Jámborság és középszer
Utolsó állomásához érkezett a Thorma János művészetét bemutató nemzetközi vándorkiállítás. A tavaly júliusban Kecskemétről indult sorozat Nagybánya, Kiskunhalas, München, Stuttgart és Berlin után most a Magyar Nemzeti Galériában a korábbiaknál szélesebb kínálattal zárul. A nagybányai festő 125 művét felvonultató tárlat május 12-ig tekinthető meg.
"Régi Jámborság s te, arany Középszer! / Üljetek mellém küszöbömre: vígan / Látlak, ölellek" - mintha csak Berzsenyi Dániel sorait visszhangoznák a falak, amint kisétálunk az utolsó teremből. Pedig mi sem állt távolabb a nagybányai mestertől, mint a horatiusi bölcs belenyugvás. Türelmetlen volt és duhaj, egész életében ádáz küzdelmet vívott a "Nagy Témával", amely végül legyőzte őt. Ám ebből viszonylag keveset érzékelünk a kiállításon, ahol a vidéki idill képei búcsúztatnak.
Röpke felvillanás
Merész vállalkozás a Nemzeti Galériától, hogy a Ferenczy Károly-életmű után szinte azonnal egy másik nagybányai alapító atya monografikus bemutatását illesztette programjába. Így ugyanis túlontúl kézenfekvő az összevetés, amelyből óhatatlanul az utóbbi kerül ki vesztesen. Pedig egyenrangúak voltak egykor: Thorma János (1870-1937) épp a haldokló Ferenczytől vette át a Nagybányai Festők Társaságának elnöki posztját 1917-ben, és őrizte becsülettel húsz éven át, a végsőkig. Ám festőként lényegesen szürkébb volt pályatársánál.
Ős-nagybányainak számított, jóllehet Kiskunhalason nevelkedett, de kamaszkorától a haláláig a városban élt. Nála már csak Réti István volt nagybányaibb, mert ő ott is született. Mesterükkel, Hollósy Simonnal és Ferenczyvel együtt alapították a szabadiskolát, de egyedül Thorma volt az, aki végig - tűzön-vízen, román megszálláson át - helyben kitartott. Mégis, viszonylag későn jutott el oda, hogy par excellence nagybányai képeket fessen - már ha ezen a kifejezésen a plein air naturalista tájképeket értjük elsősorban.
Még különösebb, hogy az életmű kimagaslóan legjobb alkotása jóval a művésztelep 1896-os alapítása előtt született. Thorma még csak 22 éves volt, amikor megfestette Bilcz Irén - a későbbi Iványi Grünwald Béláné - zöld-arany hátterű, szecessziós arcképét. Igazi remekmű, amit nem sikerült fölülmúlnia a későbbiek során. Ráadásul szó sem lehetett utánérzésről, hiszen a hasonló jellegű Klimt-portrékkal egy időben készült. De röpke felvillanás maradt csupán, tanúja annak, hogy milyen briliáns és korszerű dolgokra volt képes fiatalon.
A nemzet lelke
Thormát azonban, korának újítóitól eltérően, nem foglalkoztatták a képzőművészet belső problémái. Ő a nemzet lelkét akarta felrázni. Pesten Székely Bertalannál, majd a müncheni és párizsi akadémiákon elsősorban az életképfestészet metodikáját sajátította el, és meg is maradt ennek bűvkörében hosszú időn át. Első, nagyméretű vásznával, a Szenvedőkkel még szociális tartalmat próbált megragadni, de hamarosan a magyar történelem sorsproblémái felé fordult figyelme. Fejébe vette, hogy tudományos igénnyel állít emléket az aradi vértanúknak. Kutatásokat végzett, elzarándokolt az akasztás színhelyére, kikérdezte az idős szemtanúkat. A hatalmas vászon persze botránykő lett, hiszen a kivégzést elrendelő császár még javában uralkodott, így a Műcsarnok vonakodott bevenni a festményt a millenniumi kiállításra. Thorma erre visszavonta, és bérelt helyeken, saját költségén állíttatta ki. Bár úgyszólván ráfizetett, elégtételt jelentett számára az érdeklődők kígyózó sora, az öreg negyvennyolcasok nem titkolt könnye. Mindez megerősítette választott útján.
