Hétköznapi mennyország

/ 2013.12.18., szerda 17:41 /

Mintha csak a gyermekkora kisvárosába visszatérő, magába szálló karmesterről szóló Hétköznapi mennyország című svéd filmdráma válna valóra Ürömön. A plébánia amatőr kórusát Ács János karmester vezeti - Pavarotti barátja, a három tenor dirigense. Világnagyságokkal dolgozott, Ürömre kántortanítóként érkezett.

Sokan nem is tudták, kit tisztelhetnek az új karvezető személyében, aki olaszos hevülettel lapogatja a kórustagok hátát, és a magyar egyházzene-irodalom legjavát tanítgatja nekik. "Az a lényeg, hogy a szentmise lélekben szép legyen" - biztatja őket az az ember, akinek élete sokáig a tökéletesség ostromlásáról szólt. Vallomásként hat bemutatkozása a plébániai hírmondóban: "Olaszországban több diplomát szereztem, dolgoztam, családot alapítottam, két lánynak, egy fiúnak nem jó édesapja voltam. Sok magánéleti hányattatás után visszatérek édesapám hivatásához, a kántortanítósághoz."

- Egy lelkigyakorlatos házban beszélgetünk, szerzetesek vendégszeretetét élvezi. Hogy került ide?

- Ezekben a napokban Pilinszkyt olvastam: "Létünk valódi története megismerhetetlen, és csak egyedül Istené" - úgy érzem, e gondolattal az én sorsom is leírható. Itt kell lennem, mert édesanyám beteg: ez volt a fő oka annak, hogy hátat fordítottam a régi életemnek. A nővérem három évig ápolta édesapánkat, a másik két testvérünk külföldön él - úgy éreztem, nem lehet ezzel a feladattal egyedül hagyni. Ezért most nem vállalok egy hétnél hosszabb munkát külföldön. Nem egyik napról a másikra vett teljes fordulatot az életem. A változás Luciano Pavarotti halálával kezdődött, 2007-ben. Nagyon közel kerültünk egymáshoz az utolsó húsz évében. Pavarotti elvált, aztán elvett egy fiatal nőt - sosem bocsátotta meg magának, hogy elhagyta a családját. Az utolsó tíz évében megviselt fizikai állapotban volt, amit súlyosbított a lelki teher. Végül már nem akart tovább élni. Ez adta számomra az első lökést. Mert én is elváltam, és vagy húsz évig nem tudtam ezt megbocsátani magamnak. Ma már úgy érzem, a család a legfontosabb - sajnos, ezt nehéz a művészi életformával összeegyeztetni. Volt év, amikor 88-szor repültem, és volt, amikor tíz napig sem voltam otthon. Gyerekeim születésnapján, a harmadik lányom születésénél sem voltam ott. Az ember aztán sokszor a távlatokból méri fel helyesen a fontossági sorrendet. Erre való az élet: hogy tanuljunk - de sajnos nem lehet mindent jóvátenni.

- Mi a helyzet a bűnbocsánattal?

- Nem lehet pótolni az elveszett időt. A fiam 25 éves koráig nem hívott apának, a keresztnevemen szólított. Mostanra - 28 éves - kialakult egy apa-fia viszony, de a fájdalmak megmaradtak. Nincs jogunk hozzá, hogy a gyermekeink szülő nélkül nőjenek fel. El kellett telni 55 évnek, hogy ezt megértsem. Az utolsó három évemet a legkisebb lányommal éltem le toscanai házunkban. Ezzel a kislányommal volt mindig a legjobb a viszonyom, ami megdöbbentő, hiszen ő akkor született, amikor elhagytam a családomat. Luciano halála nagyon megváltoztatta az élethez való hozzáállásomat. Huszonnyolcan voltunk abban a társulatban, amelyik vele utazott. A temetésén megfogadtuk: minden évben együtt leszünk a halála napján. Eltelt egy év, és csak hárman voltunk. Eltelt öt év - és csak ketten hívtuk egymást a titkárával.

