Végre! Kozma Imre nagy bejelentést tett lombikügyben

/ 2017.08.31., csütörtök 15:30 /

„Miközben az egyház lombikügyben útmutatást fogalmaz meg, figyelme arra is kiterjedhetne, hogy ne maradjon adós az elvárások teljesítésének feltételeivel.”

Jó pár esztendeje a televízióban, majd a mozikban is hatalmas sikerrel futott Almási Tamás Sejtjeink című dokumentumfilmje. A kiváló rendező sorozatában terméketlen párok életébe engedett bepillantást, és éveken át kísérte hol mindvégig meddő, hol előbb-utóbb beteljesült vágyukat a gyermek után. Kis túlzással egy fél ország zárta szívébe a legintimebb titkukat másokkal megosztani nem szégyellő szereplőket, és megindulva szurkolt nekik, hogy a lombikkezelések végre-valahára sikerrel járjanak.

Miközben tisztában vagyunk a mesterséges megtermékenyítés üzleti vonatkozásaival és több módozatának erkölcsileg kifogásolható módjával, alighanem keveseknek jutott olyasmi az eszébe, hogy amit ezek az emberek tesznek, az Isten és ember ellen való vétek. Sokkal inkább a szívünk szakadt meg, ha azt láttuk, miként zokognak meglett nők és férfiak a sokadik terméketlen kísérlet után, és együtt örvendtünk az ötödik mesterséges próbálkozás végeztével is meddő párral, amikor a sorozat vége főcímében azt olvastuk: „Fél évvel a forgatás befejezése után váratlan fordulat történt: Györgyi természetes úton lett várandós.”.

Ezért volt végtelenül bántó Veres András augusztus 20-án érzéketlenül odavetett kijelentése a lombikprogramról, és annak „métely”-t, „fondorlatosan megfogalmazott” törvényt emlegető szóhasználata. Ami azt illeti, a püspök utóbb többször is lehetőséget kapott kijelentésének árnyalására, de nemigen élt a lehetőséggel.

Ez még akkor is lehangoló, ha szavainak tartalma történetesen valóban a hivatalos katolikus álláspontot tükrözi.

Merthogy egyházi parancsokat lehet erkölcsi bunkósbotként forgatva felemlegetni, s ezzel alkalmasint újabb tömegeket idegeníteni el a krisztuskövetők közösségétől. És – ha mástól nem, a lombikprogramot amúgy szintén elvető Ferenc pápától tudhatjuk – lehet átélhető módon, az ember javának hangsúlyozásával is közvetíteni. Különösen fontos volna ez utóbbi, amikor például amerikai felmérések szerint a tengerentúli katolikusoknak is mindössze 13 százaléka tartja bűnnek a mesterséges megtermékenyítést. (Idehaza nem készült kutatás, de csodálkoznánk, ha nagyon más számok jönnének ki.)

Természetesen egy pillanatra sem valljuk, hogy a Szentszéknek bioetikai útmutatásait a közvélemény pillanatnyi hangulatához kellene igazítania. A fenti arány, illetve a Veres András szavait fogadó közfelháborodás ugyanakkor jelzi: nem lehet készpénznek venni, hogy a társadalom, s benne a hívők a lombikprogrammal kapcsolatos egyházi útmutatással kelnek és fekszenek. Különösen, hogy a püspök villámcsapásszerű megszólalása bárányfelhőmentes égből érkezett: a magyar egyház az utóbbi évtizedekben egyetlen rossz szót sem szólt a mesterséges megtermékenyítésről a széles nyilvánosság előtt.

És hogy az élet mennyivel bonyolultabb lehet, mint az elmélet, nézzünk egy gyakorlati példát: egy vegyes házasságban élő, katolikus-evangélikus házaspárét. Előbbi egyháza tiltja a lombikmódszert, utóbbi felekezete pedig épp most nyilatkozott arról, hogy ha a saját ivarsejtjeiket használva végzik el a beavatkozást, akkor az Isten áldásával történik. Az egy testté, egy lélekké vált szerencsétlen emberpár meg ott vergődik a két felekezet álláspontja, illetve saját, nyilván átimádkozott meggyőződésük között, mely adott esetben a lombikprogram elfogadására indítja őket. Mármost az vesse rájuk az első követ, aki ebben a szétszakított erkölcsi helyzetben náluknál jobban tudná, mi az Istennek tetsző cselekedet.