Így aztán, amikor ugyanebben az esztendőben megalapították a nagybányai művésztelepet, Thormát nem a fő eszme, a hazai impresszionista stílus megteremtése izgatta, hanem továbbra is a nemzeti zsánerképek legnagyobb művelője akart lenni. 1898-ban beleszeretett a Talpra magyar! megfestésének gondolatába, és négy évtizedig nem tudott szabadulni tőle. Felvette, majd elejtette a témát; amit az egyik héten a vászonra vitt, az utána következő hármon gondosan lemosta. Újra- és újrafogalmazta a szavaló Petőfi körüli teret, a lelkes hallgató tömeget. De ha félretette a munkát, akkor se nagyon festett mást a század első évtizedében, mint paraszti vagy vallásos zsánerképeket, miközben társai a friss levegővel telített Zazar-partból nyertek ihletet. Thorma hamarosan a legmaradibb mesternek számított Nagybányán, a vad színek lázában égő ifjú "neósok" összenevettek a háta mögött. Talán nem is tudták róla, hogy valójában mennyire tiszteli Gauguint, csak épp kevés nyomot hagy ez a tisztelet a művészetén. Színfoltokon alapuló, méla posztimpresszionizmussal csak a tízes évek derekán kezdett kacérkodni, ám ekkor már az avantgárd vonata robogott Európában.
A Bilcz Irén-portré festője nemigen tartott lépést a korral. Pedig egyáltalában nem volt földhözragadt. Szeretett utazni, sokat járt Párizsban, Olaszországban, spanyolföldön. Ám a francia impresszionistákat nem sokra tartotta, a modern irányzatokat nem értette, az elméletek nem érdekelték.
Az örök adósság
A tízes évektől mindinkább az oldott tájábrázolásban, portrékban lelte örömét. Beállításai egyszerűek, nélkülözik a rafinériát, színvilága ernyesztően melankolikus. Kisebb vásznai még ma is kellemes hangulatúvá varázsolnának bármely polgári lakást. Már 59 éves volt, amikor megnősült. Feleségül vette tanítványát, Kiss Margitot, aki életének hátralévő nyolc esztendejében művészetének legfőbb ihletője lett. Az üde fiatalasszony majd' minden kései képén feltűnik, legyen az táj, enteriőr, portré vagy akt. De az idill percei sem feledtethették legnagyobb adósságát, a még mindig befejezetlen forradalmi vásznat. Házasságának évében a román kormány engedélyezte, hogy Nagybányára vigye a korábban Debrecenbe menekített Aradi vértanúkat és a Talpra magyar!-t. Az előbbit inkább megvásárolta a magyar állam, az utóbbin pedig Thorma dolgozott tovább, miközben elszánt küzdelmet folytatott a művésztelep fennmaradásáért.
1937-re súlyosan megromlott az egészségi állapota. Elfogadta, hogy Pestre hozzák kezelésre, de feltétele volt, hogy ez a soha el nem készülő fő mű is vele jöjjön a magyar fővárosba. Réti írja: "Mielőtt a kórházból hazautazott volna, valamennyire összeszedve magát, taxival kijött s megnézte az Epreskert egyik műtermében felállított festményét. Sokáig szemlélte szótlan révedezéssel. "Azt hiszem, ki lehet állítani így. Dolgozni rajta már úgyse tudok" - csak ennyit mondott csendesen."
A Talpra magyar! ma a kiskunhalasi Thorma János Múzeumban látható. A festő tragédiája, hogy műtárgyvédelmi okokból nem juthatott el eddigi legteljesebb, gyűjteményes kiállítására.
Röpke felvillanás
Merész vállalkozás a Nemzeti Galériától, hogy a Ferenczy Károly-életmű után szinte azonnal egy másik nagybányai alapító atya monografikus bemutatását illesztette programjába. Így ugyanis túlontúl kézenfekvő az összevetés, amelyből óhatatlanul az utóbbi kerül ki vesztesen. Pedig egyenrangúak voltak egykor: Thorma János (1870-1937) épp a haldokló Ferenczytől vette át a Nagybányai Festők Társaságának elnöki posztját 1917-ben, és őrizte becsülettel húsz éven át, a végsőkig. Ám festőként lényegesen szürkébb volt pályatársánál.
Ős-nagybányainak számított, jóllehet Kiskunhalason nevelkedett, de kamaszkorától a haláláig a városban élt. Nála már csak Réti István volt nagybányaibb, mert ő ott is született. Mesterükkel, Hollósy Simonnal és Ferenczyvel együtt alapították a szabadiskolát, de egyedül Thorma volt az, aki végig - tűzön-vízen, román megszálláson át - helyben kitartott. Mégis, viszonylag későn jutott el oda, hogy par excellence nagybányai képeket fessen - már ha ezen a kifejezésen a plein air naturalista tájképeket értjük elsősorban.
Még különösebb, hogy az életmű kimagaslóan legjobb alkotása jóval a művésztelep 1896-os alapítása előtt született. Thorma még csak 22 éves volt, amikor megfestette Bilcz Irén - a későbbi Iványi Grünwald Béláné - zöld-arany hátterű, szecessziós arcképét. Igazi remekmű, amit nem sikerült fölülmúlnia a későbbiek során. Ráadásul szó sem lehetett utánérzésről, hiszen a hasonló jellegű Klimt-portrékkal egy időben készült. De röpke felvillanás maradt csupán, tanúja annak, hogy milyen briliáns és korszerű dolgokra volt képes fiatalon.
