valasz.hu/kultura/a-nehezebb-ut-jobban-esik-kollar-klemencz-laszlo-irodalomrol-es-a-popzene-szinvonalarol-129224

http://valasz.hu/kultura/a-nehezebb-ut-jobban-esik-kollar-klemencz-laszlo-irodalomrol-es-a-popzene-szinvonalarol-129224

Könnyű neked, Szarvas Józsi?

/ 2018.05.30., szerda 16:03 /

„Tudtam, hogy el fogok mondani olyan történeteket is, amiket lehet, hogy nem illene elmesélni” – mondja Szarvas József. A színész mélységesen őszinte, egyszerre megindító és szórakoztató könyvben meséli el, hogyan jutott el a hortobágyi tanyavilágról a Nemzeti Színházig.

– A Könnyű neked, Szarvas Józsi… című kötet az Ünnepi Könyvhét egyik újdonsága lesz, ráadásul megjelenése egybeesik a 60. születésnapjával. Végzett számvetést a könyv írása közben?

– Nem, mert eredetileg tavaly szerettük volna megjelentetni, a viszáki Kaszás Attila Pajta Színház fennállásának 10. évfordulójára. A színházra és a Tündérkertre fókuszált volna, és bár nem akartam önéletrajzot írni, benne volt a lehetőség, hogy megmutassam: hogyan tud valaki egy tanyáról visszajutni egy faluba úgy, hogy azt a programot, amit elképzelt, megvalósította. Bérczes Lászlót kértem meg, hogy segítsen gondozni a szöveget. Küldtem neki pár írást, de aztán elhalt az ügy, mert mindenkinek megvolt a maga dolga, mígnem ősszel Laci rám telefonált, hogy: nem akarod folytatni? Akkor viszont már tudtam, hogy teljesen más kötet születik majd.

– A könyvet gyerekeinek és szülei emlékének ajánlja. „Tizenegy évesen kerültem el otthonról. A szüleimtől se jót, se rosszat nem tanultam – de hoztam tőlük az intelligenciát” – írja. Hogyan emlékszik rájuk?

– Ha visszagondolok a Hortobágy-Kónyán és Ebes-tanyán töltött gyerekkoromra, először a szeretet hiánya jut eszembe. Hogy nem találkoztam a szeretettel, annak megtartó erejével, bizalomteremtő képességével. Nem tudtam, milyen, ha valaki szeret, bízik bennem, ha valakinek biztos háttere van – ez nekem és a testvéreimnek hiányzott. Ezért Dávid fiam születése elsősorban a saját felelősségemre figyelmeztetett, és arra, hogy sok mindent másképp kell csinálnom. De azért jó is jött apáméktól, például tőlük láttam, hogyan kell beleállni a munkába, földet művelni – bár nem értettek hozzá –, állatokat tartani.

– Fájdalmasan őszinte könyvet írt, amihez mélyre kellett leásni a múltba. Például amikor elmeséli, hogy az édesanyja hipót ivott, az apja pedig verte gyerekként.

– Nem voltam belekészülve ezekbe a históriákba, de amikor elkezdtem előbányászni őket, kíváncsian vártam, hová fogok eljutni. Mi lesz az a mondat, ami elvezet egy-egy történet végére. Mert tudtam, hogy ha belekezdtem, akkor el fogok mondani olyan történeteket is, amiket lehet, hogy nem illene elmesélni. Mivel nem vagyok író, nem tudok olyan világról beszélni, amihez nincs közöm, úgyhogy leírtam azt is, ami fáj. Harag, felháborodás, bosszúérzet nélkül. Szeretettel.

– A kéziratot elküldte egyik testvérének, és még őt is sikerült megdöbbentenie.

– Hárman olvasták a kéziratot: Laci testvérem, Háy János és Alexa Károly. Háy Janinak Bérczes Laci, Alexa Karcsinak pedig én adtam kérdőn kézbe a készülő könyvet. Laci öcsém válaszát kissé szorongva vártam, a másik két testvéremnek, Évának és Imrének meglepetés lesz.

– Ezek szerint nem volt boldog gyerekkora?

– Lehetett volna boldog gyerekkorom a tanyán, de a kor és a helyzet – például a száj- és körömfájás – kipenderített onnan bennünket. Pedig szerettem a tanyavilágot, szerettem volna ottmaradni a téeszben kocsisnak.

– Mégis, amikor a tanyasi iskolában a tanító néni megkérdezte, mi lesz, ha nagy lesz, azt mondta: népművelő vagy táncdalénekes. Erre a tanító beírta az ellenőrzőjébe, hogy a gyerek notórius képzelgő, amiért az apja jól elverte. Miközben tanára nem tévedett nagyot, mert önnek tényleg volt egy kinti és egy benti, képzeletbeli világa.

