hogy a választási részvételnek nem tenne jót egy Vona–Gyurcsány-frigy? Alighanem be kell látniuk, hogy a végeredmény most nem rajtuk, hanem az egyéni körzetek taktikai szavazóin múlik. Hogy nem a baloldal és a Jobbik pártközi alkuja, hanem a voksolók alkalmi koalíciója dönthet. Ebből persze nem következik, hogy az LMP-től a DK-ig érő zöld–szocialista–liberális fertályon ne volna értelme a visszalépkedésnek, ahogy a gyurcsányista Tóth Zoltán tette a budakeszi térségben Szél Bernadett javára, illetve Juhász Péter (Együtt) a majdani budapest-belvárosi balos „csúcsjelölt” érdekében. Nyilván annak is van felhajtóereje, ha egy-egy középpárti (LMP-s vagy momentumos) aspiráns „megengedi” híveinek, hogy átszavazzanak a jobbikos kollégára. Ennél fontosabb azonban, hogy az ellenzéki választók tömegesen alávetik-e magukat azoknak a pártok felett, alatt, mellett álló értelmiségi csoportoknak, akik – kutatásokra, szakértői becslésekre támaszkodva – előrevetítik, ki a legesélyesebb induló egy-egy körzetben. A Márki-Zay Péter és a Viszlát, kétharmad! által menedzselt honlap (rendszervaltas2018.hu), a korábbi kormányzati potentátok által életre hívott V18-csoport listája (v18.eu), a Közös Ország Mozgalom elemzőjeként működő Sanyó Ádám kezdeményezése (taktikaiszavazas.hu), valamint a jobbikos Iránytű Intézet felülete (kireszavazzunk.hu) többé-kevésbé egymást erősítve tesz javaslatot a szerintük helyes cselekvésre.

A Heti Válasz a 2014-es országgyűlési és az időközi választások adatai, valamint a fenti négy jelöltjavasló csapat kimutatásai alapján felmérte, hogy a 106 kerület hány százalékában várható érdemi küzdelem. Egyértelmű fideszesként 18 helyet azonosítottunk (ezekben csak extrém magas részvétel esetén kaphat ki a kormánypártok embere), de Orbán Viktornak van még további 18, megingathatatlannak tűnő fellegvára, ahol legfeljebb reménykedhet az ellenzék (12-ben a Jobbik, hatban a baloldal), hogy a helytállásnál erősebb eredményt produkál. A körzetek kétharmadában azonban esélyes kihívója támadt – vagy a várható visszalépések nyomán támadhat – a Fidesznek, sőt 29 választókerületben már szinte borítékolni lehet a „meglepetést”.