A nemzet lelke
Thormát azonban, korának újítóitól eltérően, nem foglalkoztatták a képzőművészet belső problémái. Ő a nemzet lelkét akarta felrázni. Pesten Székely Bertalannál, majd a müncheni és párizsi akadémiákon elsősorban az életképfestészet metodikáját sajátította el, és meg is maradt ennek bűvkörében hosszú időn át. Első, nagyméretű vásznával, a Szenvedőkkel még szociális tartalmat próbált megragadni, de hamarosan a magyar történelem sorsproblémái felé fordult figyelme. Fejébe vette, hogy tudományos igénnyel állít emléket az aradi vértanúknak. Kutatásokat végzett, elzarándokolt az akasztás színhelyére, kikérdezte az idős szemtanúkat. A hatalmas vászon persze botránykő lett, hiszen a kivégzést elrendelő császár még javában uralkodott, így a Műcsarnok vonakodott bevenni a festményt a millenniumi kiállításra. Thorma erre visszavonta, és bérelt helyeken, saját költségén állíttatta ki. Bár úgyszólván ráfizetett, elégtételt jelentett számára az érdeklődők kígyózó sora, az öreg negyvennyolcasok nem titkolt könnye. Mindez megerősítette választott útján.
Így aztán, amikor ugyanebben az esztendőben megalapították a nagybányai művésztelepet, Thormát nem a fő eszme, a hazai impresszionista stílus megteremtése izgatta, hanem továbbra is a nemzeti zsánerképek legnagyobb művelője akart lenni. 1898-ban beleszeretett a Talpra magyar! megfestésének gondolatába, és négy évtizedig nem tudott szabadulni tőle. Felvette, majd elejtette a témát; amit az egyik héten a vászonra vitt, az utána következő hármon gondosan lemosta. Újra- és újrafogalmazta a szavaló Petőfi körüli teret, a lelkes hallgató tömeget. De ha félretette a munkát, akkor se nagyon festett mást a század első évtizedében, mint paraszti vagy vallásos zsánerképeket, miközben társai a friss levegővel telített Zazar-partból nyertek ihletet. Thorma hamarosan a legmaradibb mesternek számított Nagybányán, a vad színek lázában égő ifjú "neósok" összenevettek a háta mögött. Talán nem is tudták róla, hogy valójában mennyire tiszteli Gauguint, csak épp kevés nyomot hagy ez a tisztelet a művészetén. Színfoltokon alapuló, méla posztimpresszionizmussal csak a tízes évek derekán kezdett kacérkodni, ám ekkor már az avantgárd vonata robogott Európában.
A Bilcz Irén-portré festője nemigen tartott lépést a korral. Pedig egyáltalában nem volt földhözragadt. Szeretett utazni, sokat járt Párizsban, Olaszországban, spanyolföldön. Ám a francia impresszionistákat nem sokra tartotta, a modern irányzatokat nem értette, az elméletek nem érdekelték.
Az örök adósság
A tízes évektől mindinkább az oldott tájábrázolásban, portrékban lelte örömét. Beállításai egyszerűek, nélkülözik a rafinériát, színvilága ernyesztően melankolikus. Kisebb vásznai még ma is kellemes hangulatúvá varázsolnának bármely polgári lakást. Már 59 éves volt, amikor megnősült. Feleségül vette tanítványát, Kiss Margitot, aki életének hátralévő nyolc esztendejében művészetének legfőbb ihletője lett. Az üde fiatalasszony majd' minden kései képén feltűnik, legyen az táj, enteriőr, portré vagy akt. De az idill percei sem feledtethették legnagyobb adósságát, a még mindig befejezetlen forradalmi vásznat. Házasságának évében a román kormány engedélyezte, hogy Nagybányára vigye a korábban Debrecenbe menekített Aradi vértanúkat és a Talpra magyar!-t. Az előbbit inkább megvásárolta a magyar állam, az utóbbin pedig Thorma dolgozott tovább, miközben elszánt küzdelmet folytatott a művésztelep fennmaradásáért.
1937-re súlyosan megromlott az egészségi állapota. Elfogadta, hogy Pestre hozzák kezelésre, de feltétele volt, hogy ez a soha el nem készülő fő mű is vele jöjjön a magyar fővárosba. Réti írja: "Mielőtt a kórházból hazautazott volna, valamennyire összeszedve magát, taxival kijött s megnézte az Epreskert egyik műtermében felállított festményét. Sokáig szemlélte szótlan révedezéssel. "Azt hiszem, ki lehet állítani így. Dolgozni rajta már úgyse tudok" - csak ennyit mondott csendesen."
A Talpra magyar! ma a kiskunhalasi Thorma János Múzeumban látható. A festő tragédiája, hogy műtárgyvédelmi okokból nem juthatott el eddigi legteljesebb, gyűjteményes kiállítására.
Jámborság és középszer
