„Jóléti erkély”-jelenet

/ 2017.03.01., szerda 17:48 /
„Jóléti erkély”-jelenet

Szolgálatnak tekintik a hivatásukat. A hajléktalanokat és cigány közösségeket istápoló Vecsei Miklós, a Máltai Szeretetszolgálat alelnöke, és színművész fia, Vecsei H. Miklós is, aki A Pál utcai fiúkban bűvöli el a közönséget.

– Úgy képzelem, a Vecsei családban otthonosan mozog Pál Feri atya – akivel a szülők együtt jártak hittanra – éppúgy, mint aki az órákat tartotta, a Máltai Szeretetszolgálat vezetője, Kozma Imre atya, a gyerekek pedig ebben nőttek fel.

Vecsei Miklós: Pontosan így volt.

– Olyan szellemi vezetők közelében lehettek, akikre ma sokan hallgatnak.

Vecsei H. Miklós: Ez mázli. Kozma atyától megismertem az élet olyan területét, amelyről nem gondoltam, hogy szavakkal is ki lehet fejezni, ezért elkezdtem leírni, amit mondott. Aztán egyre szabadabban írtam – ezekből lettek a versek.

V. M.: Hasi, ahogy mindenki hívja, pici kora óta állandóan kérdezett, és elvárta, hogy vegyük komolyan. Beült közénk négyévesen, mindig partner akart lenni. Imre atya fő gondolata az volt, hogy a kereszténység nem elmélet, hanem gyakorlat: Hasi kicsi korától ministrált nála, és ő sok apró gyakorlati dolgot tanított neki.

– A hat gyereknek, a szülők hivatását látva, az is természetes lehetett, hogy segíteni jó.

V. M.: Ebben éltek. Van egy örökbe fogadott mozgássérült, értelmi fogyatékos, cigány tesójuk – tőle kapta a becenevét Hasi, amikor még „hasiban” volt.

V. H. M.: Apa tanítványai vagy állami gondozottak bébiszitterkedtek mellettünk, és hajléktalan barátaink is voltak. A bátyámat fürdetni kellett, és mindenben segíteni neki – ez mind természetes volt. Anya mozgássérültekkel, apa a Máltában dolgozott éjjel-nappal, ez is formált minket.

– Ebben a mozgalmas életben hogyan jelent meg a művészet? A színészet csillogó világ, a szociális területen végzett munka pedig az élet nyomorúságos oldalára visz.

V. M.: Hasi anyukájával egyetértettünk, hogy a gyerekek a legközelebbi iskolába járjanak, hogy minél kevesebb időt vegyen el az utazás, és egyáltalán nem kell kitűnőnek lenni. Másban keressék a boldogságot, és ők ezt nagyon jól értették. Legyenek gyerekek, hozzák a haverokat is, itt lehet aludni. Soha nem erőltettük azt sem, hogy szeretni kell a szépirodalmat, de mindig lestük az alkalmat, hogy melyik pillanatban lehet a kezükbe adni könyveket. Seneca, Kierkegaard, Dosztojevszkij, József Attila vagy Dsida Jenő Hasinak is a kedvence lett.

V. H. M.: Gyerekkorom óta olyan munkát szerettem volna végezni, amellyel hasznára lehetek a társadalomnak, amivel előreviszek egy ügyet. Volt, hogy ezt a papi hivatásban láttam, volt, hogy a szociális munkában, de tanár vagy pszichológus is akartam lenni. Gimnazistaként a Pesti Színház Az ünnep című darabját látva gondoltam arra, hogy tudnék színész lenni, de egy előadáson megélt katarzis után jöttem rá, hogy színházat szeretnék csinálni, mert ez, ha jó, az összes említett hivatást magában foglalja. Nem szórakoztatóipai produkciókra gondolok, hanem főként a keleti típusú, költői, spirituális színházra. Először Vidnyánszky Attila előadásai, aztán a rajta keresztül megismert orosz színház tette egyértelművé, hogy ezzel kell foglalkoznom.

– Színházba is sokat járt a család?

