Ki tudja, hol áll meg?
A Petőfi Irodalmi Múzeum hamarosan nyíló Arany János-kiállításának becses darabja Az elveszett alkotmány című verses vígeposz kézirata. Aligha állítható, hogy a mű napjaink olvasói számára könnyen érthető lektűr lenne, hiszen a komplikált cselekmény, a mitologikus alakok és a valós szereplők keveredése, a hexameterek szigorú rendjébe foglalt régies kifejezések csak küzdelem árán engednek eljutni a mű mondanivalójához: a hazai politikai viszonyok kíméletlen leírásához.
Arany Jánost e fiatalkori művében az őszinte felháborodás hajtja: társadalmi helyzete és a megyei választások tapasztalatai kíméletlen politikai korrajz írására késztetik, melyben az előjogok és a kampánytechnikák tisztességtelensége, konkrétan a szavazásra jogosultak leitatása, abszurd viszonyokat idéznek elő. A költő nem áll egyik szereplő mellé sem; a mű szomorú tanulsága az, hogy a két beszélő nevű mitologikus szereplő, Hábor, a szabadelvűség istene és Armida, a maradiság istennője frigyre lép, vagyis a világnézeti különbségeket felülírja a módszereket illető nézetazonosság.
A jövő évi parlamenti választások időpontjához képest szokatlanul korán kirobbant kommunikációs kampány plakátjai nem vádolhatók azzal, hogy különösen árnyaltan igyekeznék leírni az ellenséges tábor szereplőinek viselt dolgait. Bevallom, a rendszerváltás hajnalán, a „Tovarisi konyec” bátornak mondható grafikájának idején nem gondoltam volna, hogy közel három évtizeddel később az utca egyik oldalán az „Ti dolgoztok – ők lopnak” baltával faragott üzenete az utca másik oldalán az ellenzéki politikusokat marionettbábuként táncoltató, tengeren inneni és -túli nagytőkések fizimiskájával néz szembe, s hogy ebbe a hideg plakátháborúba csak a televíziós édenlakók dekoratív tompora hozhat némi enyhülést.
Mert legyen bár százszor átkozott a politikai korrektség, legyen bár néven nevezhető minden spekulációs, korrupciós, befolyással üzérkedős machináció, ezt a leegyszerűsítő civilizációs retardáltságot nem kellene közkinccsé tenni. És akkor még nem esett szó a civileket testnedveiken rángatni kívánó közíró vagy a tüntetéseken szánalmasan sípoló, jobb sorsra érdemes történész, az elnöki beiktatás alatt marionettbábut táncoltató képviselő gesztusairól. Amennyiben ezen a szinten folytatódik a politikai kommunikáció, nem csoda, ha a normális embernek elmegy a kedve az egésztől, lőttek mindannak, amit az elmúlt 100-120 év kevéske demokratikus tapasztalata nyomán ebben az országban politikai kultúrának lehetett nevezni.
A folyamatos heccelés természetrajzát – mint oly sok minden másét – Arany János szintén nagyon jól ismerte. Az elszabaduló indulatok versbe foglalt leírása viszont a Toldi harmadik énekéből sokkal ismertebb, mint a közéleti csalódottságról szóló fent említett vígeposz. „Repül a nehéz kő…” – nem kéne megvárni, míg valakit el is talál.
