„Az irodalom is mesterséges mennyország”

/ 2016.04.27., szerda 17:54 /

Andersennel egy napon, április 2-án született Csukás István író. 80. születésnapján köszöntötte őt Lackfi János is, akiről Csukás mindig elismerően nyilatkozott. Rendhagyó születésnapi beszélgetés kettejükkel.

– Történelmi pillanatot élünk meg itt, az Angelika kávéházban? Hiszen Csukás István többször is elmondta: a kávéház volt az igazi „egyeteme”. Csakhogy napjainkra a kávéház irodalomszervező szerepét átvette a Facebook, ott is a Lackfi János által elindított Verslavina, aminek már második hulláma is elindult, ezúttal az oktatásügyet figurázva ki.

Csukás István: Sajnálom a mai költőnemzedéket, mert nincs annyi személyes kapcsolatuk a pályatársakkal, mint nekünk volt, például a Fészek Klubban, ahol vad kártyacsaták dúltak. Elolvastuk egymás írásait, Nagy László frissen megjelent verseit szinte betéve tudtam.

Lackfi János: Az internet csak egy csatorna, alapvetően mi is irodalmi folyóiratokból és az új kötetekből tájékozódunk. Igaz, a Verslavina a Facebookon indult és ért el rengeteg embert – több százezren olvastak egy hétig őrült módjára verset. Sokszor rettegünk attól, hogy összeomlik a Gutenberg-galaxis, de éppen a Verslavina példája mutatja, hogy van visszaút a pixelbirodalomból: megjelent nyomtatásban is, és úgy is nagyon sikeres. Nem beszélve arról, hogy ennek kapcsán összejövögetünk, és lehet beszélgetni.

– Verslavina, versműhely, versgyár… Sokat hallani, hogy a mai fiatalok nem olvasnak, mégis mintha nagy igény volna a versre.

L. J.: Nem gondolnám, hogy a papírt egy az egyben felfalja a számítógép. De még ha így is lenne, az szerintem csak egy transzferváltás a sok közül, ami lezajlott már a világirodalom létezése során. Az első transzferváltás az volt, amikor megjelent az írásbeliség. Sebő Ferenc szokta mondani, hogy az írásbeliség kezdete nem a tudás és a tanulás kezdete, hanem a felejtésé, mert attól fogva nem kellett tízezer verssort fejben tartani, mint Homérosznak. Az ókor tudását tekercsek hordozták: barbarizmusnak számított, amikor a tekercset ívekké szabdalták. A régi könyvek csücskére még odaírták a következő oldal elejét, mert annyira féltek attól az ugrástól a semmibe, amit a lapozás jelentett. Most épp így rettegünk attól, hogy eltűnik a nyomtatott könyv, mert megjelent az internet, és ki tudja, mi lesz, atyaég. Kányádi Sándor mondta: az irodalomnak az a dolga, hogy mindenestül hurcolkodjon fel az internetre. Az is a mi dolgunk, hogy az irodalmat kiszereljük olyan adagokba, ahogy azt az emberek szeretik: ahogy Bach a Vivaldi-hegedűversenyekből csembalóversenyeket csinált, vagy Liszt Ferenc – ha már operazenekart nem tudott magával vinni – összeömlesztett egy Verdi-operát, és elzongorázta. Valahogy így kell továbbvinni az irodalmat: fogni egy Csukás-verset, választani mellé egy jópofa fotót, és kitenni az internetre. Hogy a verset a papír viszi vagy papírrepülő, netán papírgalacsin, lényegtelen, hiszen embertől emberig ható szóról van szó.

Cs. I.: Mindez az eszköz problémája, már a sziklarajzok óta. A Verslavina görgetésekor az internet révén a közönség nagyon bevonódott, és úgy érezheti, részt vesz az irodalmi életben. Ne a közegről beszélgessünk tehát: legyen inkább arról szó, hogy mi az, amiért sziklarajzot kell készíteni, verselni, verset olvasni. Amikor például az első orosz űrhajósokat felkészítették, meg kellett tanulniuk fejből jó néhány Puskin-verset. Mert amikor kint állsz a felfoghatatlan magányban, kell valami, hogy ne őrülj meg, megmaradjon az ép eszed, az ép lelked. Ez például lehet érv a költészet mellett.