V. H. M.: Úgy vettek föl a színművészetire, hogy addig talán háromszor voltam színházban. Apa nem szerette, mert mindig izgult, nehogy a színész elrontsa.

– A fia miatt pedig még jobban izgulhat az ember. Meg sem nézi?

V. M.: Dehogynem. Az első nagy élményem a Rómeó és Júlia volt Debrecenben – a tizedik percben elfelejtettem, hogy a fiam van a színpadon. Ez volt az igazi élmény.

– Nem volt megrázó, amikor kiderült, hogy színész akar lenni?

V. M.: Akkoriban már írt, és mire fölvették a színművészetire, megjelent az első verseskötete. Színjátszó csoportba is járt, meglepetést tehát nem okozott, de gyomorgörcsöt igen. Ha színész lesz, elveszett! Ez már a lejtő, gondoltuk.

V. H. M.: Ebben is mázlim volt. Találkoztam Marton Lászlóval és Hegedűs D. Gézával, akik a mestereim voltak, és ifj. Vidnyánszky Attilával, akivel egy osztályba jártam – ha ők nincsenek, lehet, hogy tényleg lejtőre kerülök.

V. M.: Izgultam, hogy bekerül a színházi világba ez a keresztény gyerek, de Marton és Hegedűs D. hihetetlen tisztelettel szemlélte a formálódó hitét. Nem gondoltam, hogy léteznek még mesterek, akik komolyan veszik: az a dolguk, hogy a tanítványaikból kihozzák a legjobbat, és elhitessék velük, hogy meg tudják hódítani a világot.

V. H. M.: Martontól úgy tanultam meg mindent, hogy soha nem mondta, mit is kellene csinálni pontosan. Észre sem vesszük, ahogyan ő és Géza rávezet bennünket, hogy rátaláljunk magunkra, a saját stílusunkra. Utólag hálás vagyok ezért, de az egyetem első két évében beindult nálam a pavlovi reflex: ha egyetemre menet leszálltam a buszról, elkezdtem sírni. Minden alkalommal.

V. M.: A másodév végéig azt hajtogatta, hogy nem bírja tovább.

V. H. M.: Attilával negyedévben el tudtunk kezdeni csapatban gondolkodni, s ez megmentett mindkettőnket.

– Ifj. Vidnyánszkyval sikeres alkotóközösséget hoztak létre. A Budaörsön játszott Liliomfival bontottak zászlót: itt vagyunk, „hagyjatok minket játszani”. Pedig a megosztott színházi világtól is lehetett volna félteni egy keresztény fiút. Főleg, hogy a konzervatívnak nem mondható Vígszínházba került.

V. M.: Mi csak azt láttuk, hogy Marton és Hegedűs D. elkezdi felemelni ezeket a srácokat, a saját értékeikkel együtt. Ha szükségük volt rá, éjszakába nyúlóan beszélgettek egy-egy előadás után.

V. H. M.: Ezért nem kell foglalkoznunk a színházi élettel. Megvannak a mestereink, a gondolataink, és van egy színházi csapatunk. Járjuk a magunk útját, függetlenül attól, mi folyik a színházpolitikában. Arra kell csak figyelni, hogy ne csússzunk bele.

– Pörgős, szellemes munkáik fontos, de „biztonságos” terepen mozognak – barátság, szerelem –, semmi politika. Kivétel talán a III. Richárd a Nemzetiben, melynek szintén ön készítette az átiratát, ifj. Vidnyánszky rendezte, a zenéért pedig Kovács Adrián felel.

V. H. M.: Színházban azért nem érdemes aktuálpolitizálni, mert Shakespeare ma is időszerű, sőt lehet mélyebb és több. A mindennapok embereivel kell kapcsolatot teremtenünk. Ez és a transzcendenshez való közeledés formálja bennem hivatássá a színházat.

– A III. Richárdban van egy békülési jelenet, amikor az ellenlábasok kezet fognak, és azt mondják: „Elfelejtem, ami volt.” Ez mire utal?