Persze a fenti dilemmára éppenséggel létezhet feloldás, annak eszközét pedig úgy hívják: lelkiismeret. Természetesen nem arra a manipulálható belső iránytűre gondolunk, amely mindig azt az irányt mutatja, amerre gazdája éppen menni szándékozik. Hanem arra a mércére, melyet folyamatosan edzeni, karban kell tartani, hogy ne vigye tévutakra az embert. Mégis, a legszigorúbban látszó katolikus felfogás is ismeri az úgynevezett belső fórum intézményét, melynek rejtekében a felelősen gondolkodó hívő mérlegre helyezi az egyházi parancsolatokat, és saját életére alkalmazva valósítja meg őket.

Honnan tudhatjuk mindezt? Például az Életre szólóan szeretni című könyvből (OMC katolikus kiadó, Bécs, 1974), melynek alapján idehaza évtizedek óta több pap végzi a jegyesoktatást. Ebben az érem másik oldaláról, a mesterséges fogamzásgátlásról, illetve az azt tiltó Humane Vitae kezdetű pápai enciklikáról szólva olvassuk az alábbiakat:

„Az enciklika nem szól, nem is szólhat a szubjektív bűnösségről. Igenis felállítja a normát, amelyet követni kell. Jelen esetben, mint természetnek megfelelő módszert, egyedül az időszaki megtartoztatás módszerét – népszerűen hőmérőzési módszert – ajánlja. Ezek után minden hívő katolikus házaspár gondos tanulmányozásra, utánajárásra köteles, és első helyet elvben ennek a módszernek kell juttatnia.”

A folytatás még egyértelműbb:

„Mindazok, akik jóakaratú és gondos tanulmányozás és megfontolás után e téren más erkölcsi ítéletre jutottak, nyugodtan hallgathatnak lelkiismeretükre. (...) Ha tehát valaki az enciklika tanításával ellenkező gyakorlattal hibázik, nem okvetlenül kell gondolnia, hogy Isten szeretetéből ki van zárva, s így nyugodtan járulhat szentáldozáshoz előző gyónás nélkül is. (...) Előfordulhat, hogy az enciklikában objektíve rossznak minősített védekezésmód a rendkívüli körülmények következtében lehet nem vétkes vagy kevésbé vétkes, vagy szubjektíve igazolható. (...) A lelkiismeret sérthetetlen, és senki sem kényszeríthető, az egyház hagyományos tanítása szerint, lelkiismerete ellenére cselekedni.”

Ha viszont ez így van, akkor az egyház tanításai miért nincsenek figyelemmel az egyéni élethelyzetekre? Nos, azért, amit Út a végtelenbe című, Karikó Évával készített interjúkötetében Böjte Csaba így fogalmaz meg:

„Amikor az egyházi tanítóhivatal egy kérdésről nyilatkozik, egyszerre kell hogy szóljon az utcaseprőhöz és a professzorhoz, az afrikai bennszülötthöz és a teológus hoz, az aggodalmaskodó és a lezser, nagyvonalú hívőhöz, ezért lehetetlen az egyéni helyzetekre, az »árnyalatokra« folyamatosan kitérni. (...) A lelkipásztor és bizonyos esetekben a főpásztor feladata pedig az, hogy az egyház adta eszményt szem előtt tartva a rábízott híveket, akiknek élethelyzetét, problémáit, adottságait jól ismeri, az üdvösségre vezesse, tudva azt, hogy a legfőbb pap, Krisztus előtt minden szaváról számot kell adnia. A hívek pedig a bölcs tanítást sajátos élethelyzetükben hallgassák meg, és lelkiismeretük szerint valósítsák meg.”

Ezzel együtt a tanítások, illetve a tanításokat magyarázó kommentárok lehetnének árnyaltabbak és életközelibbek, és jobban közvetíthetnék a „nem az ember van a szombatért, hanem a szombat van az emberért” elvet. Esetünkre vonatkoztatva: a katolikus dokumentumok legáltalánosabb elvi kifogása a mesterséges megtermékenyítéssel az, hogy „dologiasítja”, „technicizálja” az életfakasztás csodáját. Mindezt a Hittani Kongregáció irodavezetője – miközben írása sok tökéletesen igaz, illetve megfontolandó szempontot tartalmaz – így öntötte keresetlen szavakba: a lombikprogrammal létrehozott „gyermek azonban nem a házastársi odaadás meglepetésszerű és mindig újra elbűvölő gyümölcse, hanem megrendelésre, mesterségesen előállított termék.”