- Ez mit jelent?


- Sajnos azt, hogy mindenki érdekből szerette. Igazából a titkára szerette, aki a legnehezebb sorsot viselte. Huszonnégy órán át volt mellette: öltöztette, etette. A koncertek előtti utolsó néhány órát én töltöttem vele a zongora mellett. Akkor már csak evett és énekelt. Ha kedve volt, beszélgetett, ha nem, csöndben voltunk. Tudtunk csöndben lenni negyven percig is, ezért viselt el engem. És mert olyan helyzetbe hoztam, hogy a legjobb lehessen. Mert egy ilyen embernek arra van szüksége, hogy úgy énekelhessen, hogy közben teljesen szabad legyen - ezért lettem én a karmestere.

- Hogyan változott meg az élete Pavarotti halála után?

- A Luciano halála utáni munkáim bármilyen magas színvonalúak voltak, többé nem tartoztam ahhoz a világszínvonalú közeghez, amelyben ő élt. Mind nehezebbé vált a legmagasabb szinten való munka, amiről nem szívesen mondok le. Új utakat kellett keresnem. Ugyanakkor egyre jobban éreztem: a Jóisten annyi mindent megadott, hogy nem lenne rossz valamit vissza is adni. Elkezdtem arra törekedni, hogy oratóriumokat és miséket vezényeljek, de ez már egy másik élet: nem az, amelyikben egy bőröndből éltem és mindig máshol ébredtem.

- Önnek olyan élet adatott, amiről kevesek álmodhatnak.

- Az életutam a gondviselés keze nyomát mutatja: bejártam a világot. Édesapám vidéken volt kántortanító. Budapestre azért költözött a család, hogy bátyám tanulhasson. A Zeneakadémia különleges tehetségek osztályának első évfolyamát Perényi Miklóssal és Ács Józseffel indították. Bátyám Kodály egyik legkedvesebb magántanítványa volt, édesapám vele együtt időnként engem is elvitt Kodály köröndi otthonába. Meghatározó volt az a hét év, amikor az Opera gyerekkórusában énekeltem, Ferencsik János szárnyai alatt. A Magyar Állami Operaháznak akkoriban még olasz karmesterei voltak: engem Gardelli választott ki arra, hogy a Tosca szólóját énekeljem. Annak, hogy a Zeneakadémiára nem vettek fel, politikai vetülete is volt, hiszen édesapám nyíltan vállalta a hitét, és nem volt hajlandó belépni a pártba. A bátyámat is ejtették, pedig addig évente ötven-hatvan koncertet adott. Pajzson hordozták körbe az összes kelet-európai országban, mint valami nemzeti kincset, "a magyar nép Mozartját". Nem volt mese, disszidálni kellett. A bátyám ma is Németországban él, zongoraművész, egyik nővérem maradt csak idehaza a szülőkkel.

- Ön pedig Olaszországba került.

- Már a gyerekkórus idején olasz szótárt tartottam a zsebemben. Az olasz operára születtem, ám távol áll tőlem, hogy azt higgyem: valaki vagyok. Kivételes kegyelem, hogy megkaphattam, hogy valóra válthassam az álmaimat. Olaszországban azonnal felvettek három konzervatóriumba: Milánóba, Nápolyba és Firenzébe is ének szakra. Milánót választottam, a Scala miatt, ahol konzisként Zeffirelli és Visconti produkcióiban statisztáltam. Majd zongorista lettem ugyanott... Micsoda korszaka volt az a milánói Scalának! Gondolja el: Verditől a mai napig nem szakadt meg a folytonosság. Hiszen Verdi műveit Toscanini vezényelte, akinek két asszisztense volt: Tullio Serafin és Antonio Votto. Az ő asszisztensük volt Claudio Abbado - és Abbado zongoristája voltam én. Beavatást nyertem abba az olasz hagyományba, amit féltékenyen őriznek. Zeffirelli egyszer azt mondta: mi, muzsikusok nem homokra építkezünk, hanem vízre. A tegnapi előadás már lefolyt, a múlt már nem létezik. Csak annyiban van értelme beszélni róla, amennyiben tanulunk belőle.