V. H. M.: A színművészeti büféjében azt látjuk, hogy 18-19 éves emberek már feltétel nélkül elkötelezettek egy-egy oldal gondolatai és politikája mellett. Honnan jön ez? Miért van az, hogy a rendszerváltás előtti nemzedék, miközben egész életében a változást várta, a gyerekeibe is belenevelte azokat az ellentéteket, amikkel szemben negyven éven át küzdött?

– Önök talán tudnak tenni azért, hogy ez változzon, mert a tehetségüket mindenki elismeri. Sőt, mintha már a „nagy öregek” követnék a fiatalokat, olyan alázattal játszik például Hegedűs D. Géza vagy Eszenyi Enikő a III. Richárdban.

V. H. M.: Jó kérdéseket kell feltenni, nem lehet megmondónak lenni. Minden előadás egy kérdés. Attilával mindkettőnknek az a vágya, hogy hatással legyünk az emberekre, de nem vehetünk föl koronát és nem foghatunk a kezünkbe kormányt. Amikor Petőfiék elindultak a Pilvaxból, az emberek maguktól álltak melléjük. Azt remélem, hogy a fiatalok, akik most követnek minket, kinövik magukat egy tisztán gondolkodó, értő nemzedékké.

– A „hogyan tudnánk jobbá tenni a világot?” gondolata nyilván a szülőktől is jön; pedig sok bírálat éri azokat is, akik a hajléktalanokon próbálnak segíteni.

V. M.: Valahol ott van a kulcs, amit Hasi mondott: nagyon sok a megmondóember. A többség nem jól feltett kérdésekre válaszol, hanem valakit ismétel. Erre találtam ki a jóléti erkély hasonlatot: mindannyian, akik a közgondolkodást formáljuk, a jóléti erkélyen állunk, de csak arról beszélünk, ami innen látható. Az én misszióm úgy megmutatni, mi van az erkély alatt, hogy az szerethetővé váljon.

– A hajléktalanság csak zavar minket.

V. M.: Itt volt ez a rettenetesen hideg január, amikor csoda történt. Az emberek talán most először nem politikai felelőst kerestek, hanem elkezdtek azon gondolkodni, hogyan öltöztessék fel egymást, a kávézók és éttermek pedig beengedték a didergőket egy teára. De arról már fogalmunk sincs, hogy abban a csúszós időben a kistelepülésekre hogyan jutott ki a védőnő, aki kerékpárral közlekedik. A nyomor, a kilátástalanság, a margónkívüliség ügye mindig csak akkor jelenik meg, ha botrány, bűncselekmény történik. Pedig a fájdalmát és időnkénti szépségét kellene valahogy látnunk. Ez nem szociálpolitika – ez a közös sorsunk.

– Miért nem áll ki és követel változást?

V. M.: Mert nem lehet kikényszeríteni a társadalomból, hogy befogadóvá váljon. Azt kellene elérni, hogy ők találják meg a jó választ. Az a misszió, amit Hasi megfogalmaz, gyakran szóról szóra átvihető a mi tevékenységünkre. Nem szabad zárt ajtón bemenni, előbb ki kell nyitni legalább résnyire. Ha erőből akarok átvinni valamit, az előbb-utóbb visszaüt. Majd ha annyian leszünk… Imre atya, amikor annyi idősek voltunk, mint Hasi most, azt mondta: majd ha lesztek öten, akik komolyan gondoljátok, hogy odaadjátok az életeteket – akkor meg fog változni minden. Lehet, hogy nem voltunk öten.

V. H. M.: A jóléti erkélyt beleírtam a III. Richárdba is. Maga Richárd mondja ezt, pedig ő a megtestesült gonosz, és igaza van. Soha nem olyan egyértelműek a helyzetek, mint amilyenné manapság divat egyszerűsíteni. Apának és nekem is hivatásunk van, és egy irányba mutatnak a vektorok, de ilyen interjúhelyzetben mindig görcsölök, hogy csak jó dolgokról tudunk beszélni, miközben roppant esendő emberek vagyunk mind a ketten.

