Elhunyt Andrzej Wajda

Életének kilencvenegyedik évében, tegnap este elhunyt Andrzej Wajda, az egyetemes filmművészet egyik legnagyobb alakja. A lengyel rendezőt napok óta kórházban ápolták Varsóban, mesterséges kómában tartották; halálát tüdőelégtelenség okozta – idézte a család egyik barátját az AFP hírügynökség.

Andrzej Wajda 1926. március 6-án született az északkelet-lengyelországi Suwalkiban, édesanyja tanítónő, édesapja, Jakub Wajda, a lengyel hadsereg egyik gyalogezredének századosa, katinyi áldozat volt. 1946 és 1950 között a Krakkói Képzőművészeti Főiskolán festőnek készült, majd tanulmányait félbeszakítva filmművészetet tanult. 1953-ban fejezte be a Lódzi Film- és Színházművészeti Főiskolát, de a diplomáját csak 1960-ban vette át.

Első filmjét, a Mi nemzedékünket 1955-ben mutatták be, ezt követte az 1957-ben nagy visszhangot kiváltó Csatorna, amely a kommunista hatalom által egy évtizeden át tabulistán tartott 1944-es varsói felkelésnek állít emléket; ez a filmje Cannes-ban különdíjat kapott. A világsikert az 1958-ban bemutatott Hamu és gyémánt hozta meg számára, amelyet azóta a világ legjobb tíz filmje között tartanak számon. További alkotásai – Lotna, Sámson, Minden eladó, A légió, Légyfogó, Tájkép csata után, Menyegző, Ígéret földje, Érzéstelenítés nélkül, Wilkói kisasszonyok – számos díjat nyertek lengyel és nemzetközi fesztiválokon. 1972 és 1983 között az X Filmstúdió vezetője volt.

A kommunista rendszer lebontásának alapművekének tekintenek az 1977 tavaszán bemutatott Márványember című filmre, amely a sztálini diktatúra lengyel változatát leplezi le. Az egyetemes filmtörténet egyik legkülönösebb alkotása az 1980 őszén forgatott Vasember, amely az augusztus végén megalakult Szolidaritás történetének mindennapjait mutatja be. A film 1981-ben Cannes-ban Arany Pálma díjat kapott.

Más történelmi síkon, de mintegy a Szolidaritás és a Jaruzelski által bevezetett hadiállapot drámáját is érzékelteti az 1982-ben Franciaországban elkészített Danton című film, amelyet Wajda az 1970-es években Varsóban színházban már megrendezett. A varsói Egyetemes Színház mellett a krakkói Régi Színháznak is rendezője volt.

2013-ban vette át a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál Persol-díját

Fotó: AFP/Europress/Gabriel Bouys

A lengyel belügy külön csoportot hozott létre az aktív politikai szerepet vállaló rendező megfigyelésére. A rendszerváltozás utáni első szabad választások eredményeként 1989 és 1991 között Wajda szenátor volt. A film- és színházrendezéssel ezután sem hagyott fel, noha a kritikusok nagy része azt követően, hogy 1990-ben a Korczak című filmjét bemutatták, lezártnak tekintette az életművét. Az újabb nagy sikerre, amelyet Adam Mickiewicz Pan Tadeusz című hőskölteményének megfilmesítése jelentett, majdnem egy évtizedet kellett várni. 2002-ben Varsóban saját filmművészeti iskolát alapított.

2007-ben személyes drámát forgatott a katinyi vérengzésről. A Katyn (Az ígéret földje, a Wilkói kisasszonyok és a Vasember után) negyedik Oscar-jelölt filmje lett. Két évvel később részben Márai Sándor novellájából készítette az elmúlást ábrázoló Tatarakot. A lengyel filmintézet a rendező Powidoki (Emlékképek) című, utolsó alkotását nevezte idén Oscar-díjra a legjobb idegen nyelvű filmek kategóriájában.

Andrzej Wajda életművéért 1998-ban az 55. Velencei Filmfesztiválon Arany Oroszlán díjat, 2000-ben Oscar-díjat, 2006-ban, az 56. Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon pedig Arany Medve életműdíjat kapott.

A világhírű rendező 2007 karácsonyán, a Katyn premierje után adott exkluzív interjút a Heti Válasznak.

Kovács Orsolya Zsuzsanna kérdésére így összegezte a varsói felkelés történetét feldolgozó Csatornától a huszonkétezer lengyel katona és értelmiségi kivégzésének emléket állító Katynig ívelő pályáját:

„A Csatorna, amelyet öt évtizede forgattam, nemzetközi ismertséget szerzett nekem, 1957-ben a film Cannes-ban a zsűri különdíját kapta. A Katyn pedig búcsúzás a lengyel filmiskolától: vagyis az így nevezett irányzat klasszikus stílusában készült. A katyni hazugság 1989-ben lelepleződött, akkor lehetett először cenzúra nélkül, őszintén beszélni a tragédiáról, de maga a katyni valóság már a II. világháborúban beleégett a lengyel társadalom tudatába. És onnan nem lehet kitörölni. A film adósságtörlesztés.”

Így emlékezett vissza a rendszerváltáshoz vezető küzdelmekre és a kommunizmus bukása utáni kijózanodásra:

„Tevékenyen részt vettem a lengyel ellenzék szervezésében is, de utólag látom, hogy naivak voltunk. A Szovjetunió hirtelen felbomlott, és mi egyszeriben ott álltunk egy olyan társadalommal szemben, amelynek nagy része nemhogy nem motivált a jogállamiság építésében, de nosztalgiával tekint az elmúlt időszakra. A társadalom még nem zárta le a rendszerváltás folyamatát, egy része inkább a túlélésre állt rá, s fütyült a nagy elvekre, ideákra.”

A közép-európai értelmiség felelősségéről pedig így vallott:

„Ha az uniós csatlakozást komolyan vesszük, akkor megkerülhetetlenek az őszinte történelmi viták. Nemcsak a közös piac és a gazdasági előnyök miatt csatlakoztunk az unióhoz. Minden nép, főleg a kis nép a saját nyelvéért is harcol. Látjuk a vallonok példáját. Ha nincs az anyanyelvünk, akkor Lengyelország nem éli túl a felosztások százötven évét. A nyelvünkbe beleforrott a történelmünk, az irodalmunk, és ezáltal benne lüktet a jelenünk.”