- Egyszer azt mondta: nem érdem készen állni a kihívásokra. Karmesteri karrierje is kihívással indult: be kellett ugrania a Fidelióba.

- A genovai operában az első felvonás után infarktust kapott a karmester, Carl Melles. Én voltam a zongorista, de nem nekem kellett volna beugranom, hanem a másodkarmesternek, aki viszont nem merte vállalni. Valaki azt mondta a tanácskozásra összegyűlt igazgatóságnak: "Az a zongorista, úgy tűnt, talán alkalmas erre, kérdezzék meg." Erre mondtam: nem félek szembenézni a kihívásokkal. Most temették Nelson Mandelát, akit volt szerencsém ismerni, hiszen az apartheid időszakában kerültem Dél-Afrikába a pretoriai operaház igazgatójaként, amikor ő még börtönben volt. Előttem két olasz karmester adta vissza a megbízást, mert féltek. Pedig a pretoriai színház akkor a világ élvonalához tartozott: olyan színpadtechnikája volt a nyolcvanas évek elején, hogy egy gombnyomásra váltottunk jelenetet. Három étterem volt az épületben, az én igazgatói lakásomhoz medence is tartozott. Montserrat Caballétől kezdve mindenki eljött, mert nagy pénzt lehetett keresni. Vállaltam a kihívást, és sosem történt semmi, pedig gyalog jártam, igaz, pisztollyal a zsebemben.

- Kicsit vakmerőnek tűnik.

- Ez a tulajdonságom nem vált káromra. Beugrottam például a Falstaffba, egy nagy olasz színházban. Felhívtak, mert hallották, hogy alkalmas vagyok ilyesmire. Megkérdezték, tudom-e a Falstaffot. Rávágtam, hogy igen, pedig életemben nem vezényeltem. Éjjel megtanultam az első felvonást, amit másnap elpróbáltunk, aztán mindennap megtanultam a következőt. Ma egy hét alatt kell megcsinálni ugyanazt, amire négy hét volt korábban. Annyira szorít az idő, hogy a szereplők nem jönnek el a próbákra. Nem is születnek olyan produkciók, mint régen. Amikor például a Falstaffot Giuseppe Valdengóval rögzítették, az énekesek négy hétig laktak Toscanini villájában, aki napi négy órát foglalkozott velük. Ma az egyik szereplő Kínából jön, a másik Brazíliából, a harmadik Norvégiából, és jó esetben a főpróbán találkoznak.

- Még mindig könnyebb profikkal dolgozni, mint egy amatőr plébániai kórussal.


- Ez a munka nem a művészetről szól, hanem arról, hogy a mise szebb legyen. Sok jel van körülöttünk, amelyekből következtethetünk arra, hogy mi a dolgunk. Az enyém már nem az, hogy magammal foglalkozzam. Ugyanakkor szívesen részt veszek mesterkurzusokon, mert szeretnék még átadni valamit. Hasznos tudnék lenni - senki sem nélkülözhetetlen.

- Tavaly húsvétkor pedig vezényelt egy Mascagni-misét és a Parasztbecsületet az Operaházban.

- Higgye el, a siker nem érdekel. A siker és a kudarc édestestvérek, ez az én ars poeticám. Ami a Mascagni-mise esetében számított: hogy át tudtam adni ennek az egyszerű műnek a lelkületét. Ez a darab majdhogynem egy tanuló miséje, de olyan mély transzcendenciát hordoz, mint Mozart darabjai. Misét adtunk elő, úgy érzem, olyan hittel, hogy az valódi istentisztelet volt. A két szólista elmondta: ilyen lelkülettel még nem gondolkodtak Istenről. Ma már megválogatom, mit vezényelek. Ha oratóriumra hívnak, elmegyek még Kazahsztánba is. Mert annak van értelme. Kínában vezényeltem Turandotot az olimpiai stadionban egy turné részeként - semmi értelme nem volt. Negyven napig dolgoztam a kínaiakkal, és nem tudtam átadni semmit: tökéletes tudással érkeztek az első próbára, és tökéletesen távoztunk az előadás végén. De semmi nem történt! Az az előadás, ami nem érint meg, semmit nem ér.