V. M.: Nem csak a hibátlan, bűntelen emberek tudnak jót tenni. Ahogy a plakátunkon olvasható: „A jó emberek majd segítenek.” Keresztben rajta graffitivel: „Te is jó ember vagy.” A Máltában gyakran érezzük magunkat úgy, mint Jézus tanítványai a kenyérszaporításnál: elindulunk „öt kenyérrel”, és hisszük, hogy lesz elég, mert ha határozottan és jó irányba megy az ember, mindig vannak csatlakozók, támogatók.

V. H. M.: Azt bírom apában, hogy képes a százezredik családon is ugyanúgy segíteni. A színházban nem lehet közvetlenül átadni ezeket a gondolatokat, csak közvetetten. Nem tudok azokhoz az emberekhez szólni, akikhez szeretnék, csak azokhoz, akik ezt majd továbbadják.

– A Marton László rendezte A Pál utcai fiúkkal például óriási sikerrel tudnak fontos dolgokról beszélni.

V. H. M.: Mivel száz százalékig ott vagyok a hitem mögött, a hitem pedig egy ügy, Magyarország és a magyar emberek mögött, ebben a darabban teljesen magamat tudom adni. A Bokát játszó Wunderlich Józseffel kötött darabbeli és színházon kívüli barátság az, amit én a kapcsolatokról gondolok. A grund pedig nem helyszín, hanem fogalom, amiért érdemes harcolni. Nemecsekként abba halok bele, hogy még ezekben az egyszerű igazságokban sincs egyetértés Magyarországon. A darab végi katarzis viszont azt sugallja, hogy ezt ne adjuk még föl.

V. M.: A hozzám is elérő gratuláló SMS-ek azt jelzik, hogy ezért érdemes élni, és hajrá, mesterek, mert elképesztő, mit adnak vissza a fiatalok rövid időn belül. Az egyébként hihetetlen rendezői felelősség, hogy ebben a darabban nincs aktuálpolitika. Pedig nagy lehetett volna a kísértés, de ezt az előadást meghagyták közösnek. A vörösingesek nem narancssárgában jönnek be – mindenki úgy nézheti meg a darabot, hogy az övé.

V. H. M.: Minden aktuálpolitika olcsó. A Radnóti Színházban játszott Iván, a rettenetre kaptam olyan kritikát, hogy az átdolgozást készítő Vecsei H. Miklósnak lett volna honnan példát meríteni a véreskezű diktátorhoz, de még erre sem volt képes…

– Játszott tévésorozatokban, például az Egynyári kalandban is, amely elég szabados párkapcsolatokat mutatott be.

V. H. M.: Nem volt ezekhez a sorozatokhoz lelkileg sok közöm, de fontos tapasztalatot jelentett az egyetem utolsó éveiben kicsit filmezni is. Mindemellett szomorú vagyok a mai televíziókultúra állapota miatt, és kevésbé is hiszek a filmben, mint a színházban. Sokkal több emberhez lehet vele eljutni, de a színházi katarzis egyike az utolsó élményeknek, amelyek a láthatatlanhoz segítenek közelebb minket. A katarzis a szív megértése, nem az agyé, nincs nyelve.

– Hetekig szerveztük a találkozót, mire mindketten ráértek: hogyan tudják a hivatásukat összeegyeztetni a magánéletükkel?

V. H. M.: Sehogy.

V. M.: Hasival most ezek a beszélgetések jönnek. Az „önégetős” élet lehet szép, rokonszenves és hősies, de családbarát nem nagyon. Én elrontottam. Azt hittem, elég, ha hős leszek, de nem: a házastárs, a család fontosabb.

V. H. M.: Nekem most a tesóim jelentik a magánéletet. Olyan kapocs van közöttünk, ami ritka. Szerintem ebben az internetes, facebookos világban nehéz tartós, hűséges párkapcsolatot kialakítani. Úgy gondolom, a kapcsolatokat a másik emberhez való végtelen őszinteség és a feltétel nélküli elfogadás tudja a jövőben megmenteni. Én most ezzel próbálkozom. Ehhez a legnagyobb erőt a család feje, Vecsei Miklós borász nagyapám adja, aki olyan nagyvonalúan nevelt minket az egyszerű igazságokra, amihez lehet, hogy nem lesz elég időm letisztulni. Köré gyűlik a nagycsalád, az összes unoka, ő a középpont.