L. J.: Ha az embernek nincsen kilátási pontja, élő automatává változik: eszik, iszik, ürít, fölkel, lefekszik… Nem tudom, ez kit elégít ki: nagyon sokakat biztos nem, mert akkor nem keresnék annyian a mesterséges mennyországokat – az irodalom is mesterséges mennyország egyébként. A vers amúgy minden korban ugyanarról szól, hiszen nem lehet kitalálni új érzelmeket, nincs új emberi agy. Van egy példám arról, hogy milyen modern dolog a transzfer, mégis, mennyire ősi a tartalom, ami átmegy rajta: Szőcs Gézától hallottam a történetet. Amikor a madridi robbantás után kiterítették az áldozatokat a váróteremben, a zsebekben a mobiltelefonok szünet nélkül csengtek. Amikor a sokféle, valakinek egykor kedves csengőhang együtt megszólalt – mert a hozzátartozók kétségbeesve keresték a szeretteiket –, kísértetmuzsika lett belőle, aminél szomorúbb és felkavaróbb zenét még nem komponáltak. Szól ez a történet halálról, életről, művészetről – „itt és most”, viszont ugyanazt fejezi ki, mint amit a pestisjárvány idején is átéltek az emberek.

– Egyikük nyolcvanéves, másikuk szinte feleannyi. Az egyik városlakó, a másik vidéki, az egyik gyermektelen, a másik nagycsaládos. Az egyik töltőtollal ír, a másik virtuális tintával, mégis nyilvánvaló a kapcsolódás. Például egyikük sem fellegjáró, hanem nagyon is praktikus ember.

Cs. I.: Annak a rémes illúziónak vagyunk az ellentétei mindketten, ami a jóllakott, gazdag, versélvező, színházjáró polgárság fejében él: hogy a költő legyen áttetsző. A költő nyomorogjon, mert ezt így írja a nagykönyv. A költő legyen fájdalmas, árokszélen dögöljön meg és így tovább. Ez sajnos komolyabb, mint ahogy most előadom. Ha ugyanis megvakarjuk a dolgot, olyan kérdésekig jutunk, hogy mennyi pénzt áldozunk a költészetre, és mennyit a filmművészetre? A filmre mindent – hiszen még Oscar-díjat is lehet nyerni vele –, a versre semmit. Nincsen helyén a költészet, a honoráriumtól egészen a népszerűségig. Régen a napilapok még közöltek verset, de centire megmondták, mekkora legyen: vagy akkora, hogy hírfejnek beférjen, vagy passzoljon a hírek alá. Ez így, kérem, nem megy. Ez így komolytalan.

L. J.: Ma már napilapok nem is közölnek verset: legfeljebb ünnepi jelleggel, egyszer-egyszer.

Cs. I.: Százéves költőktől, akiknek már nem kell honoráriumot fizetni.

Fotó: Szabó Balázs

– Van egyáltalán valami, amiben nincsenek egy véleményen?

L. J.: Azt hiszem, Csukás István nemzedéke nem nagyon hisz az író-költő képzésben. Szerintük az írók majd kiforrják, kirúgják magukat – én viszont azt mondom, egy szakma presztízse egyenes arányban áll a képzésének létével vagy hiányával. Senki se merné kétségbe vonni, hogy nem szabad bezárni a képzőművészeti egyetemet vagy a filmművészetit, netán a konzervatóriumokat. Na de hogyha valaki elkezdene vers-vagy prózaírászati szakközépiskolát alapítani, netán egyetemet?! Sajnos a kollégák közül is sokan azt mondják: ezt nem lehet tanulni – valaki vagy zseninek születik, vagy nem. Ez babonaság, hiszen amennyit a zenéből vagy a képzőművészetből, netán a táncművészetből lehet tanulni, annyit írásból is lehet. Nem tudom, kinek lenne kárára, ha az általános írástudás szintje egy-két lépcsőfokkal emelkedne.

Cs. I.: Annyira egyetértek, hogy muszáj közbeszólnom: Csokonai idejében vizsgázni kellett klasszikus költői formákból – verseket kellett írni, akármilyen rosszat. Szép magyar hagyománya van ennek, amit legalábbis fel kellene éleszteni. Érvként szólna a képzés mellett a közönség nevelése is.

– De hiszen van irodalomóra!

Cs. I.: A mostani irodalomoktatás katasztrofális, mert elriasztja a gyerekeket: azt a képességet sem fejleszti, ami egyébként dolga volna a tárgyi ismeretek átadása mellett – vagy akár helyette. Gondoltam rá, hogy kiáltványt írok e tárgyban, de felesleges, falra hányt borsó. Tudniillik amiből meg lehet bukni, azt a gyerek utálni fogja. Adódik a kérdés: mi a helyzet a közönség nevelésével? A technika megsokszorozta az érdeklődők számát, az igaz, ugyanakkor Tóth Krisztinát méltatlanul meg is hurcolták pitbullos verse miatt.