Mármost nehéz higgadtnak maradni ekkora fokú ridegség olvastán. Elegendő csak utalni arra a sok érintett keresztény által emlegetett tényre, hogy még életükben nem imádkoztak annyit, mint a meddőségi kezelések időszakában. Vagy azt felemlíteni, hogy ezek az édesapák és édesanyák milyen odaadó szeretettel fogadják gyermekük megszületését; na, ha valakik, ők végképp nem terméknek, hanem Isten különleges ajándékának tekintik a tudomány közreműködésével megfogant utódukat.

Nem is szólva arról az egyetlen esetről, amikor a katolikus egyház elismeri a mesterséges megtermékenyítés, pontosabban az inszemináció (a méhbe történő mesterséges ondóbevitel) létjogosultságát. „Amennyiben a beavatkozás a házastársi aktust nem helyettesíti, hanem természetes céljának elérésében segíti, akkor nem vet fel erkölcsi dilemmát” – olvassuk az iránymutatásban. Mármost először sokat látott férfiemberként sem tudtuk elképzelni, hogy a gyakorlatban mi fán terem a különbség a kettő között. Ezért először egy, a természetes családtervezést oktató katolikus védőnőtől, majd egy szülész-nőgyógyásztól, végül egy orvos-bioetikustól kértünk felvilágosítást, de mindhárman széttárták a kezüket, mondván, ők sem igen értik. Aztán megtaláltuk a magyarázatot, mely szerint:

„Amennyiben a rendes házastársi aktust követően a hüvelyben lévő spermiumok áthelyezéséről (a méhnyakhoz, a méhbe, vagy akár a petevezetékbe történő átvezetésről) van szó, ennek nincs akadálya, mert csak az aktus céljának elérését segítik vagy megkönnyítik, mialatt maga a házastársi aktus egysége sem erkölcsileg, sem fizikailag, sem pszichikailag nem sérül.”

Anélkül, hogy a dolgot tovább részleteznénk, érdemes lelki szemeink elé idézni, hogyan is zajlanának a fentiek egy meghitt együttlét után, és feltenni a kérdést, hogy ez vajon mennyiben nem „technicizálja” a fogantatás gyönyörű folyamatát.

Hasonló fokú léggömbhámozásnak tekinthetjük a fenti irodavezető további kifogását arról, hogy a megtermékenyítéshez szükséges spermiumokat a férfi az „önmagában helytelen maszturbáció”-val nyeri. Ne tévedjünk: az önkielégítés önmagában lehet nagyon is helytelen. Itt azonban korántsem önmagában/önmagáért, hanem valami nagyobb jó eléréséért történik, és feltehetőleg sokan vannak, akik ennél azért többre szeretnék tartani az egyházukat, hogy ne tudjon különbséget tenni a kettő között.

A következő elvi kifogás, hogy a lombikozással a nemző aktus elválik a fogantatástól. Nem szeretnénk nagyon profának lenni, de megértjük azon hívő párokat, akik, a legnagyobb tisztelettel bár, de a következő keresetlen kérdést teszik fel – egyetértésben sok katolikus teológussal –: „És akkor mi van?” Megint csak: a krisztusi tanítást sokkal igényesebbnek tartjuk annál, hogy ennyire a törvény betűjéhez ragaszkodó, mondhatni ószövetségi logika alapján közelítsen a kérdéshez. Mert amiként az egyház – noha azt vallja, minden házastársi aktusnak elvben nyitottnak kell lennie az életadásra – elfogadja, hogy a felek a fogantatás elkerülésére a terméketlen időszakban bújjanak össze, úgy ez esetben is mondhatná: nem az a lényeg, hogy a konkrét megtermékenyülés a konkrét nemi aktusból történjék, hanem a foganási szándék kinyilvánításához bőséggel elegendő a pár együttléteinek összessége.

Fentiek nem pusztán laikus okoskodás eredményei, hanem összefoglalása annak a vitának, amelyek a vonatkozó katolikus dokumentumok megjelenése után egyházi körben is folynak, és mely kérdésről köztiszteletben álló teológusok azóta is polemizálnak (részletek például a Mérleg című folyóirat 1987/2-es számában). Mit több, eltérő véleményüket a gyakorlatban is érvényesítik, lásd Skrabski Fruzsina szavait vagy éppen személyes tapasztalatunkat arról, hogy milyen sok pap támogatja híveit a lombikprogram alkalmazásában.

