A jelen az egyetlen létező idő

/ 2018.07.24., kedd 15:35 /
A jelen az egyetlen létező idő

Kiss Tibi, a Quimby frontembere különös jelenség. Interjúnkban a különböző formációkban való kiteljesedésről, az élet kihívásairól és megoldásairól, de leginkább önmagunk megtanulásának erejéről és a szabad megnyilvánulás fontosságáról beszélgettünk.

– Mesélne arról, hol vannak a gyökerei, honnan jön, milyen volt a gyerekkora, milyen közegben nőtt fel?

– Alsó-középosztálybeli, értelmiségi családba született, kisvárosi panelgyerek vagyok. Van egy bátyám, és azért költöztek a szüleim Dunaújvárosba, mert ott kaptak munkát legközelebb Budapesthez. Apai ágon főleg kántorok, jegyzők, pedagógusok voltak a felmenőim, a nagyapám is iskolaigazgató volt, de hegedült, nótákat szerzett és festegetett. Még van egy erős viking szál, de igazából jöttünk mi mindenhonnan.

– Voltak olyan mérföldkövek az életében, amelyek jelentősen befolyásolták, vagy inkább egyfajta folyamatosságot lát a történésekben?

– Inkább egy folyamat van, az állandó változásban levés. Ez gödrökkel és kihívásokkal jár, de ha jól csinálom, az egésznek van egy klassz húzása, ami magától visz. Volt már nagyon sötét időszakom és rengeteg katartikusan boldog. Így utólag visszatekintve meg kellett tapasztalni mindent, meg kellett tanulnunk a saját kereteinket. Például a rehab környéki időszak a lelki fejlődésem fontos mérföldköve volt, együtt a sötét korszak és aztán a rehabilitáció, majd abból kijönni újra a hétköznapi fényre. Izgalmas időszak volt, nem cserélném el így utólag, de nem is ajánlanám senkinek, elég nagy hazardírozás így tanulni. Valaki könyvből is tud.

– A művészeknél sokszor elkerülhetetlen, hogy belekerüljenek szélsőséges állapotokba, mert ebből lehet utána építkezni, alkotni. Sokan mégsem mernek elszakadni az átlagos életüktől és ilyen mélységeket megélni.

– Kinek mi jön, mi az útja, mi a látomása. Nekem arra kell menni, amerre a dalok laknak. Ezen az úton mi is ugyanolyan emberi, hétköznapi helyzetekbe kerülünk, mint bárki más. Át kell élnünk az érzelmeinket, de nem kell visszaélnünk velük. Minden hasznos a művészetben, nincs szemét. Gyakorlatilag választás kérdése, hogy kit mi motivál és mekkora fejest képes ugrani érte a sötétbe.

– Ha valaki egyszer darabjaira hullik, annak az az előnye, hogy utána már soha nem lesz az, aki előtte volt, sőt, sokkal szélesebb spektrumban érzékeli majd a világot.

– Nem feltétlenül, erre nincs recept. A tapasztalataim szerint, ha valaki széthullik, és aztán újra összeáll, jó hatással van a teljes személyiségére. De vannak közben olyan érzékeny időszakok, mint egy vízesés vagy egy zuhatag, ami rád ömlik. Ez a változás folyamatos, látni, hogy akkor mit tanultam és ahhoz képest mit tanultam – ennek soha nincs vége. Ha valamiért nem szeretnék fiatalabb lenni, az az újra és újra hasznosított tapasztalat, ezt már nem szeretném elengedni. Nagyon izgalmas kaland, amikor rajta vagyunk egy pályán és csak lessük, hogy mi jön. Van, hogy a pelenkázás jelenti a kihívást, meg a hitelek vagy a hétköznapi élet kalandjai, a száraz dolgok, hogy megküzdesz az elemekkel és megpróbálsz létrehozni egy saját kuckót, a te világodat. De fontos az is, hogy nem szabad az álmainkat elengedni, szerintem tíz évet kötelező lenne rájuk szánni. Utána még mindig nem késő kompromisszumot kötni, ha mégse jön be.

– A fiatal, új zenekarokat mennyire figyeli? Lát minőségi zenét játszó feltörekvő tehetségeket mostanában?