– Lackfi János ellen pedig a jobbikos Dúró Dóra kelt ki, mert botrányosnak találta, hogy egy tankönyvben szerepelhet olyan verssor, melyben ez áll: „kukisali parival az étrendem…”

L. J.: Ezek a botrányok arra is rávilágítottak, hogy az irodalomtörténészek egymással leveleznek a tankönyv által a diákok feje fölött. Az érzelmi ambivalencia, a reneszánsz stíluseszmény, a kulturális megkésettségtudat és egyéb, a diák számára semmilyen érdekességgel nem szolgáló, műveltséget sem adó lózungok olyan jelszavak, amiket be kell magolni. Mint valami rituális törzsi vallás sámánjai, úgy borulnak le érthetetlen varázsigéket mormolva az irodalom előtt, és jó, biztonságos távolságban maradnak tőle. Mi lesz ebből? Az, hogy a diákok nem tudják értékelni a költő megszólalását – mert nem mondjuk el nekik, hogy a költő többféle helyről is megszólalhat. Egy vers nem olyan, mint egy politikai nyilatkozat: Varró Dániel azt mondta, a kisgyermekek nyúljanak bele a konnektorba és rázassák meg magukat, továbbá üssék agyon szívlapáttal az édesapjukat? – nem! József Attila sem azt mondta, hogy tiszta szívvel embert kell ölni, és ha lehet, törjenek is be, köszönjük szépen a figyelmüket… „Ki vagyok én? nem mondom meg; Ha megmondom: rám ismernek. Pedig ha rám ismernének? Legalább is felkötnének” – még a saját gimnazista gyerekeim is megkérdezték: hát mit követett el az a szegény Petőfi, hogy ilyeneket írt? Mondom, semmit, ezt egy betyár mondja valószínűleg – de ez csak az egyik hanglehetőség. Egy vers megszólalhat gyerekhangon, férfi-vagy női hangon, a teljes érzelmi skálán, dühtől a romantikáig, cinizmustól a kétségbeesésig, de erről mit sem tanulunk.

– Mindketten költők és írók is: mi dönti el, hogy milyen műfajban alkotnak?

Cs. I.: Aki életében legalább egyszer ír egy jó verset, onnantól már mindent tud: verset, prózát, színdarabot, forgatókönyvet. Míg az író leírja, hogy mész ki az ajtón, az legalább tíz mondat. A vers ilyesmivel nem foglalkozik, a vers átsuhan az ajtón. Minden magyar prózaíró titkos költő is: Veres Péter verseit mámor olvasni, és még Fekete Istvánnak is van egy érdekes verseskönyve. Ha tehát minden magyar író titkos költő, akkor egyszerű: a nem titkolt költők a csúcsok. A gyerekirodalmat is számítva a munkáim túlnyomó többsége próza. Ugyanakkor az a véleményem, hogy a mese jobban hasonlít a vershez, mint a prózához, mert a mesét nem érdeklik a valóság kötöttségei.

L. J.: Én előbb éreztem meg a versben, hogy azt kezdem csinálni, amit nagyon akarok, közben pedig prózát is írok: eddig fele-fele az arány. Adós vagyok magamnak öt-tíz regénnyel, több százezer leütés rohad a gépemben. A regény hosszútávfutás, abba bele kell ülni. Állítólag amikor Móricz ment hazafelé a leányfalui strandról, valaki utánanézett és azt mondta: hiába, a prózaíró egyetlen hatalmas ülep. Ez nagy bölcsesség: ha nem ül neki az ember, abból nem lesz próza. Nekem ehhez életmódot kellett váltanom. Murakami Harukinak van egy nagyszerű esszéje Miről beszélek, amikor a futásról beszélek? címmel, abban találtam hasznos praktikákat. Például ezt: akkor kell abbahagyni, amikor jól megy. Másnap ott folytatni. Tehát ez szöszölős mesterség. Csak az jöjjön katonának, aki ilyet szeret.

– Mind a ketten írnak gyerekeknek, sőt mindketten írtak gyerekoperát is. Nem rangon aluli gyerekeknek írni?

