„Két lábbal állok a világban”

/ 2018.04.04., szerda 18:35 /

Oltári csaj a képernyőn, Csehov-hősnő a színpadon. Hartai Petra egy év alatt kapta meg a legígéretesebb pályakezdő és a legjobb női alakítás díját. A szombathelyi Weöres Sándor Színház művésze arról is beszél, hogyan élték meg a Jordán Tamás igazgatói székére kiírt pályázat körüli mizériát.

– Petra vagy Hajni?

– Volt, amikor többet voltam Hajni, mint Petra. Ezért is védem meg őt, akkor is, ha nincs igaza. Az Oltári csajok 100 részét és a bevezető epizódot 113 nap alatt vettük fel nyáron és kora ősszel: éjjel szöveget tanultunk, nappal forgattunk. Nagyon intenzív időszak volt.

– Az RTL II múlt héten véget ért telenovellája olyanokat is megfogott, akikről nem is gondoltam volna.

– Mi sem tudtuk felmérni, hogy inkább a fiatalokhoz szól-e, de kiderült, hogy 9-től 99 éves korig szerették és nézték. Múltkor odajött hozzám egy hölgy a bankban, és azt mondta: olyan jó érzés, hogy az egész napos meló után hazamegy, és ez a sorozat kikapcsolja. Három lányról és három fiúról szól, akik különféle válságokat élnek meg, és ezek a nehéz helyzetek – a karrier, a szerelem vagy az önmegvalósítás terén – mindenki számára ismerősek.

– Miért kellene Erdész Hajnalt, a sorozatbeli karakterét megvédenie?

– Mert egy drámakirálynő. Minden problémát és minden kis örömöt százszázalékosan megél. Szenvedélyes, és ebben talán hasonlítok rá, de fontos különbség, hogy Hajni – bár sokat fejlődött – mások által határozza meg a helyét a világban. Én jóval önállóbb vagyok. De én is nagyon meg tudom élni a jót: úgy szoktam mondani, hogy hajlamos vagyok a boldogságra. Mindenhol meg tudom találni – Budapesten is, ahol a családom és a barátaim élnek, és Szombathelyen is, ahová a munkám köt.

– Minden fiatal színész vágya, hogy bekerüljön egy sorozatba, de ön a szombathelyi színházban is kiteljesedhet. Fontos a tévés ismertség?

– Nem érzem annyira életbevágónak. Hál’ Istennek, nagyon jó helyre kerültem, és sokat köszönhetek Jordán Tamáséknak, hogy ilyen szerepeket játszhatok. A színház iránt érzek elhivatottságot, ez a legfontosabb. A forgatás kemény munka volt, sokat tanultam, és nagyon jó emberekkel találkoztam, de a pályafutásomat nem ezáltal határozom meg. A színház a szerelem, de a filmezés is érdekel, mert teljesen más.

– Játszott a #Sohavégetnemérős című filmben, amely az Y generáció életérzéséről szól. Ön is „digitális bennszülött”?

– Nem. Olyan családból származom, ahol más az értékrend. Az öcsém 17 éves, és ő sem ilyen, mint a filmbéli fiatalok. Persze, nekem is fontos a telefonom, nem tudom elképzelni, hogy ne legyen nálam, ne tudjak elérni valakit, vagy megnézni a benzinárakat. De a kapcsolataimban ez nem fontos, abban inkább az X generációhoz hasonlítok. Félelmetes egyébként, hogy a fiatalok ezen nőnek föl, látom az Facebook- vagy Instagram-oldalakon, hogy miket közvetítenek, és azt hiszik, ezt kell követni. Ez irreális és riasztó.

– Nincs is hivatalos Facebook-oldala, amin a közönségnek rakhatna ki fotókat, információkat. Nem érzi a szükségességét?

– Egyelőre nem. Nem tudom például, hogy a tévé és színház közönsége megfér-e egymással. Bár az is igaz, hogy sokan odajöttek a színházban gratulálni a sorozathoz. Igen, lehet, hogy el kellene kezdeni...

– Míg a filmeken mai lány, a színpadon csehovi hősnő. A Vidéki Színházak Fesztiválján 2016-ban a Ványa bá Szonjájaként megkapta a legígéretesebb pályakezdő díját, amit egy évre rá beváltott: az Ivanov Szásájaként öné lett a legjobb női alakításnak járó kitüntetés.

– Csehov óriási szerelem. Amikor a Ványa bát játszottuk, előtte olyan rosszul voltam, hogy ilyet még nem is tapasztaltam. Nagyon izgultam. Szásánál viszont nem számítottam rá, hogy „beváltom” az ígéretet. Arra gondoltam, hogy fantasztikus ennyi szeretetet kapni, és borzasztó ez a szakma, mert egész életünkben ezekre a pillanatokra fogunk vágyni. Ezért küzd az ember, hogy átélje azt a szeretetet, ami feléje áramlik. Kicsit aggasztó, mert mi van, ha nem jön el, de hát rengeteget kell dolgozni, és akkor csak eljön.