– Nem nagyon figyelem, de mindig vannak szerethetők, és azt látom rajtuk, hogy annyira izgatja őket ez a rock and roll dolog, mint minket anno. De up-to-date-nek lenni a budapesti éjszakában a húszas éveim végéig volt fontos. Aztán nagyon sokat voltam egyedül, az az időszak inkább a dalszerzésről szólt. Ha van szabadidőm, ma is a próbateremben vagyok a legszívesebben, de egyre fókuszáltabban kell az időre figyelni. Nem az van, hogy azzal foglalkozok, amivel akarok, hanem ott vannak a kötelező dolgok, a gyerekek, a család, a munka. Közben persze folyamatosan megyek, és olyan környezetben vagyok, ahol jazz, folk, roma, klasszikus zenészekkel játszom. Igazából sosem tanultam hagyományos módon zenét, csak a szél fújta mellém.

Fotók: Erdélyi Gábor

– A festés ma is az élete része: nem bánta meg, hogy nem lett festő?

– Volt ilyen dilemmám, de mára már azt látom, hogy minden ötvöződik az életemben, amit csináltam. Nem múlt el, hogy megtanultam rajzolni, valamihez legalább értek. Van egy arányrendszer, sok minden kialakul az emberben, de a szövegeknek is van egy festőisége, valahogy ugyanaz a világ, csak máshogy manifesztálódik az egész. Ha elengedem, hogy technikailag nagyon jó legyek abban, amit csinálok, akkor azt mondom, hogy ki is nyílt kicsit ez a dolog. De direkt is szoktam rajzolni, festeni, készítek lámpákat, bútorokat, kétkezi dolgokat. Anno képzőművésznek készültem, és ez mentett meg engem, hittem abban, hogy nekem az lesz az utam, hogy híres képzőművész leszek, aki nagyon boldog.

– A Quimby több mint 25 éve van együtt, majdnem három évtized alatt rengeteget változhatott a személyiségük, az ízlésük, lehet, hogy a szemléletük is – kell lenni valami olyan közös erőpontnak, ami egyben tartja a zenekart.

– Sok minden változott, meg nem is. Ilyen távlatból inkább időszakok vannak. Mindig az vitte előre ezt a zenekart, amikor egyet akartunk. Közös akarat, közös célok kellenek, ha már egynek nem tetszett valami a hatból, akkor nem erőltettük, nem csináltuk. Meg kell találnunk a közös nevezőt a dalok kiválasztásánál a koncertek és a különböző turnék esetében is. Meg el kell fogadni egymás idegesítő vonásait. Viktor Hugónak van az az idézete, hogy „A legnagyobb boldogság az életben a tudat, hogy szeretnek minket – szeretnek azért, amilyenek vagyunk, vagy inkább annak ellenére, amilyenek vagyunk”. Amikor megpróbálunk picit jobb szemszögből nézni egymásra, és hálásak vagyunk azért, hogy ő van nekünk, akkor működnek a dolgok. Persze el is kergethetjük egymást, ha azokra a dolgokra figyelünk, amik irritálnak. Amire odafigyelünk, az növekszik.

– Az egyes formációk – Quimby, Aranyakkord, Budapest Bár, Rájátszás – közönségében lát különbséget?

– Nem nagyon figyeljük ezt, inkább az számít, hogy hol játszunk. Nem ugyanaz a közönség egy városi napon, egy A38-on, egy színháztermes koncerten vagy egy fesztiválon. Én pont azt szeretem, hogy nagyon változatos a játszótér. Az Aranyakkorddal például olyan pici helyeken is tudunk játszani, ahol a Quimbynek esélye sincs, mert egyszerűen nagyobb a rezsije annál, amit egy kétszáz fős helyszín ki tud termelni. A változatosság az egésznek a lényege, amikor az ember már éppen megunja a fesztiválokat, akkor jönnek a klubkoncertek. Nem történik kétszer ugyanaz, ez így szuper. Nézze meg, most például milyen melóhelyünk van, itt ülünk egy tó partján, ide a Balatonról jöttünk, előtte a Grassalkovich-kastélyban voltam a Budapest Bárral. Izgalmas helyeken járunk és egy ilyen csodálatos bio home office-ban toljuk a rock and rollt.

– Mi a véleménye a zenészeknek kiírt pályázatokról, a jelenleg elérhető támogatási lehetőségekről?