– Amikor a tanító néni beírt az ellenőrzőmbe, nem értettem, miért tette. Nem értettem, miért büntet meg azért, mert őszintén válaszoltam a kérdésére. Azt se értettem, hogy apám miért vert meg. Mi rosszat mondtam? Ez érdekes reakciót váltott ki belőlem, mert elkezdtem a magam által kitalált világban, a belső mesék világában élni. És attól kezdve se a téesz, se a falusi élet, se a vágóhíd nem érdekelt. Ugyanis nem láttam, hogyan tudnék ott működni, részt venni az ottani életben. De szerencsére voltak kapaszkodók: a versek, az éneklés, a táncdalok – amikről persze nem beszélhettem senkinek. „Már megint mit csinálsz?” „Hová figyelsz?” – ezeket hallottam folyton, miközben épp azon gondolkodtam, hogy a Kovács Katival való románcom hol tart…

– Kovács Kati tudja, hogy milyen fontos szereplője volt a meséinek? Hogy a képzeletbeli felesége volt?

– Felhívtam, és mondtam neki, hogy van egy meglepetésem a számára. Úgyhogy elküldöm neki is a könyvet, abból megtudja.

– Ezek a mesék miben segítettek?

– Belőlük merítettem erőt ahhoz, hogy bízzak magamban, hogy elhiggyem: én is vagyok valaki. Hogy tudok valamit, amit más nem, és az is fontos lehet. Hiszen a rádióban is hallottam, ahogy színészek beszéltek, verset mondtak, énekeltek – rájuk miért nem szólnak, hogy ne csinálják? Kovács Kati is énekel! És tudja, mi volt a furcsa? Hogy amikor az életembe bekúszott a színjátszás, mert megalapítottam a debreceni vágóhídi Húsosok nevű amatőr színjátszó csoportot, mintha elvágták volna a meséket. Jöttek a színpadi élmények, a versmondófesztiválok, és már nem volt szükség rá, hogy önfenntartó történeteket szőjek.

– Háy János írja: „Lenyűgözött az az erő, ahogyan egy többszörös, fizikai és társadalmi hendikeppel megterhelt tehetség minden akadály ellenére az életét, a személyiségét, a legfontosabb kapcsolatait is kockára téve veszettül tör arra, ahol az ő dolga van a világban.” Ösztönös vagy tudatos volt ez a „veszettül törés”?

– Ösztönös, de közben megtanultan bízni az ösztöneimben, és mertem dönteni. Fontos pillanata volt az életemnek, amikor odaálltam apám elé azzal, hogy otthagyom a vágóhidat, mert segédszínész leszek. „Elmész? Akkor innen is eltakarodsz!” – mondta. Senkim nem volt Debrecenben, azt se tudtam, mit fogok csinálni, nem volt ruhám, pénzem, de nem érdekelt. Egy nadrágot, egy cipőt, egy gatyát, egy trikót tettem bele a pukkantós szatyorba. Fogkefét, fogkrémet nem, mert a fogmosás nem volt szokás a tanyán. Az első héten, amikor mindenem piszkos lett, gondoltam, veszek fehérítőt, kimosom a ruháimat. Tudtam, hogy a hipó fehérítő, úgyhogy minden göncömet beletettem egy lavórba, ráöntöttem a hipót, aztán otthagytam, hadd ázzon, és elmentem a színházba… Gondolhatja, mi lett a ruhákból! De nem érdekelt, mert akkor már ott volt nekem a színház.

– Az apja látta színpadon?

– Nem. Egyszer eljött Budapestre, aztán kapott egy pánikrohamot, és idő előtt haza is utazott.

– Mikor érezte először, hogy a helyén van?

– Soha nem éreztem. Mostanában talán már igen… Voltak körülöttem, akik erősítgettek abban, hogy jó úton járok: iskolaigazgató, osztályfőnök, a színházban egy-két kolléga, Csikos Sanyi, Kóti Árpi. Fontos tekintetek, hátbavágások, leszúrások, gesztusok, kézfogások.

– A kudarcokon mi segítette át? Mondjuk amikor hatszor kellett járnia a középiskola második osztályát, mert a magyartanár mindig megbuktatta?

