„Kell a civil kurázsi" - Interjú Kováts Adéllal

/ 2012.11.04., vasárnap 18:13 /
„Kell a civil kurázsi

2012 Kováts Adél éve. Blanche Dubois szerepéért nem csak a POSZT-on, de a Színikritikusok Díjátadóján is átvehette a legjobb női alakításért járó elismerést. Október elején debütált rendezőként David Harrower Blackbird című drámájával. Első rendezéséről, a színház szerepéről, a politika és a színház viszonyáról kérdeztük a Radnóti Színház színésznőjét.

 

Első rendezése David Harrower Blackbird című darabja, egy megrázó gyermekmolesztálás utótörténete. Hogyan talált rá a darabra és miért ezzel debütált rendezőként?

Én választottam a művet. Orlai Tiborral évek óta beszéltünk arról, hogy játszanék nála valamit, így magamnak kerestem darabot, amikor felhívtam Vajda Miklóst, a Beszélő fejek fordítóját, akivel már korábbról ismertük egymást. Két darabot adott. Az egyik a Blackbird volt, amibe én teljesen beleszerettem, de úgy éreztem ezt inkább megrendezném. Orlai Tibor már korábban felkért egy rendezésre, de akkor teljesen elzárkóztam. Nem volt rendezői ambícióm, ez most a Blackbirddel született meg.

Miért szerette meg a darabot? Mi volt vele a célja?

A mi célunk és azt hiszem Harroweré is az, hogy beszéljünk a témáról. Nem feltétlenül az ítéletalkotás, vagy következtetés levonása a feladatunk, hiszen Harrower is nyitottan hagyja ezeket a kérdéseket. A visszajelzések szerint mindenkit érzékenyen érint a téma, de remélem legalább ennyire megérinti a közönséget az előadás interpretálása is, és nemcsak a történet kavarja fel a téma körüli állóvizet. A felkészülés, a beszélgetések során kiderült, hogy sokkal több az érintett ember, mint gondolnánk, sokak éltek át atrocitásokat, ha nem is ilyen mértékűt, mint amiről a Blackbird szól. Az Eszter Alapítvány honlapján lehet látni, hogy a legfiatalabb kezeltjük 2 éves, míg a legidősebb hatvan. Vannak, akik életük végéig nem tudnak feldolgozni egy-egy ilyen emléket és az a szomorú, hogy a molesztálási ügyek feldolgozásában egyik fél sem érdekelt. Az elkövető nyilván nem szeretné, ha nyilvánosságra kerülne az eset, az áldozat pedig általában szégyelli a történteket, és az sem ritkaság, hogy a családja mindent tud, de ugyancsak szégyelli az egészet. Nem lehet minden traumát feldolgozni, de könnyebb együtt élni a sérelemmel, ha beszélünk róla. A darab is egy tetemrehívás, egy mesterségesen előidézett konfrontációs helyzet, amelybe legtöbbször csak terápia során kerülhetnek a felek, ami azt szolgálja az elkövető legalább bocsánatot kérjen az áldozattól, mert paradox módon sokszor ez utóbbi érzi vétkesnek magát.

„A színház olyan hely, ahol fontos, hogy pozitív érzetek érjék az embert, ne a kiábrándultság és a reménytelenség." Egyetért ezzel az Andrei Serban rendező idézetével?

Nem tudom Andrei Serban pontosan mire gondolt, de én úgy gondolom, az embereknek a katarzisra van iszonyú igényük, amely egyfajta megtisztulás, és ezáltal alapja lehet valami megújulásnak is.  Fontos, hogy a nézők olyat vigyenek el magukkal az előadás után, amitől jobb lesz nekik. A média nap, mint nap arcunkba vágja a Blackbird-höz hasonló történeteket, az emberiség azonban immunissá vált, és már csak a művészet tudja úgy transzformálni az ilyen témákat úgy, hogy az elérje az érzékenységi küszöbünket. Így vannak olyan darabok, melyek már önmagukban ügyek, és én így tekintek a Blackbirdre is. Finoman szólva kérdéses, hogy egy ilyen témájú darab előadásáról miként lehetne pozitív érzésekkel kijönni. Minden ilyen nehéz téma esetében fontosnak tartom azonban, hogy beszéljünk róla, mert a kommunikáció hiánya alapvetően gátolja a problémák megoldását.

Kováts Adél erősen instruáló rendező?