– Elég felületesen látok erre rá, nálunk a menedzsment foglalkozik a pályázatokkal, de tény, hogy minden pici segítség jól jön. Mondjuk, ha kimegyünk egy külföldi turnéra és kapunk 300 ezer forint támogatást, azt önmagában egy amszterdami szállás beszippantja, vagy ha piaci alapon bérelünk egy helyet, ami több ezer euro, de akkor is segítség. Én inkább azt az irányt nem látom, hogy mit akarunk kezdeni ezzel a kultúrkörrel. Más rendszert kell majd kitalálni, például legyen minőségi zene a rádióban, úgy értve minőségi, hogy lehessen belőle épülni. Tragikus a közszolgálati rádió is, el kellene dönteni, hogy mi a cél. Fontos lenne a zeneoktatásra is figyelni, hogy találkozzanak a gyerekek a hangszerrel, még ha nem is lesz mindenkiből zenész, tudnak a barátaikkal kerti partikon együtt muzsikálni, ha valaki képes csak három akkordot játszani, az már jó. Amíg a skandinávok több mint fele zenél valamilyen hangszeren, addig nálunk ez az arány még 10 százalékot sem tesz ki. Ez egy összefüggő dolog, ha megnézel egy slágerlistát és az hallgathatatlan, akkor ott baj van. Azoknak az országoknak – például a skandinávoknak, hollandoknak, franciáknak –, amelyek költöttek a kultúrájukra, ma már a kultúra többletet termel, de ők megtették a befektetéseiket. Tehát nyílván minden segítség számít, de ezzel csak elpöfög a hajó, és erős a rosta is, hogy kik tudnak talpon maradni. Elég szigorú szabályoknak kell megfelelni, nekünk ugyanannyi áfát kell fizetni, mint egy gigacégnek, Hollandiában vagy más országokban sokkal alacsonyabb a kulturális áfa is, nagyon nagy különbségek vannak. Szóval lenne még itt mit tenni bőven.

– Abban is fontos szerepük van, hogy minőségi zenét közvetítsenek mindenhol az országban, amerre járnak, azért, hogy lássák az emberek, hogy van ilyen is és ezt is lehet hallgatni, választani.

– Mi egy alternatívát jelentünk, igen. És lehet itt mainstreamezni minket is, de a mostani sodráshoz képest mi alternatívnak számítunk. Amikor pedig az látszik, hogy a közszolgálati rádióhoz képest nagyon durván alternatívak vagyunk, az azért már jelent valamit. Nemrégiben készült el egyébként a legújabb, Árnyék a szoba falán című számunk videóklipje. 

– Előfordul, hogy egyes településekre a régebbi politikai célzatú megnyilvánulásai miatt nem hívják a Quimbyt fellépni?

– Vannak ilyen városok, igen, de ezek kicsinyes politikai harcok inkább, ha nekik ez jó, csinálják és legyenek ezzel boldogok. Hál’ istennek elég sok helyen szeretnek bennünket, oda megyünk, ahova hívnak.

– Azért az is igaz, hogy az önök esetében már nem sokat lehet ártani, erősebbek annál, hogy ennek jelentősebb hatása lenne bármilyen tekintetben.

– Igen, amikor beszélgetek zenész kollégákkal, sokszor megkapom, hogy könnyű nektek, mert olyan súlyotok és olyan erős bázisotok van, hogy azért lehet kimondani bármit, mert ha veszít is az ember, akkor is elvan. Mert belefér a kultúrharcba a veszteség is. Én azt gondolom, hogy akkor is beszélnünk kell ezekről a dolgokról, ha nálunk manapság nagyon ellenségesen közelítik meg a kritikát. Csak tudni kell közben azt is, hogy vannak olyan országok, ahol kifejezetten tanulják a politikai kritikát, sőt, meg is köszönik és hálásak érte. Az az alap, hogy legyünk kritikusak és szóljunk, ha valami nem tetszik. Bizonyára ők se tévedhetetlenek. Én hiszek abban, hogy a játszmák így tisztességesek, és nincs módunk máshogy játszani. Hosszú távon nem csinálhatjuk egymással, hogy félre rakjuk a másikat. Ez itt a mindannyiunk világa, elnézést kérek.

– Nagyon lényeges az is, hogy legyenek olyan fórumok, ahol megnyilvánulhat az igazi kultúra és a valós értékek is átjöhetnek.