– Mit szeret Csehovban?

– Azt, hogy minden mondata mögött olyan rétegek vannak, amelyeket nagyon nehéz megjeleníteni, de ha az ember előássa őket, akkor valami gyönyörű születik. Olyan ez, mint amikor egy mozaik darabkáit kell összeilleszteni.

– S miközben gyönyörű nő, tud – például Szonjaként – csúnya is lenni.

– És szeretek is! Nem nagyon érdekel a szépség a színpadon, mert nem a külsőségekbe kapaszkodom. Ha az összképhez az kell, akkor felveszek akármilyen ruhát, és lehet bármilyen a hajam.

– Rengeteg jó színész van vidéken, és kevés a lehetőség, hogy a fővárosban vagy filmen megmutassák magukat. Szombathely nincs messze?

– A Kaposvári Egyetemre jártam Kocsis Pál osztályába, és egy ideig izgultam, mert budapestiként az volt a fejemben, hogy csak itt lehet boldogulni. Az elmúlt négy évben ez átértékelődött bennem. Elkerülve Szombathelyre olyan társulattal és rendezői gárdával dolgozhatom, ami felbecsülhetetlen. Huszonöt évesen itt kaptam meg ezeket a nagy lehetőségeket, itt a helyem. Hálás vagyok, és jól érzem magam. Még tudok kíváncsi lenni a partnerekre, a rendezőkre, és még van bennem egy csomó minden, amit nem éltem meg. Jó, hogy ennyi terhet raknak rám, mert így tudok fejlődni. Lehet, hogy eljön az idő, amikor váltani kell, főleg, hogy Jordán Tamás igazgatói mandátuma néhány év múlva lejár, és engem ő hívott oda, hozzá kötődöm. Nehéz fiatal pályakezdőnek lenni, rengetegen vagyunk a szakmában, és kevesen kapnak nagy lehetőségeket.

– Sok rendező egyenesen azt mondja, hogy miután egyre több helyről kiszorulnak, Szombathelyen olyan színház van, ahol még kapnak lehetőséget.

– Ez így van. Az a legjobb, hogy itt egy helyre „sűrűsödik” mindenki: nincs Pesten olyan hely, ahol egyszerre rendezne Mohácsi János, Alföldi Róbert, Zsótér Sándor, Lukáts Andor, Réthly Attila, Valló Péter, Béres Attila, Czukor Balázs, Horgas Ádám. Szombathelyen szép folyamat ment végbe, ahogy kiszélesítettük a közönség színházszeretetét. Eleinte rettegtünk, ha mondjuk A mi osztályunk került műsorra – két óra szünet nélkül a XX. század borzalmairól, kifelé beszélés –, mit szólnak majd hozzá, és csodálatosan fogadták. Egy szék sem reccsent.

– Hogyan élték meg az igazgatói pályázat körüli tavalyi mizériát?

– Borzasztó volt. Nagy megpróbáltatásokon ment keresztül a társulat. Az eredményhirdetés pont az Ivanov főpróbája alatt volt – nem hittük el, hogy ez megtörténhet, hogy elveszíthetjük az igazgatónkat. De Jordán azért vezeti jól a színházat, mert nem fél semmitől.

– Jordán mandátumát végül meghosszabbították, de ha nem lenne ez a megosztottság a színházi világban, akkor egy pályázatnak nem kellene ekkora feszültséggel járnia.

– Már kétszer megtapasztaltam az életemben, hogy nem számítanak az értékek: valaki jön és elsöpri őket. Kaposváron kirúgták a tanáraimat, Kocsis Pált, az osztályfőnökömet, akinek szintén nagyon sokat köszönhetek, az utolsó évben veszítettük el. Nem embereket látnak, és félelmetes, mennyire ki van szolgáltatva szinte mindenki. Nehéz téma, nehezen is birkózunk meg vele, de csak azt tudom mondani, hogy csinálni kell, továbbmenni és harcolni. Dolgozni kell, hogy maradandót tudjunk alkotni, és akkor az ember lelki békéje időszakosan helyre tud állni.

– Ezt a lelki egyensúlyt is a családjából hozza?

– Biztosan. Az öcsémmel és a nővéremmel rengeteg szeretetet kaptunk, és ez felbecsülhetetlen. Tudunk adni, megbízunk másokban, és bizalommal fordulunk a világ felé. Fontos, hogy mit kapunk gyerekkorunkban. Elfogadtam magamat, és két lábbal állok a világban. Abban is szerencsés vagyok, hogy mindig jó ember fogta meg a kezem, Takács Vera rendező például, így játszhattam gyerekként a Mi, szemüvegesekben és a Klipperek című tévéfilmsorozatban.

– Alföldi Róberttel a Makrancos Kata avagy a hárpia megzabolázása című darabban dolgozott együtt, amelyben a nők alávetettsége jelenik meg. A női témák most egyébként is erősen jelen vannak a film- és színházi világban. Önt is foglalkoztatja ez?