Igen. Magam is csodálkoztam, mennyire határozott voltam. Utólag úgy gondolom, talán túlságosan is. Mindig fontos kérdés, hogy a rendező mennyi teret ad a színészeinek a „szabadon kóricálása". Én már az elején kezdtem egy irányba terelgetni őket. Fontos, hogy a rendezőnek legyen határozott látomása az egész darabról, a jelmezekről, a díszletről. A Blackbirdnél is tudtam, hogy egy röntgenszerű átlátszó teret szeretnék, semmiképpen sem akartam egy kisrealista, naturalista előadást. A harrower-i szöveg is szikár, akár egy szabad vers, arra törekedtem, hogy életre keljen. Ugyanakkor muszáj megadni a színésznek a lehetőséget arra, hogy ő találja meg a saját megoldásait, mert ha nem ő jut el „a megoldáshoz", akkor az alakítás nem lesz hiteles. Ezek nem karakterszerepek, ami mögé akár el is bújhat a szereplő, hanem olyanok, melyek mögött teljes személyiségével ott kell állnia a színésznek, csak úgy működnek. Nehéz feladat, de el kell találni a helyes arányt, hogy a rendező ne telepedjen rá a színészeire.

A válság ellenére sem csökken a színház iránti érdeklődés. Sokan mégis úgy fogalmaznak, hogy kettészakadt. Kerényi Imre, aki önt a pályája elején két nagysikerű darabbal indította el, ma Nemzeti Könyvtárat ad ki, Kulka János pedig, akivel sokáig együtt játszott a Radnóti Színházban, manapság a Milla rendezvényein konferál.  Hogyan kezeli ön ezt helyzetet?

Azt gondolom, mindenki szabad akarattal dönt arról, hogy mi mellé áll, és milyen hangsúllyal. De semmiképpen sem hasznos a színháznak, ha a közönség úgy tekint este a színpadon állókra és rendezőkre, hogy x vagy y melyik politikai oldalon áll. A megosztottság ilyen értelemben beszűrődik a színházba, és szerephez jut egy olyan előítélet rendszer, amit az előadásnak, a színészeknek aznap este felül kell írnia. Ez így még egy nyomás az előadáson. Azt nem tudom, hogy ettől ki és hogyan tud elvonatkoztatni. Sok minden meghatároz egy előadást, de ez biztosan csak nehezít. A színház ilyen szempontból a legérzékenyebb terep. Annak, aki aktív szerepet vállal a közéletben, - amit én tisztelek - éppen a magyarországi közélet minősége miatt, tudnia kell, hogy milyen hatásai lehetnek a döntésének. Nálunk nagyon kiélezettek az erővonalak, nem úgy, mint Amerikában, ahol a választások után nem befolyásolja a sztárok megítélését az, hogy ki mellett kampányoltak korábban. A művészek részéről ezért fontosnak tartom a mértéktartást. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem mondok véleményt bizonyos témákban, ha éppen megkérdeznek.  Azonban számomra a szakmaiság mindennél fontosabb és kétségbeejtő látni, hogy a legtöbb esetben a szakmaiságot felülírta a politika.

Ilyen volt az Új Színház ügye is?

Igen. Ez az ügy a kelleténél sokkal jobban átcsúszott a politika területére, nem lehet ezen csodálkozni a pályázat ideológiai felhangjai miatt. Akkora nyomás keletkezett a pályázat körül, hogy már lehetett tudni, nem fognak változtatni a döntésen. A munkáltató részéről jó megoldás lett volna, ha kiírnak egy újat, többek között én is az javasoltam akkor, és a munkáltató megtehette volna, hogy a megváltoztatott koncepció mentén új pályázatot ír ki, esélyt adva ezzel más művészeknek is.

Amíg a különböző politikai holdudvarokban nincsenek szakmailag feddhetetlen emberek, addig nem lehet előre lépni. Ma ezek az emberek inkább kivonulnak a szakmai közéletből, nem szólalnak meg. Minden átitatódott a pártossággal, ami óriási szakmai veszteségeket okoz. Csak akkor számíthatunk előrelépésre, ha felülíródnak a hatalmi játszmák. Olyan összefogás kellene, amikor a valódi tudással rendelkező emberek, minden számítást félretéve, kiállnak a szakmájuk védelmében. Úgy gondolom, hogy aki képes megőrizni a szuverenitását, az hosszú távon nagyobb erőt tud felmutatni. Azt látom, hogy amikor valaki hatalmi pozícióba kerül, már nem akar olyan vehemenciával változtatni bizonyos dolgokon, mint annak előtte. És ez politikai oldaltól független tulajdonság.

Előfordulhat, hogy akár az utcára is kimegy egyszer, és ott fogalmazza meg véleményét?  Vagy az Új Színház ügyével ezt befejezte?

