Békévé oldó emlékeztetés
Sajátos kapcsolat fűz a Néprajzi Múzeum nemrég bezárt Kossuth téri épületéhez. 1998 őszén zöldfülű kulturális államtitkárként nekem jutott a feladat, hogy nyilvánosan beszéljek az épülettel kapcsolatos tervekről, vagyis hogy visszakapja funkcióját, és újra a Kúria otthona lesz. A felvetésből óriási botrány lett, néhány óra alatt a kultúra szent ügyét az igazságszolgáltatási restauráció érdekében veszni hagyó kormány kegyetlen tisztviselőjévé váltam, akinek semmi sem szent.
Tény, hogy a Kúria visszaállításának gondolata akkor nem egészült ki a Néprajzi Múzeum új elhelyezésének koncepciójával, így nem volt nehéz fogást találni a fiatal állami tisztviselőn. A felháborodást azonban sokkal inkább a „restauráció” kormányzati szándékára lehetett visszavezetni, s ahhoz volt hasonlatos, mint ami a Kossuth tér átalakításának kezdeményezését kísérte. Emlékezzünk csak az Országház melletti füvön ülő József Attila-szobor melletti tüntetésekre és végtelen versmondásokra, ahol a tiltakozás oka szintén a történeti tér és a valaha ott állt szobrok visszaállítása volt, nem a ronda aszfaltozott parkoló felszámolása.
Minden kormányzat igyekszik rajta hagyni keze nyomát a főváros szövetén, s nem csak Magyarországon. E tevékenységet Európában a leglátványosabban a francia elnökök űzik: Georges Pompidou kulturális központot, François Mitterrand pedig új nemzeti könyvtárat és új operaházat is épített. Magyarországon az építkezést a háborús sebek begyógyítása mellett a kommunista rendszer nyomainak eltüntetése motiválja. A párhuzam nyilvánvaló: ahogy az Alaptörvényben történelmi zárójelbe került a német megszállás és a köztársaság 1989. októberi kihirdetése közötti időszak, úgy épülnek újjá vagy nyerik vissza eredeti rendeltetésüket a nevezett időszakban megsemmisített vagy átalakított épületek.
Ám ahogy a Tima Zoltán vezetésével tervezett Kossuth tér sem valami anakronisztikus múltidézés lett, hanem nagyon is modern és funkcionális városi helyszín, ahol a szépség mellett a történelmi igazságtétel szándéka is érvényesül, és a restauráció általános szándéka sem hagyja figyelmen kívül a kor kívánalmait. A Ferencz Marcel által tervezett és már épülőben lévő új Néprajzi Múzeum zseniálisan sűríti magába e korszak üzenetét, amely – sokakat meglepve – korántsem harcias. A szocialista kormány idején emelt ’56-os emlékmű mellett, a sok bornírtságot látott felvonulási téren kétoldalt megnyílik a föld, hogy a modern épületben feltáruljon közös múltunk megannyi emléke.
A fűvel borított tető mintha bármikor visszazáródhatna, hogy – a kommunisták által lerombolt Regnum-templom visszaépítése helyett – a Városliget zöldjét gyarapítsa. Ahogy a Kossuth tér átalakítása nyomán József Attila átülhetett a rakodópart kövére, az új Néprajzi épülete is azt sugallja, hogy – bármily hihetetlen – az emlékezésnek ez a modern formája sok, őseink és általunk vívott harcot akár még békévé is oldhat.
