Bábusors

/ 2007.09.20., csütörtök 07:11 /

Deim Pál Kossuth-díjas festőművész 75. születésnapja alkalmából rendeztek kiállítást a Hamilton Aulich Art galériában. A tárlat október 4-ig látogatható.

Nehéz megmondani, mitől szentendrei egy festő. Bizonyára nem a helyben lakástól. Szentendrei iskola sincs olyanformán, miként volt nagybányai vagy gödöllői. Mégis, Vajda Lajos, Ámos Imre, Barcsay Jenő, Bálint Endre, Korniss Dezső vagy akár Yorgos Tzortzoglou és efZámbó István képeiben van valami megmagyarázhatatlanul közös. Talán a tisztaság érzete? Vagy az a melankólia, amely még az ironikusabb képeken is előkúszik a földszinti házak vasrácsos ablakai, a templomtornyok és pléhkrisztusok mögül? Valami, amit genius locinak, a hely szellemének szokás nevezni.



SUHANÓ FIGURÁK, ANGYALOK

Deim Pál, a festő például így vall erről Szentendre mint múzsa című írásában: "Szentendre sokféle festőnek adott inspirációt. Hívjuk segítségül Hamvas Bélát: a szentendrei festészetet csak az értheti meg igazán, aki egyszer holdvilágos este végigsétál Szentendre utcáin és el-eltűnődik a furcsa formákon, fényeken, sejtelmes árnyakon, a tűzfalak játékán. (...) A sötét utcákon gyakran suhanó figurákat láthatunk, akik közt persze angyalok is megjelennek, elvégre sok itt a templom." Ha valaki, hát Deim Pál tudja. Ő nagyon-nagyon szentendrei. Tősgyökeres, itt született, itt nevelkedett, itt él és alkot, küzd és jobbít, és egyszer itt neveznek majd el utcát róla. Most hetvenöt éves - az Isten éltesse sokáig, adjon neki erőt és kedvet!

Mert az alkotókedv hol van, hol nincs. Deim is mintha hallgatott volna a 90-es évek nagyobbik részében. Vagy csak elcsendesült egy kicsit - ez nagyon illik az ő művészetéhez: a csend. Ám az elmúlt öt esztendő három gyűjteményes Deim-tárlatot is termett. A 70. születésnapot természetesen Szentendrén, az általa megálmodott MűvészetMalom három emeletén ünnepelték fél évszázad válogatott alkotásai, tavaly pedig a még Keserü Katalin vezette Ernst Múzeum adott helyet nagy retrospektív kiállításának, újra szembesítve a főváros közönségét azzal, hogy milyen átélt művészet virágzik a szomszédos kisvárosban. És most itt az újabb jubileum: a kortárs klasszikusokat már-már módszeresen bemutató Hamilton Galéria termeiben, az Aulich utcában. Ki hitte volna: többségükben újak a képek.

CSENDES ÁHÍTAT

Közel négy évtized telt el azóta, hogy Deim Pál festményein életre keltek a bábuk. Talán túlzásnak hat, hogy életről beszélünk, hiszen első látásra e bábuk nem túl vitálisak. Van ugyan fejük, testük, de időtlenül állnak, arctalanul bámulnak a halványkék semmibe. Pedig élnek. Nem bálványok csupán, hanem érző emberek. Egymás felé fordulva emberpár lesz belőlük: férfi és nő, Ádám és Éva, menyasszony és vőlegény. Ha áll: él, ha fekszik: halott. Megtörik, ha gyászol. Van, hogy alázattal földig hajol. Póznán vízszintben: ő a Megfeszített. Kereszthez támaszkodva: a fájdalmas Szűz, előtte térdelve: a legkedvesebb tanítvány. Deim kevés eszközzel dolgozik, nem variál a végtelenségig, nem használja ki - tájékoztató táblák mintájára - e lecsupaszított ikonográfiából adódó számtalan lehetőséget. Szűkszavú marad, tömör. A bábuk azonban nem bírták sokáig a festmények síkjában a létet, kiléptek a térbe. Kitüremkedtek, reliefek lettek, épített képek, domborművek, vagy pont fordítva: negatív formák az anyagba mélyítve, majd önállósodva plasztikák, szobrok: bronzból, fából, üvegből.

És szárnyas oltárok. A szentendrei művészetben erős az ikonikus hagyomány, Deim minden művét áthatja az áhítat csöndje. Talán éppen ezért volt elsőre zavarba ejtő, amikor a korábbi intimitás helyett egyszer csak bábui nyers, leplezetlen szexualitását tárta elénk. Szokás erotikus képeknek is nevezni őket, jóllehet a buja érzékiség szöges ellentéte ennek a hűvösen geometrikus világnak. És a szeretkezők nem véletlenül kerültek épp ikonosztázra, oltárra. A triptichon szárnyait összecsukva a bábuk egyesülnek. Ez nem a 68-as nemzedék szabadszerelem-kultusza, ez az élet fenntartásának misztériuma. Vallásos képek - mondja róluk a festő.