– Akkor arra gondoltam: biztos, hogy én sem tettem meg mindent, hogy továbbengedjen. Estin jártam gimibe, és a vészcsengő csak 23 éves koromban szólalt meg. Akkor döbbentem rá, hogy a színművészeti főiskolán 24 év a felvételi korhatár, úgyhogy bele kell húznom. Szerencsére épp elment a magyartanárom, és mire leérettségiztem, már felvettek a főiskolára. Közben pedig meg kellett tanulnom a sikerek feldolgozását. Kudarcfeldolgozásban jó voltam, de jöttek a sikerek, és azokkal is kezdeni kellett valamit.

– A tanyavilághoz képest Debrecen is nagyváros volt, Budapest pedig még inkább.

– Furcsán hangzik, de Budapest kimaradt a főiskolai éveimből. Jól behatárolható területen mozogtam: Múzeum körút–Rákóczi út–Bródy Sándor utca, ami a gyakorlás éveiben is csak annyit tágult, amíg eljutottam a Pesti vagy a Vígszínházba. Budapest nem érdekelt, nagy volt, zűrös. A szakmáról pedig azt hittem, hogy minden pillanatban, minden idegszálammal jelen kell lennem. Sokáig tartott, amíg rájöttem, hogy nem így van. Mindig ötöst kaptam az osztályfőnökeimtől, Horvai Istvántól és Kapás Dezsőtől, akik mindig jelezték azt is: lehet, hogy kirúgnak. Mert tudatosan kellett volna játszanom, nem pedig ösztönösen, és hallgatnom kellett volna az instrukciókra, amiket viszont nem értettem. Második év második félévében mondta Kapás Dezső, hogy na, most már elhiszem, hogy színész akar lenni. Micsoda? Egész életemben arra készültem, ő meg csak most hiszi el? Kemény képzést kaptam a főiskolán, és sok hiányosságot kellett pótolnom. Gondoljon bele: megkaptam a Godspell címszerepét, miközben még a Bibliát sem olvastam…

– „De azért én is leválaszthatatlan generációs tag lettem” – írja a Vígszínházban eltöltött tíz évről, majd Kaposvárra szerződött. Miért?

– A Vígszínházban úgy éreztem, egyike vagyok azoknak, akikre Marton László elkezdte építeni a korszakát. Rengeteget játszottam, mellette filmeztem, sűrű időszak volt, és kezdtem úgy érezni: nem jó, mert nem fejlődöm. Ekkor döntöttem el, hogy vidékre megyek, pedig az összes fővárosi színházba hívtak. Jó társulattól, a mestereimtől búcsúztam el, de az is az én döntésem volt. Egy kis rendet szerettem volna magamban és magam körül. Úgyhogy jött Kaposvár, aztán a Nemzeti Színház.

– A Nemzeti társulatának 2002 óta tagja. Hogy érzi: marad is?

– Zavarjanak el, ha nem kellek, de magamtól nem megyek el. Erősen itt tart az a gondolat, hogy hátha sikerül valakinek erős szándékkal szakmailag rákérdezni, mit is jelent a Nemzeti Színház. Mi a dolga, feladata és felelőssége? A Vidnyánszky Attila vezette Nemzeti élni kíván a kultúraközvetítés felelősségével. Szorítok neki, magunknak, hogy közben elkezdhessük a Nemzeti identitásának erősítését is. Immár sok fiatal művész közreműködésével.

– Van ott elég feladata?

– Talán mást válaszolnék, ha nem volna a Kaszás Attila Pajta Színház, így viszont van dolgom elég. De az elmúlt években játszottam Kaposváron, most Kassán egy női főszerepet, aztán a könyv kapcsán önálló estre is készülök. Viszák fontos ügy az életemben, csak azt is meg kellett találnom. Hogy eljussak odáig, sokat kellett kérdezgetnem magamtól, mi is lehet a feladatom a világban. Például a Kaszás Attila Pajta Színház felépítése, ami része a szakmámnak, még akkor is, ha a szakma nem nagyon vesz róla tudomást.

– Ha a ma legmenőbb társulat, az ifj. Vidnyánszky Attila és Vecsei H. Miklós nevével fémjelzett Sztalker-csoport játszik ott, akkor nem mondhatja ezt.

– Amióta megépítettem a pajtát, folyamatosan hívom a fiatal színészeket játszani, legtöbbször hiába. A Sztalker-csoportnak láttam előadásait, aztán megkérdeztem: ti jönnétek? Azt mondták: hát, csak arra vártunk, hogy szóljál! Nyáron egy hétig dolgoznak Viszákon, aztán később is visszajönnek egy előadásra.

– Viszáknak mi a szerepe az életében?