– Nehéz XXI. századi nőnek lenni. A hagyományos szerepek megváltoztak, most már a nőknek is fontos a karrierjük, és ez sokaknál identitászavart okoz. Negyvenévesen döbbennek rá, hogy oké, szakmailag sokat elértem, de hol a gyerek? Mert szerintem az identitásunkhoz hozzátartozik, hogy családunk legyen. Számomra fontos a család, szeretnék majd gyerekeket, és ez szerintem minden nőnek nagyon nehéz. Nem tudom, hogy lehet jól csinálni, de biztosan lehet. A XXI. századi nő feladata, hogy ezt az egyensúlyt megtalálja. De a férfiszerepek is megváltoztak, ma már nem kell a hátukon vinni a családot.

– Az Y generációnak ezért párt találni is nehezebb.

– Nekem ezzel sose volt gondom, hiszek a nagy találkozásokban.

– A Mohácsi János rendezte A falu rossza pedig a társadalomnak mutat görbe tükröt letelepedési kötvénnyel, nemzeti konzultációval…

– A színháznak minden korban az a feladata, hogy reflektáljon a társadalmi kérdésekre, segítse feldolgozni az embereknek azt, ami történik. Nem mindig és mindenáron, de például most mutattuk be Oscar Wilde Bunbury című darabját, amit Zsótér Sándor rendezett, és aki akarja, megtalálja benne a mának szóló mondatokat. A falu rosszában viszont ez nagyon ott van, és a közönség imádja, mert partnerre talál a színházban: Istenem, tényleg így van! Jaj, mennyire igaz! Ezek sok esetben örök érvényű problémák, és szeretünk magunkon nevetni. Fontos, hogy a színház mai legyen.

– Az is fontos, hogy a társulat tagjai hasonlóan gondolkodjanak?

– Nem. Az a gyönyörű Szombathelyen, hogy rengeteg színész él úgy egymás mellett, hogy különböző nézeteket vallanak, és sosincs ebből konfliktus. Nevetünk rajta, vagy megvitatjuk. A darabok sem olyanok, hogy „na, mi megmondtuk”, hanem különböző dolgokat váltanak ki a nézőkből. Olyan kölcsönhatásban vagyunk, hogy ez sosem okozott problémát.

– Március 27-én volt a színházi világnap, és ilyenkor Európa minden teátrumában felolvasnak egy szöveget. Ez idén egyrészt arról szólt, hogy olyan korban élünk, amikor a sok valótlan állítás miatt nehéz tisztán látni.

– Igen, ez félelmetes.

– A másik gondolat az volt, hogy talán soha nem indult útnak a történelem során ennyi ember, és látjuk, mi a válasz: határzárak, falak, kizárás, elkülönítés. Súlyos szavak ezek, és egyfajta kiállás olyan kérdésben, amelyre egyelőre nem tudjuk a választ.

– Nagyon nehéz ez. Sokat beszélgetünk erről, hogy mi történik most, a felét nem is tudjuk, nem kapunk információt. Nem tudom, mi a jó megoldás, lehet, hogy nincs is. Ijesztő a helyzet, ahogy az is, hogy például Fokvárosban nincs víz. De a legfontosabb talán az, hogy bármilyen problémával kell is megküzdenie most mondjuk Európának, embernek kell maradni.

Rosta

Találkozunk 2016-ban!

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. közleménye

Miután Borókai Gábor 2018. június 20-val lemondott a Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. ügyvezetéséről, a kft. ügyvezetői tisztségét 2018. augusztus 3-val Kovács Ildikó tölti be.

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Kft. (csődeljárás alatt) online felületén, a valasz.hu-n folyó tartalomszolgáltatás a mai nappal megszűnik.

A valasz.hu archívuma a továbbiakban is elérhető marad, az elektronikus Heti Válasz utolsó száma pedig a korábbi lapszámokkal együtt megvásárolható a Digitalstand.hu-n.

Budapest, 2018.08.03.

Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft.

Szeressük a szarkákat!

Mit jelent, ha nagyobb arányban jelennek meg szarkák a városban? Érdemes elgondolkodni rajta, mert amit a madarak jeleznek, az csak a jéghegy csúcsa. Akkor már elindult egy olyan folyamat, amit nehéz megállítani. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Az Özil-botrány utórezgései – focista a nagyhatalmi játszmában

Nem csitul a botrány Mesut Özil világbajnok labdarúgó körül. A harmadik generációs németországi török sportember rasszizmust kiáltott, és egy óvatlan lépése Recep Tayyip Erdoğan és Angela Merkel hatalmi küzdelmének részesévé tette. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Csapó Gábor: lehet, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik

Nemcsak a magyar férfivízilabda-válogatott barcelonai Európa-bajnoki nyolcadik helye sokkolta a hazai közvéleményt, de a játéka is. Az okokról Csapó Gábor olimpiai bajnok pólóssal beszélgettünk, aki nem zárta ki, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik. Nagyinterjúnk a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.