V. M.: Egy idősen is egymás kezét fogó házaspár, nehéz élettel a háta mögött, nagy vonzerő a gyerekeknek. Olyannak lenni, mint nagyapó: higgadt, nyugodt háttér, csendes hit. A minták mégis működnek.

Rosta

Találkozunk 2016-ban!

Elbűvölő Sanghaj Budapesten

A kínai csomózással és a bársonyhímzéssel is megismerkedhetnek az Elbűvölő Sanghaj programsorozat látogatói egy hétig. Fotó, festmény, design.

Ugyanúgy?

„Ahogy ma az állam már a Nemzeti Kommunikációs Hivatalon keresztül költséghatékony módon kezeli az állami hirdetéseket, ugyanúgy központosítani lehetne a kulturális mecenatúrára fordított pénzeszközöket”, nyilatkozta Szakács Árpád a Figyelőnek. A Médiaworks főszerkesztője a Magyar Időkben indított sorozatával a kulturális mecenatúrát, annak visszásságait vette célba, kritizálva, mi több, támadva a baloldali gondolatok előtt teret nyitó állami intézményvezetőket.

Itt a könyvhét mérlege: idén egy bájos fiatal írónő asztala előtt kígyózott hatalmas sor

Több mint egy évtizedig az ünnepi könyvhét megnyitója után fél órával megjelent a Vörösmarty téren Esterházy Péter; tíz perc múlva már jöttek és nem akartak elfogyni a dedikálásra váró olvasók. Helyben vagyunk – bólogatott a közönség, ki örömmel, ki fanyalogva. Idén egy bájos fiatal írónő asztala előtt kígyózott hatalmas sor. Részletek a legfrissebb – jelenleg csak digitális formában elérhető – Heti Válaszban.

Azt ígérik, jobb lesz a MÁV, mint az osztrák vasút

Az osztrák vasút Budapestre közlekedő vonatánál magasabb színvonalat ígér jövőre a MÁV a felújított vasútvonalakon, saját gyártású kocsijai fedélzetén. Részletek a legfrissebb – jelenleg csak digitális formában elérhető – Heti Válaszban.

„Putyin úgy fogja felhasználni a focivébét, ahogy Hitler tette az 1936-os olimpiával”

Kelet-ukrajnai háború, túlárazások, bosszúszomjas angol ultrák – néhány a 21. foci-vb-re vetülő árnyék közül. A nemzetközi politika nagyágyúi végül, a Krím annektálása ide vagy oda, nem maradnak távol a június 14-től kezdődő világbajnokságtól. Részletes háttér a legfrissebb – jelenleg csak digitális formában elérhető – Heti Válaszban.

Prőhle Gergely: Lovas István halálára

„A kemény fiúk szemében nyilván a végső lúzerség, hogy most mégis leírom: megrendít Lovas halála.” Prőhle Gergely írása a legfrissebb – jelenleg csak digitális formában elérhető – Heti Válaszban olvasható.

Jó-e, hogy a fociválogatottak tele vannak bevándorlókkal?

A nyugat-európai válogatottakban a lakosság átlagánál jóval több bevándorlógyökerű játékost láthatunk a most kezdődő focivébén. Ami általános megítélés szerint az integráció nagy sikere. A legfrissebb – jelenleg csak digitális formában elérhető – Heti Válaszból kiderül, valóban sikerről van-e szó?

„Budapest ma már a Wagner-szentélyt, Bayreuthot is megelőzi”

A Budapesti Wagner-napok kultuszhellyé avatta a Müpát, és sokak szerint Budapest ma már a Wagner-szentélyt, Bayreuthot is megelőzi. Idén a szerző legnehezebben megrendezhető operája, a Trisztán és Izolda a fesztivál új produkciója. Részletek a legfrissebb – jelenleg csak digitális formában elérhető – Heti Válaszban.