Hunok a szigeten
 |
|||||||||||||
| |||||||||||||
HARMINC ÉVVEL EZELŐTT egy legendás produkcióval örvendeztette meg a magyar közönséget Lamberto Gardelli karmester: Verdi rettegett barbárról szóló operájával. És most a rettenetes hun visszatért a Margitszigetre a magyar operarajongókhoz. Az Attila néhány évvel a Nabucco után született. Ha a Margitszigeti Szabadtéri Színpad hagyományt akar teremteni, akkor jó úton indult el, és hamarosan meg is érkezhetünk a szerző igazán nagy művéhez. Ez egyébként nem is lenne rossz.
Ahogyan az Attila sem az. A korai mű már sokban - leginkább a női főszereplő, Odabella áriáiban - mutatja a későbbi mestert, de néha nem foglalja le és nem is lepi meg a hallgatót.
Alföldi Róbert rendezése aktualizálja a keletről jött világhódító történetét, s ehhez olyan elemeket emel be a színpadképbe, melyek felülírják a hagyományos historikus díszlet- és jelmezvilágot.
Természetesen az opera akkor is bírhat mai allúziókkal, ha az egész műfaj mélyén meglévő teatralitás ezt megnehezíti, vagy néhány mai rendezés hiteltelen aktualizálása nevetségessé teszi. Itt ez a veszély nem fenyeget. Inkább az a baj, hogy az ötletek nem állnak össze teljes koncepcióvá, s így az előadás mintha megállna félúton.
Attila keleti, vörös zászlós despotaként a múlt századot idézi, lejárt ugyan, de legalább historikus. Bartha Andrea jelmezeiben az Attila elől menekülők XX. századi lódenkabátjai, az elnyűtt kalapok, karon vitt csomagok a tegnap diktátorait idézik, az Attilával szemben álló rómaiak viszont olyan echte labancnak öltöztek, mint Ungvári László ezredese A Tenkes kapitányában. Kettősség jellemzi Kentaur díszletét is: a várudvar historikus, a filmvetítés már a műfaj miatt is aktualizál. A vár kicsinek tűnik az előadás elején, de aztán a sötétben úgyis csak a fények érvényesülnek. A filmvetítés ötlete jó, főleg amikor ellenpontoz: míg a háttérben a vásznon büszkén röpköd a római sas, addig a színpadon Ezio (Massányi Viktor) karján már csak egy kitömött szárnyas mutatja a régi dicsőség visszavonulását az éji homályba. Az Attila mögé szobadíszként begörgetett hatalmas földgömb pedig Chaplin diktátora óta a nevetést is társítja a félelemhez.
Méltányolandó a rendezői szándék, amely az előadás színpadi koncepciójában megvalósul, de az operában nem. A rendezés az opera zenei részét háttérként használja fel: a zenei koncepció nem mindig világos. Talán ez az oka annak, hogy a zenekar Kocsár Balázs vezényletével szépen szólal meg, de nem mindig válik igazán átütővé. Pedig az énekesek jók: Konstantin Gorny Attila és Massányi Viktor Ezio szerepében remekel, Kolonits Klára Odabellaként pedig kifejezetten emlékezetes alakítást nyújt. Sőt, szinte ő válik az előadás főszereplőjévé. Jól szólnak a duettek is, és a két utolsó jelenet tercettje és kvartettje a legjobb pillanatok közé számítanak. Ugyanakkor az előadás néha nem elég erőteljes, gyengék a tuttik, a kar pedig néha kimondottan halovány. Egyet lehet érteni a rendezői elképzeléssel, miszerint "Nem lesznek lovak, nem lesz heriozmus, ÉLET lesz. Emberi történet. Fájdalmas és reménytelen vagy reményteli. Olyan, ami talán ismerős nekünk is", ám ekkor megmutatkoznak azok a műfaji határok, amelyekbe Alföldi beleütközik. Az Attila nem a lelki finomságok és nem is a történelemfilozófia operája, és nem is várható el tőle, hogy az legyen.
Egy korai Verdi-opera és egy rokonszenves, de nem mindenben adekvát rendezői koncepció - elég egy kellemes estéhez a Margitszigeten.