Cs. I.: Nincs még egy olyan csodálatos gyerekirodalom, mint a magyar: szinte minden nagy írónk írt gyerekeknek. A szocializmus idején például a félretett írók – a cenzúrával tehát a gyerekek jártak jól. A gyerekirodalom egyenrangú a felnőttirodalommal, és ma sem a dilettánsok vadászterülete vagy a féltehetségek játszótere. Igaz, amióta kitört a szabadság, bárki bármit kinyomtathat a saját költségén, ami a felnőttek esetében nem érdekes, a gyerekeknél viszont életveszély. Ezért az ő védelmükben bevezetném a cenzúrát – vagy ha azt nem, legalább a korhatáros megjelölést, ahogy annak idején a Móra könyvkiadónál csináltuk, hogy legalább korosztályok szerint tájékoztassunk. A gyerekirodalmat az irodalomtörténészek nem is ismerik. Nincs a helyén, pedig a művelői okán megérdemelné. Ezért próbálkozunk renomét szerezni neki: az a legszebb próbálkozás, ha az ember jókat ír. Kormos István nagy mondása volt, hogy a dilettánsokat csak úgy lehet kiszorítani, ha a tehetségesek írnak.

L. J.: Az íróknak kiosztott évi 11 József Attila-díjból egy jut gyerekirodalomra, de volt év, hogy úgy ítélték meg, az is sok, és még azt is elhappolták a felnőtteknek íróknak. Holott a jövő olvasóiról van szó.

Cs. I.: Jó lenne, ha Bartók és Kodály gyakorlatát követnénk. Bartók tudatosan írt gyerekeknek: például a Mikrokozmosz sorozatát, és gyönyörű énekkari műveket, Kodály életművének pedig nagyobbik részét a gyermekkórusoknak írt darabok teszik ki.

– Csukás Istvánról neveztek már el díjat, iskolát és nyári színházat is: hogyan fogadja?

CS. I.: Négy helységnek vagyok a díszpolgára: Kisújszállás a szülőhazám, Szárszó a nyári otthonom, de díszpolgárrá nevezett ki a főváros és Óbuda is. Azzal szoktam viccelődni: lehet sorakozni, mert még élek. A szeretet aranyérmeinek hívom azokat az elismeréseket, amelyeket gyerekektől, szülőktől kapok. A teskándi általános iskolát például rólam nevezték el: ezt azért fogadtam el, mert az az iskola közösségi összefogásból épült, és a névadót a gyerekek szavazták meg. Ugyanez a helyzet a szárszói nyári színházzal, melyre a pénzt szintén a helyi közösség kalapozta össze. Van bennem egészséges szemérem, nem vágyom több hírnévre. Csak olyan címet, elismerést fogadok el, amivel azt remélem, hasznára lehetek valamilyen jó ügynek.

Lackfi János: Tanári ária

Van, aki nem ért valamit
vagy mehetünk tovább?
Mit lehet itt nem érteni,
nyissak egy óvodát?

Kérdés, óhaj, sóhaj, egyéb?
Nem csoportmunka volt!
Én nem állok jót magamért,
ha abba nem hagyod...

Lehet, hogy szigorú vagyok,
de miattad teszem,
hiszen az életnek tanulsz,
és biztos nem nekem.

Megvárom, míg befogja a
száját Kovács Peti,
de tűvel is bevarrhatom,
majd megemlegeti!

Nem árulhatom el, ki volt,
azt sem, hogy mit csinált,
de aki tette, tudja jól,
és szégyellje magát!

Tehozzád képest gyorsvonat
egy reumás csiga.
Mozogjál úgy, mint aki él,
vihogsz, mint egy liba!

Na, csak gratulálni tudok,
ez ám a színvonal.
Szólj, ha befejezted, fiam,
a magánszámodat!

Ő kezdte? Te meg folytatod!
Kipenderítelek!
Mi ez a macskakaparás?
Írásnak nevezed?

Ez nem divatbemutató,
gombold be a köpenyt!
Öltözködjél rétegesen,
még megfázol nekem...

Nem kapsz szemtengelyferdülést?
Hányszor mondjam, ne less?!
Megbukik a szomszédod is,
úgyhogy felesleges.

Iskolaundorítiszed
Volt neked, azt hiszem,
Hiányoztál! De kinek is?
Biztosan nem nekem...

Köszönni luxus? Felelés!
Most legyen nagy a szád!
Mással etesd meg ezt, szívem,
én is voltam diák!

Mire vársz, tapsra, kiskomám?
Füleden ülsz talán?
Édesanyád mit szól ehhez?
Tudja egyáltalán?

Mi lenne, ha lélekben is
visszatérnél közénk?
Kérvényt nyújtsak be majd neked,
vagy szóban is elég?

Édeskevés és harmatos
volt ez a felelet,
te hányasra értékeled?
Ne adjunk tippeket!

