Francia kapcsolat

„Rippl-Rónai Józsefnek van két képe most a párizsi Nationale szalonban. A Rollok, Gervex-k, Aman-Jeanok között egy betévedt óriás. Szinte haragszom a kaposvári magyarra, hogy miért alázkodott be ide – kezdte Ady Endre az 1907-es párizsi Nemzeti Szalonról írt kritikát, majd hozzátette: – Nota bene: valamennyien láttunk már sokkal különb Rippl-Rónaiakat e kettőnél. Evvel és így most már hamarosan sejtheti bárki, micsoda szegények menedékháza az idei párizsi Nationale.” Ady ugyan ösztönös jó ízléssel emelte Rippl-Rónait az akadémikus zsánerképek festői fölé, de nem ismerte fel az ott bemutatott két mű valódi kvalitásait. Pedig az egyik festmény Maillol arcképe volt. A magyar festő és a francia szobrász barátságának e ragyogó záloga később Petrovics Elek, a Szépművészeti Múzeum igazgatójának tulajdonába került, ő adományozta 1928-ban a párizsi Musée d’Orsay elődjének, a Jeu de Paume-nak. Most Magyarországon újra megcsodálható.

Csúcs vagy apály?

Azt hihetnők, hogy mi sem alkalmasabb a Nemzeti Galéria kiállításának jelképéül, mint ez a beszédes alkotás, ám a metróplakátokról, sőt a reprezentatív katalógus címlapjáról mégsem a kalapos Maillol tekint vissza ránk. De tulajdonképpen jól is van így. Merthogy a budavári tárlat, minden látszat ellenére, nem pontosan arról szól, ami a címe.

Amikor 2008-ban a magyar vadakat bemutató sorozat a dél-franciaországi Céret Modern Művészeti Múzeumában megkezdte útját, a nagyszabású vándorkiállítás anyagához egy önálló kis tárlatot is biggyesztettek, melyet Rippl-Rónai József banyuls-sur-mer-i korszakának szenteltek. Reprezentatív válogatást lehetett itt látni annak a három és fél hónapnak a terméséből, amit a kaposvári festő Aristide Maillol meghívására e tengerparti, katalán városkában töltött 1899 őszén. Talán ez volt mindeddig az egyetlen alkalom, hogy e vásznak önálló kabinetkiállításon szerepeltek, amelynek oka elsősorban speciális voltukban keresendő. Mert ugyan a banyuls-sur-mer-i vendégeskedésben csúcsosodott ki a két művész barátsága, de korántsem a művészi pályájuk. Sőt, ebből a szempontból inkább a vajúdás időszaka volt ez, amelynek tényleges eredménye a magyar festő esetében már csak idehaza, Kaposváron született meg, a francia pedig lényegében felhagyott a festészettel, és a szobrászatban találta meg a saját, világhírnévhez vezető útját.

Feltehetően ez az oka annak, hogy a Nemzeti Galéria kurátora, Földi Eszter a kiállítás fókuszába jó esztétikai érzékkel nem ezt az átmeneti, banyulsi periódust állította – amelynek egyetlen igazi remekműve van csupán: az említett Maillol-portré –, hanem sokkal nagyobb hangsúlyt fektetett a megelőző tíz esztendőre. A két művész barátságának kezdete, a művészi érés folyamata jóval látványosabb lehetőséggel kecsegtetett, mint a végkifejlet, és a tárlat valóban revelatív példákon keresztül mutatja be az indulás éveinek gazdagságát, ideértve az iparművészeti munkákat, valamint kettejük tágabb baráti körének alkotásait is.