Van viszont egy kérdés, aminek megítélése a fentieknél jóval egyértelműbb. Ha egy megfogant gyermeknek több másik életkezdemény elpusztítása az ára (vagyis amikor a nem beültetett, „szám feletti” embriókat megsemmisítik, esetleg az ikerterhesség során a méhben szelektálnak a magzatok között), akkor a katolikus egyház teljes joggal hangoztatja kifogásait. Ez olyan éles határvonal, hogy már csak ezért is fontos különbséget tenni az ilyen módszerek, és azon eljárások között, amikor a pár kérésére – ezzel a siker esélyének csökkenését is vállalva – csupán annyi embriót hoznak létre, amennyit be is ültetnek. (Veres András szavainak legalább annyi hozadéka volt, hogy immár a kormány is szigorúbban tervezi szabályozni ezt a kérdést.)

A végére hagytunk egy, az egész vitát más megvilágításba helyező gyakorlati szempontot. Amint a katolikus vezetők nem győzik hangsúlyozni, a meddő pároknak nem csupán az az ajánlatuk, hogy fogadják el keresztjüket, hanem figyelmükbe ajánlják az egyház által egyedül elfogadott terméketlenséget kezelő metódust, a NaPro-t. Az eljárás az úgynevezett Creighton Módszeren nyugszik, mely a női test jelzéseinek naplószerű feljegyzésével határozza meg a termékeny és terméketlen napokat, és ha kell, gyógyszeres vagy sebészeti kezeléssel orvosolja a meddőséget kiváltó betegségeket. (A spermiumtermelés hiányát, a kétoldali petevezeték-elzáródást vagy -hiányt, illetve a definitív menopauzát viszont a módszer nem tudja gyógyítani.)

Mármost Magyarországon évente 50 ezer pár köt házasságot; a statisztikák szerint a magyarok 70 százaléka katolikusnak vallja magát, így közülük nagyjából 35 ezer tartozhat az egyházhoz. Mivel országos átlagban minden ötödik pár meddő, ez azt jelenti, hogy elvben minden esztendőben 14 ezer ember problémáit kellene kezelni az egyház által elfogadott módszerekkel. Ehhez képest, ahogy a legfrissebb Heti Válasz címlapsztorijából kiderül, mindössze hat (ráadásul nem főállásban tevékenykedő) Creighton-oktató és két NaPro-t használó orvos van az országban. Ez még akkor is irreális elvárás, ha csupán a vallásukat gyakorló hívőket vesszük alapul.

Miközben tehát az egyház helyesen teszi, hogy útmutatást fogalmaz meg az élet számos területén, kitüntető figyelme esetleg arra is kiterjedhetne, hogy ne maradjon adós az elvárások teljesítésének feltételeivel. Ebből a szempontból rendkívül örvendetes fejlemény, hogy, miként eheti lapszámunkból kiderül, Kozma Imre irgalmas rendi szerzetes bejelentette: az általuk működtetett budapesti kórházban teret nyújtanak a Creighton Módszer és a NaPro képviselőinek, hogy végre méltó keretek között folytathassák munkájukat.

Rosta

Élő Anita

Találkozunk 2016-ban!

Elképzelhetetlenül zsírosra hízott a magyar állam

Kósa Lajos városfejlesztési szuperminisztersége egy folyamat végállomása: kiépült egy rendszer, amelyben minden településtípus beruházásaiért erős politikai szereplő felel. A választásokra optimalizált rend eredménye egyelőre a mind hatalmasabb állami vízfej. Részletek a friss Heti Válaszban.

Támad az ukrán sovinizmus – hecckampányt indítottak a magyarok ellen

Nem álltak hazánk mellé a visegrádi országok a módosított ukrán oktatás törvény elleni tiltakozásban. Közben Ukrajnában folyik a hecckampány, amely Kárpátalja elszakításának szándékával rágalmazza az ott élő magyarokat. Exkluzív háttér a csütörtöki Heti Válaszban.

Árnyékkormánnyal rukkolhat elő az LMP

Árnyékkormányt alakíthat az LMP miniszterelnök-jelöltje. Szél Bernadett a Heti Válasznak a Ron Werber és pártja közötti kapcsolat hátterét is felfedi. Nagyinterjúnk a csütörtöki lapszámban.

Orbán Viktor nagyon akarja, hogy maradjon Angela Merkel

A hétvégi német választások előtt lapunk tudósítója önfeláldozó bátorsággal a törökök és a szélsőjobb kedvenc berlini negyedeibe is alámerült, hogy felbukkanva megállapítsa: talán túl sokat is imádkozott Orbán Viktor a német kancellár győzelméért. A csütörtöki Heti Válaszból megtudhatja, miért van ez így, illetve mire lehet számítani a jövőben.