– Fontos, hogy ne vegyük nagyon komolyan magunkat, csak annyira, hogy érezzük ezt a világot a magunkénak. Ehhez viszont az kell, hogy mi is megnyilvánulhassunk és elmondhassuk a gondolatainkat erről a világról. Mindenki egy képzeletbeli világot rugdal maga előtt és ez néha ütközik a másikéval. Ezeket a konfliktusokat meg kell beszélni, nem pattanhatunk le, úgyis össze fogunk találkozni legközelebb is. Legyünk olyanok, amilyenek vagyunk. Nem kell ellenségesnek lenni, mindenben meg kell látni a másik oldalt is. Nem úgy van ez, hogy az egyik ördöge a másiknak, vagy akkor mindenki ördög? Vegyük tudomásul, hogy rossz mozit nézünk, ha így gondolkodunk.

– Ráadásul a különbözőségekből nagyon jól lehetne építkezni, ahelyett, hogy megsemmisítjük őket vagy tagadjuk a létezésüket.

– Azt kell nézni, hogy valami hasznos-e, hogy hosszabb távon fenntartható-e vagy sem. Mindenki hozza a saját világát, legfeljebb csiszolódik az enyém is a másiké által. De én nem fogok beszállni a másik hajójába úgy, hogy kint hagyom a saját gondolataimat. Ez egy misszió, a komfortos, hígabb környezetek nem tesznek jót a kultúrának, most pezsgőbb, emóciókkal teli időket élünk – nekem ihlető ez a rendszer, csak lehet, hogy sokba kerül az országnak. Alakítani is lehet ezt az erőt. Mikor kimondom, hiszek a gondolataimban, még ha nem is vagyok tévedhetetlen. Hiszek a kompromisszumokban, ha az hosszútávon hasznos a közösség számára.

– Ön hogy van most, 2018-ban?

– Én most élek, a régi dolgok már olyanok, mintha egy mozit néznék. A 30-as éveimben nem éreztem ezt, most már az az időszak nekem virtuálisnak tűnik. De a jövőhöz képest mi meg még cyberbarbárok vagyunk. A legnagyobb innovációk és modernista törekvések is elavultnak fognak tűnni pár száz év múlva. De a rezgés marad. Az emberiség túlélése lehet, hogy éppen abban van, hogy egyszer elveszíti ezt a burkot, ezt a romlandó húst. Minden pillanatban egy átmeneti fajt képviselünk egy állandóan változó, felettébb izgalmas energiamezőben.

Felhívás!
Ha szeretné támogatni lapunk újraépülését, kérjük, támogassa szerkesztőségünket a Heti Válasz Kiadó Kft. 11794008-20532422-es bankszámlaszámán.

Rosta

Találkozunk 2016-ban!

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. közleménye

Miután Borókai Gábor 2018. június 20-val lemondott a Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. ügyvezetéséről, a kft. ügyvezetői tisztségét 2018. augusztus 3-val Kovács Ildikó tölti be.

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Kft. (csődeljárás alatt) online felületén, a valasz.hu-n folyó tartalomszolgáltatás a mai nappal megszűnik.

A valasz.hu archívuma a továbbiakban is elérhető marad, az elektronikus Heti Válasz utolsó száma pedig a korábbi lapszámokkal együtt megvásárolható a Digitalstand.hu-n.

Budapest, 2018.08.03.

Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft.

Szeressük a szarkákat!

Mit jelent, ha nagyobb arányban jelennek meg szarkák a városban? Érdemes elgondolkodni rajta, mert amit a madarak jeleznek, az csak a jéghegy csúcsa. Akkor már elindult egy olyan folyamat, amit nehéz megállítani. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Az Özil-botrány utórezgései – focista a nagyhatalmi játszmában

Nem csitul a botrány Mesut Özil világbajnok labdarúgó körül. A harmadik generációs németországi török sportember rasszizmust kiáltott, és egy óvatlan lépése Recep Tayyip Erdoğan és Angela Merkel hatalmi küzdelmének részesévé tette. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Csapó Gábor: lehet, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik

Nemcsak a magyar férfivízilabda-válogatott barcelonai Európa-bajnoki nyolcadik helye sokkolta a hazai közvéleményt, de a játéka is. Az okokról Csapó Gábor olimpiai bajnok pólóssal beszélgettünk, aki nem zárta ki, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik. Nagyinterjúnk a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.