Kedvező összevetés

Az ügyesen válogatott Rippl-Rónai–Maillol-párhuzamok ráadásul nemcsak a kölcsönhatás kimutatására alkalmasak, de számunkra különösen kedvesek is, hiszen büszkén dagadhat a honi kebel: az összevetésekből rendre a magyar festő kerül ki előnyösebben. Rippl-Rónai nagyvonalúbb, artisztikusabb, mint francia barátja, és ez nemcsak festményeik, de faliszőnyegeik egymás mellé helyezésekor is szembeötlő. Hiába jeleníti meg hitelesen a középkori francia kárpithagyományokat Maillol,a leegyszerűsített, szecessziós vonalrajz, a dekoratív színek mai szemmel sokkal vonzóbbnak mutatják Rippl-Rónai alkotását.

Az 1890-es évek derekán mindketten a legendás Nabis-körhöz csatlakoztak. A magyar festő sikerét – és egyben csoportbelépőjét – megdöbbentő erejű festménye, az Öreganyám hozta meg, amely még Paul Gauguint is lenyűgözte. Maillol hasonló témájú alkotása inkább Whistler híres anyafestményének parafrázisa, és korántsem ennyire átütő, összefogott.

A kiállítás első, nagyobbik fele sorra kínálja a látogatóknak a remekműveket: Maillol japonista hatást tükröző Női profilját (a francia szobrász legismertebb festményét), Rippl-Rónai csodálatos, egész alakos kompozícióit: a Pettyes ruhás nőt és a Kalitkás nőt, majd a „fekete” korszak remekeit, köztük Pierre Bonnard, vagy a skót barát, James Pitcairn-Knowles arcképét. És viszonzásképpen néhány látványos alkotással szerepelnek itt a Nabis-csoport művészei, Bonnard és Vuillard is – részint Rippl-Rónai hagyatékában fennmaradt, a művésztársaktól ajándékba kapott képek révén.

Koncepcionálisan problematikusabb a kiállítás lezárása. Rippl-Rónai hazatelepülése után ugyan tovább levelezett még Maillollal, csábítgatta is a szobrászt, hogy Kaposváron visszaadhassa neki a szíves vendéglátást, de mindössze már csak egyszer találkoztak, Párizsban, közvetlenül a magyar–francia kapcsolatokat brutálisan szétzúzó első világháború kitörését megelőzően. Így az utolsó teremben kiállított Rippl-Rónai-festményeknek, valamint a szomszédságukban pergő öregkori Maillol-filmnek vajmi kevés közük van egymáshoz. Lehet vitatni e megoldás létjogosultságát, kiállítási szempontból azonban érthető, ha nem néhány kisplasztikával és a banyulsi tájképekkel akarták búcsúztatni a látogatót.

Huszárvágás

„Itt csakhamar mindent színesnek láttam, de még nem »naposnak«. Itt festettem azokat a képeimet, amelyeknek religiózusan egyszerű, de egyúttal színes motívumai átmenetül kínálkoztak a »fekete« sorozattól a napos, vagy ha úgy tetszik, harsogóan színes sorozathoz” – írta Rippl-Rónai a Maillolnál töltött őszre emlékezve, ám erre a kiteljesedésre, az élénk foltokból pettyegetett, úgynevezett „kukoricás” korszakra akkor még éveket kellett várni. Most ezt egy huszárvágással megoldották, és a záró szakaszban e népszerű – de valójában már témán túli – periódus fő műveiből kap ízelítőt a publikum.

E kisebb logikai döccenő dacára elegáns, jól rendezett tárlatban gyönyörködhetünk, amelyben a kurátor mellett Varga Csaba látványtervező munkájának is jelentős szerepe van. A falak színeit mintha egyenesen Rippl-Rónai palettájáról válogatták volna – ez a megoldás elsősorban a „fekete” korszak képeit emeli ki előnyösen. Szerencsés a festmények, grafikák, iparművészeti tárgyak és fotográfiák aránya is, így az összeállítás mindvégig izgalmas, változatos hatást kelt.

A kiállítás 2016-ban Párizsban, a Musée Maillolban is látható lesz, ami minden bizonnyal hozzájárul majd Rippl-Rónai József néhány éve kezdődött, franciaországi újrafelfedezéséhez.