Kell a civil kurázsi, de az én pszichém nem alkalmas arra, hogy állandóan konfrontatív helyzetben éljek, és konfrdontálódjak. Ezért mindig megfontolom, hogy mikor és miről nyilvánítok véleményt. Észrevettem, hogy ha az ember megszólalt egy témában utána rátelepszenek, és elvárják, hogy megszólaljon újra és újra. Szeretném megtartani magamnak a jogot, hogy csak akkor szólaljak meg, amikor én fontosnak tartom. És nem is értek mindenhez, nem azért kapom a fizetésem, hogy mindenről nyíltan véleményt formáljak. Nem szeretnék megmondó ember lenni. Nekem az a dolgom, hogy örömet adjak az embereknek. Jó lenne, hogy a nézők a színésznőt lássák bennem, aki aznap jó vagy rossz a szerepében. Ugyanakkor az évek alatt kialakul az emberekben egy kép rólunk és fontos, hogy egy művészt tudjanak szeretni, és legalább ennyire fontos nekünk, hogy ne veszítsük el ezt a szeretetet. Ne legyünk játékszere mindenféle szélnek!

A 2012-es év, Kováts Adél éve. Színikritikusok díja, Poszt díj. Számított ekkora sikerre? Elég erőt ad ez a fajta siker?

Igen, mindenképpen. Nagyon örülök a sok elismerésnek, emésztgetni is kell persze. Életem egyik felemelő időszaka ez, bár, őszintén szólva az ember mindig a következő napra gondol. Ebből a szempontból olyan az életem, mint Kurázsi mamának, az élet pedig megy tovább... Nálam ez egyfajta önvédelmi mechanizmus is, hogy ne nehezedjen rám a siker, csak építsen.

Kurázsi mama szerepében indította ezt az évadot. Egy újabb Zsótér Sándor rendezés, amelyben öné a főszerep.  Bálint András ebben az évadban sem akart változtatni a „nyerő csapaton"?

Sándor és András közösen döntöttek így a siker után. Fájdalmasan aktuális az a színdarab. Kurázsi a háborúban él, hasznot is húz belőle, és persze életben akar maradni. Szerintem most is háborúban élünk.  A kisember csak és minden áron túlélni akar így, ezért nagy a felelőssége az értelmiségnek.

Mik a tervei Kurázsi mama után?

Mindig vannak új tervek a fejemben...de a Radnótiban még csak most alakulnak a szereposztások.

A Radnóti Színházban jól megfér egymással Valló Péter és Zsótér Sándor? Két teljesen más stílus...

Érdekes, de a közönség még mindig szereti ezt. Bálint András mindig azt mondja, hogy a Radnóti közönségbarát művészszínház. Minden színháznak közönségbarátnak kell lennie, hiszen az embereknek tudniuk kell, hogy mire vesznek jegyet. Mostanában a nézők jóval fáradtabbak, és az anyagi kondícióik is rosszabbak, ezért a korábbinál is jobban favorizálják a könnyebb műfajú előadásokat. Talán ezért is nehezebb most az értő közönséget megtartani, de szerencsére még mindig kíváncsiak ránk. A színház varázsa sohasem fog eltűnni. Ebben lehet bízni, és ez ad nekünk erőt. Csak a színházban jöhet létre az a csoda, amikor együtt lélegzünk a közönséggel, és törekednünk kell arra, hogy ezt a csodát minél tovább megőrizzük.

Rosta

Találkozunk 2016-ban!

Baljós árnyak a magyar Microsoftnál

Váratlanul felállt székéből a magyar Microsoft ügyvezetője. Nem ez az első baljós árny a vállalatnál: fél éve elcsapták állami viszonteladóikat, két volt vezetőjük kormányzati mentőövet kapott, és a hírek szerint az amerikai hatóságok is vizsgálódnak az ügyben.

Hatékony oktatási-nevelési stratégia a cirkuszban

A Fővárosi Nagycirkusz előadásait, valamint különböző programjait látva egyre inkább bebizonyosodik, hogy a cirkusz közösségeket tud megszólítani, gondolkodásra, beszélgetésekre, vitákra sarkalló tartalmakat képes közvetíteni.

Összeomlott a magyar ellenzék – csődbiztos kerestetik

Budapest V. és VIII. kerületében győzelmet remélt az ellenzék a július 8-i időközi erőpróbákon, hiszen a parlamenti szavazáshoz képest egységesebb formában indult – ráadásul a főváros Fidesz-kritikusabb, mint az ország. Aztán jött a feketeleves, illetve a tanácstalanság: jövőre milyen felállásban lenne célszerű „elszenvedni” az uniós és az önkormányzati választást? Részletes háttér a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.