– Azt bizonyítja, hogy a kérdéseim helyesek voltak. Hogy a kultúrához való kötődésem valóságos. De most új munkába fogunk: felépítjük a kultúra-visszatanuló összművészeti bázist. Egy közösségi helyet, ahol a gyümölcsészettől kezdve szó lehet színházról, képzőművészetről, népművészetről, költészetről. A ló- és tehénistálló, a disznó- és tyúkól mellett.

– Ezekről eddig is volt szó a Pajta Színházban.

– Igen, de vágyam, hogy jöhessenek a gyerekek, és ismerjék meg az őshonos gyümölcsfákat, halljanak verseket, lássanak műalkotásokat. Hogy tanulják meg, a kultúra nem pénzről szól, hanem értékközvetítésről, hordozásról, átadásról, megélésről. Az ünnepek, a munka megéléséről.

– Három fontos kérdés ível át az életén: ki vagy? Honnan jössz? Mit akarsz?

– Erre a hármas kérdésre kellett először választ adnunk a főiskolán, ez a lényege a színháznak, de az életünknek is. Az enyém úgy alakult, hogy mindazt az élményt, amit a kultúránk adhat, a színházban és vidéken is megélhetem, csinálhatom. Ezek közül a legfontosabb kérdés a harmadik, a mit akarsz? Még úgy is, hogy nincs sorsfordító célom…

– De van egy hároméves kislánya, akinek nagyobb odafigyelést kívánó felnevelése azért elég fontos életcél. A könyv legmegindítóbb része is Katinkához kötődik, amikor az orvos előre megmondja, szinte biztos, hogy Down-szindrómás gyerekük születik, és közli a feleségével, van egy módszer, amivel ezt meg lehet állapítani. Ön azt javasolta Zsófinak, vállalja a vizsgálatot, mire ő így felelt: „Jóska! Nem érted, hogy a beavatkozásnak a gyermekre nézve veszélye van? Márpedig ha egyszer úgyis megszületik, mert meg akar születni, nem teszem ki semmilyen kockázatnak.”

– Ebben a helyzetben mindenki jól végezte a dolgát: az orvos is, a feleségem is, és én is, de a lényeg az volt, ahogy Zsófika reagált. Én pedig büszke vagyok, hogy meghallottam Zsófi mondatát. Elöntötte a könny a szememet, és arra gondoltam, vajon mivel érdemeltem ki, hogy ezt a mondatot megkaphassam…

– Visszatekintve az eddigi életére, igaznak érzi, amit a könyv címe állít: könnyű neked, Szarvas Józsi?

– Varga Éva mondta ezt nekem a főiskolán, hozzátéve: mert nehéz gyerekkorod volt. Most már tudom, hogy mindent meg kell tapasztalni. Végig kell kínlódni az utat. Meg kell szégyenülni, kétségbe kell esni, tönkre kell menni. Aztán fel kell állni és talpon kell maradni. És akkor, visszanézve már könnyen lehet azt mondani, hogy hát, hiszen nem is volt ez olyan nehéz.

Rosta

Találkozunk 2016-ban!

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. közleménye

Miután Borókai Gábor 2018. június 20-val lemondott a Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. ügyvezetéséről, a kft. ügyvezetői tisztségét 2018. augusztus 3-val Kovács Ildikó tölti be.

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Kft. (csődeljárás alatt) online felületén, a valasz.hu-n folyó tartalomszolgáltatás a mai nappal megszűnik.

A valasz.hu archívuma a továbbiakban is elérhető marad, az elektronikus Heti Válasz utolsó száma pedig a korábbi lapszámokkal együtt megvásárolható a Digitalstand.hu-n.

Budapest, 2018.08.03.

Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft.

Szeressük a szarkákat!

Mit jelent, ha nagyobb arányban jelennek meg szarkák a városban? Érdemes elgondolkodni rajta, mert amit a madarak jeleznek, az csak a jéghegy csúcsa. Akkor már elindult egy olyan folyamat, amit nehéz megállítani. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Az Özil-botrány utórezgései – focista a nagyhatalmi játszmában

Nem csitul a botrány Mesut Özil világbajnok labdarúgó körül. A harmadik generációs németországi török sportember rasszizmust kiáltott, és egy óvatlan lépése Recep Tayyip Erdoğan és Angela Merkel hatalmi küzdelmének részesévé tette. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Csapó Gábor: lehet, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik

Nemcsak a magyar férfivízilabda-válogatott barcelonai Európa-bajnoki nyolcadik helye sokkolta a hazai közvéleményt, de a játéka is. Az okokról Csapó Gábor olimpiai bajnok pólóssal beszélgettünk, aki nem zárta ki, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik. Nagyinterjúnk a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.