Szakadatlan változataiban formálódott ez a művészet évtizedeken át. Ami érdes volt, lekopott, legyen szín, technika vagy motívum. Olyan lett, mint a folyami kavics, amit az idő és a víz simára, tökéletesre csiszol. Olyan, mint Pilinszky János végtelenül redukált költészete vagy Weöres Sándor egysorosai. Hihető-e, hogy van tovább? Most, a Hamilton Galériában, egy évvel az életművet összegző nagy, budapesti tárlat után értjük meg igazán, hogy egy teljesnek hitt világban is nyílhatnak újabb távlatok.

IDŐN KÍVÜL

"Félretettem néhány képet, nem állítottam ki őket az Ernstben" - így a mester. De ez csak féligazság: az eddig ismeretlen két-három éves vásznak, plasztikák mellett ott sorakoznak a legújabbak, a 2007-esek. Két teljes termet uralnak, új formákkal, új színekkel. A legfrissebb képek motívumvilága észrevétlen szervesül a négy évtizedes folyamatba. Teli és üres bábuk, és egy harmadik, amolyan sziluettszerű, rácsozott. Test, lélek és árnyék. Újabb variációsor, némely mű hatalmas méretben. Teresítve, mégis síkban: az áttört fekete felület a mögötte lévő fal fehérjével alkot egységet. A lélek elhagyja otthonát (2007), Feltámadás (2007). Lét és nemlét határán, a jelenvaló és a túlvilág víziója.

Vajon a mai technokrata világban, a digitális villódzások közepette modernnek hat-e még ez a megállást, elmélyülést követelő művészet, amely egyszerre tart rokonságot a pravoszláv ikonokkal, a metafizikus iskolákkal és a geometrikus absztrakttal? "Engem nem érdekelnek az irányzatok, és az sem, hogy ez vagy az a művész avantgárd-e vagy sem, korszerű-e vagy sem - válaszolta Deim egy kérdésre, amely a filozofikus szellemiségében rokon Kondor Béla korszerűségét firtatta. - A nagy egyéniségek, a kitűnő művészek érdekelnek, akik a kvalitásuknál fogva korszerűek, maguk nyitnak korszakot. (...) Végül is mindez badarság, ha műveket nézek, ma már nem lényeges, hogy Leonardo avantgárdabb volt-e Giorgionénál."

Deim Pált nem érdekli a hajsza, amelybe a XX. század modernitáskultusza kényszerítette a művészetet. Mosolyog, mint aki már réges-rég magáévá tette azt a gondolatot, amit Weöres Sándor fogalmazott meg a legtömörebben: "Bolond dolog a holnapot várni, élj kívül az időn, amennyire lehet."

Rosta

Borbás Barna

Találkozunk 2016-ban!

László Zsolt: „Nekünk ki kell pusztulnunk”

Teljesíthetők-e Jézus tanításai ma, és egy nem hívő játszhat-e a szenvedéstörténetben? László Zsolt szerint erre is választ keres a Passió XXI. című előadás. A Radnóti Színház színészétől megkérdeztük azt is, dolgozna-e Vidnyánszky Attilával. Nagyinterjúnk a friss Heti Válaszban.

Merkel bukik vagy Erdoğan? – ez itt a kérdés

Kétséges Recep Tayyip Erdoğan többsége a hatalmát bebetonozó népszavazáson, emiatt fontos neki a nyugati törökség szavazata. A török politikusok kiutasítása miatti bosszúként havi 15 ezer migráns zúdulhat Európára. De kinek a karrierjébe kerül mindez: Merkelébe vagy Erdoğanéba? Részletes háttér a friss Heti Válaszban.

Kortársunk, Jézus Krisztus

Profi színházi előadás, gyülekezeti közösségi játék, rockoratorikus, illetve rockzenén alapuló produkciók: húsvét közeledtével megnéztük, milyen múlt- és jelenbeli passiójátékok készültek, s hogy melyik mit üzen a ma emberének. Részletek a friss Heti Válaszban.

Kihátrálhat a kormány a multikat szorongató csomag mögül

A multik megszorongatására szolgáló tervektől a kis magyar boltok is pánikba estek, ami elgondolkoztatta a kormányt. A Góliátok és Dávidok versenyébe a világ több pontján próbál az állam beleszólni – a friss Heti Válaszban bemutatjuk, mekkora sikerrel.

Szeressük a kiegyezést! Történészvita a 150. évfordulón

Elárulták a kiegyezés tető alá hozói március 15-ét, vagy éppen megvalósították a céljait? Miért értékelődött fel Kádár alatt 1867? A kiegyezés 150. évfordulóján ifj. Bertényi Iván és Hermann Róbert történészeket kérdeztük. Interjúnk a csütörtöki Heti Válaszban.