A magyar fegyver, ami sakkban tartotta fél Európát
Az első „tudományos íjrekonstrukció” nyomában
A cím máris magyarázatra szorul: riportunk nem az egykori „magyar csodafegyverről” szól. Sőt: a régészettudomány és a professzionális íjkészítők által adott kép a honfoglalók harceszközéről szürkébb, mint azt mondjuk a Kurultáj vagy más jelmezes rendezvények alapján gondolnánk. Vajon mi köze van a hagyományőrző boltokban kapható íjaknak a IX-X. századi magyar íjhoz? Újraalkotható-e őseink fegyvere? Bencsik Péter hagyományőrzőt, az első, kizárólag régészeti leletanyagra építő tudományos célú íjrekonstrukció készítőjét a mesterség bemutatására kértük.
A 2000-es évek második felére az íjászat, de különösen az „ősi magyar íjászat” iránt érdeklődők egyre népesebb tábora hangsúlyos társadalmi mozgalommá szerveződött: a Kurultájon („magyar törzsi gyűlés”), az ópusztaszeri nyílzápornál vagy a Magyarok Országos Gyűlésén sok-sok ezer ember jelenik meg évente, nem ritkán íjjal a kézben. Egyre több és több háztartásban van ma már jelen sporteszközként, vagy egyszerű szabadidős, rekreációs eszközként a honfoglalás kori magyar íj kereskedelmi forgalomban kapható valamely változata.
De vajon mit tudunk, mit is tudhatunk valójában a korai magyarok íjáról? – tették fel a kérdést Bíró Ádám régész (MTA BTK Régészeti Intézet) és Bencsik Péter íjkészítő mester az Akadémia tavaly áprilisi nagyszabású őstörténeti konferenciáján, ahová – hosszú várakozás és sok vita után, végre – a tudósok mellett hagyományőrzőket, „gyakorló régészeket”, rekonstruktőröket is meghívtak. Ahogy előadásszövegükben olvasható, az MTA-n is elismerték, hogy a tudomány nem sietett tisztázni sok félreértést és tévedést, ami az őstörténeti bulvársajtónak köszönhetően közkézen forgott.
„A nemzeti büszkeséggel erősen telített téma iránti érdeklődés folyamatos növekedése az utóbbi években azonban már elérte azt a kritikus tömeget, amikor egyfajta belső tisztulás és minőségi kiforrás indul meg: egyre gyakrabban találkozni olyan íjászokkal és íjkészítőkkel, akik a régészeti leletanyag megismerésének alapvető fontosságát felismerve igyekeznek minél hitelesebb replikákat készíteni és használni” – írta Bíró Ádám. De vajon mit jelent az, hogy egy íj „tudományos” replika? Hogyan lehet felkutatni, milyen anyagokkal és módszerekkel dolgoztak ezer évvel ezelőtt? A kérdések megválaszolásához meglátogattuk Bencsik Péter íjkészítőt, és arra kértük, hogy mutassa be újraalkotott magyar íját, mely több szempontból az első pontos, leletanyagon alapuló rekonstrukció.
 |
A Bencsik Péter által készített íjak |
Értelemszerű, hogy a munka kiindulópontja a régészeti leletanyag kell, hogy legyen, pontosabban azok a merev íjapplikációk, amelyeket a régészek a X–XI. századi Kárpát-medencei sírokban találtak. Számos ponton azonban hiába várunk választ vagy megoldást a régészeti leletanyagtól: ezen esetekben az egykorú, épen fennmaradt íjak összehasonlító vizsgálata segíthet.
Egy tudományos íjrekonstrukciónak azonban a régészeti (tehát formai és szerkezeti) hitelességen túl további feltételeknek is meg kellene felelnie: a természetes, autentikus nyersanyag- és eszközhasználat (itt tehát szóba sem kerülhet műanyag, műgyanta és laminált technika). A Bencsik Péter-féle rekonstrukció célja a háromszög-átmetszetű szarvszerkezet magyarhomorogi „103-as” sír alapján történő megépítése volt. Bencsik öt fő anyagot használt: ezek az agancs, a szaru, az ín, a fa (kőris) és az enyv voltak.
A végeredmény: az első, lehetőség szerint kizárólag a régészeti leletanyagra építő tudományos célú íjrekonstrukció Magyarországon. A merev íjlemezek anyagi és alaki szempontból is a leletek tökéletes másaként lettek kialakítva.
Az újra életre keltett honfoglalás kori magyar íj építéséről és használatáról szóló riportunk a fenti Youtube-ablakban megtekinthető.