Csak a jószívemnek köszönd,
kegyelemkettes ez.
Nyertél egy sétát, kisfiam,
irány a szemetes.

Ha még egyszer meghallom ezt,
ugrom az ablakon!
A sok hátul beszélgetőt
ugye nem zavarom?

Habár minden bogár rovar,
Sok rovar nem bogár.
Ha a hülyeség fájna,
te folyton ordítanál!

A pótvizsgán találkozunk,
állítsd le magadat!
Közlöm, van szemem hátul is,
mi megy a pad alatt?

Én ráérek szünetben is,
biztos fontos dolog!
Akkora egyest kapsz, fiam,
a naplóból kilóg!

Melyik jómadár mondta ezt?
Gratulálok neki!
Magadtól vagy ilyen zseni,
vagy segít valaki?

A házi feladat magát
majd megírja talán?
Tanárnak szól a csengetés,
ez egy jelzés csupán.

(Lackfi János verse a Verslavina új folyamából, melynek darabjai az oktatásügy visszásságaira mutatnak rá.)

Rosta

Találkozunk 2016-ban!

Elbűvölő Sanghaj Budapesten

A kínai csomózással és a bársonyhímzéssel is megismerkedhetnek az Elbűvölő Sanghaj programsorozat látogatói egy hétig. Fotó, festmény, design.

Ugyanúgy?

„Ahogy ma az állam már a Nemzeti Kommunikációs Hivatalon keresztül költséghatékony módon kezeli az állami hirdetéseket, ugyanúgy központosítani lehetne a kulturális mecenatúrára fordított pénzeszközöket”, nyilatkozta Szakács Árpád a Figyelőnek. A Médiaworks főszerkesztője a Magyar Időkben indított sorozatával a kulturális mecenatúrát, annak visszásságait vette célba, kritizálva, mi több, támadva a baloldali gondolatok előtt teret nyitó állami intézményvezetőket.

Itt a könyvhét mérlege: idén egy bájos fiatal írónő asztala előtt kígyózott hatalmas sor

Több mint egy évtizedig az ünnepi könyvhét megnyitója után fél órával megjelent a Vörösmarty téren Esterházy Péter; tíz perc múlva már jöttek és nem akartak elfogyni a dedikálásra váró olvasók. Helyben vagyunk – bólogatott a közönség, ki örömmel, ki fanyalogva. Idén egy bájos fiatal írónő asztala előtt kígyózott hatalmas sor. Részletek a legfrissebb – jelenleg csak digitális formában elérhető – Heti Válaszban.

Azt ígérik, jobb lesz a MÁV, mint az osztrák vasút

Az osztrák vasút Budapestre közlekedő vonatánál magasabb színvonalat ígér jövőre a MÁV a felújított vasútvonalakon, saját gyártású kocsijai fedélzetén. Részletek a legfrissebb – jelenleg csak digitális formában elérhető – Heti Válaszban.

„Putyin úgy fogja felhasználni a focivébét, ahogy Hitler tette az 1936-os olimpiával”

Kelet-ukrajnai háború, túlárazások, bosszúszomjas angol ultrák – néhány a 21. foci-vb-re vetülő árnyék közül. A nemzetközi politika nagyágyúi végül, a Krím annektálása ide vagy oda, nem maradnak távol a június 14-től kezdődő világbajnokságtól. Részletes háttér a legfrissebb – jelenleg csak digitális formában elérhető – Heti Válaszban.

Prőhle Gergely: Lovas István halálára

„A kemény fiúk szemében nyilván a végső lúzerség, hogy most mégis leírom: megrendít Lovas halála.” Prőhle Gergely írása a legfrissebb – jelenleg csak digitális formában elérhető – Heti Válaszban olvasható.

Jó-e, hogy a fociválogatottak tele vannak bevándorlókkal?

A nyugat-európai válogatottakban a lakosság átlagánál jóval több bevándorlógyökerű játékost láthatunk a most kezdődő focivébén. Ami általános megítélés szerint az integráció nagy sikere. A legfrissebb – jelenleg csak digitális formában elérhető – Heti Válaszból kiderül, valóban sikerről van-e szó?

„Budapest ma már a Wagner-szentélyt, Bayreuthot is megelőzi”

A Budapesti Wagner-napok kultuszhellyé avatta a Müpát, és sokak szerint Budapest ma már a Wagner-szentélyt, Bayreuthot is megelőzi. Idén a szerző legnehezebben megrendezhető operája, a Trisztán és Izolda a fesztivál új produkciója. Részletek a legfrissebb – jelenleg csak digitális formában elérhető – Heti Válaszban.