- Hol tölti a karácsonyt?

- Karácsony másnapján hazamegyek Olaszországba - ritkán fordult elő sajnos, hogy együtt ünnepeltünk a gyerekekkel. Én vagyok a felelős, mégis szenvedtem miatta, és csak nem olyan régen tudtam megbocsátani magamnak. A szeretetkapcsolatot ugyanis nem szabad feláldozni semmiért. Én is feláldoztam a karrier miatt - nem is a sikerért, hanem azért, mert az olasz operára születtem. Ezért mindent nem is tudok megbánni. Nagy konfliktus ez! Azt viszont megbántam, hogy nem is próbáltam feloldani ezt a konfliktust.

- December 25-re tervezett egy koncertet az ürömi templomba. Nem tart attól, hogy üres lesz a templom? Hiszen a háziasszonyok ilyenkor a konyhában sürgölődnek.

- Hívtam néhány zeneakadémistát, de nem koncert ez, hanem mise! A lényeg, hogy a szentmise kicsit szebb legyen - mindegy, hányan vagyunk. Olyan szép zenét választottam, mind tiszta forrásból. Kodály, Bárdos és Halmos - a kyriét a bátyám egyik karácsonyi miséjéből vettem. Nyilván nem követelhetek olyat a kórustól, amit nem tudnak, és ezt nekem kell fölmérni. Karmester tanárom, Peter Maag azt mondta: amikor odaállsz egy zenekar elé, az első próbán meg kell állapítanod, meddig tudod vinni őket. Ezért küzdj, de tovább egy lépéssel se, mert akkor még azt sem fogják tudni, amit adhatnának. Ez éppúgy igaz San Franciscóban, mint Ürömön. Kivételes közösséget találtam itt; nagycsaládosok hat-nyolc gyerekkel, akik testvérként fogadtak be: itt élő a mise. És csak az a fontos, hogy a lélek jelen legyen. Talán még soha nem éltem olyan békében magammal, mint most.

Rosta

Találkozunk 2016-ban!

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. közleménye

Miután Borókai Gábor 2018. június 20-val lemondott a Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. ügyvezetéséről, a kft. ügyvezetői tisztségét 2018. augusztus 3-val Kovács Ildikó tölti be.

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Kft. (csődeljárás alatt) online felületén, a valasz.hu-n folyó tartalomszolgáltatás a mai nappal megszűnik.

A valasz.hu archívuma a továbbiakban is elérhető marad, az elektronikus Heti Válasz utolsó száma pedig a korábbi lapszámokkal együtt megvásárolható a Digitalstand.hu-n.

Budapest, 2018.08.03.

Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft.

Szeressük a szarkákat!

Mit jelent, ha nagyobb arányban jelennek meg szarkák a városban? Érdemes elgondolkodni rajta, mert amit a madarak jeleznek, az csak a jéghegy csúcsa. Akkor már elindult egy olyan folyamat, amit nehéz megállítani. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Az Özil-botrány utórezgései – focista a nagyhatalmi játszmában

Nem csitul a botrány Mesut Özil világbajnok labdarúgó körül. A harmadik generációs németországi török sportember rasszizmust kiáltott, és egy óvatlan lépése Recep Tayyip Erdoğan és Angela Merkel hatalmi küzdelmének részesévé tette. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Csapó Gábor: lehet, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik

Nemcsak a magyar férfivízilabda-válogatott barcelonai Európa-bajnoki nyolcadik helye sokkolta a hazai közvéleményt, de a játéka is. Az okokról Csapó Gábor olimpiai bajnok pólóssal beszélgettünk, aki nem zárta ki, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik. Nagyinterjúnk a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.