heti-valasz.hu/kultura/osszevonas-utan-7179

http://heti-valasz.hu/kultura/osszevonas-utan-7179

„Ma szinte kunszt elkárhozni”

/ 2017.07.12., szerda 17:31 /

Kettős jubileumot ünnepel Kerényi Lajos piarista: 90. születésnapját és pappá szentelésének 65 éves jubileumát. Életre hívta a nagymarosi és egerszalóki ifjúsági találkozót, és feloldozta az őt elítélő vérbírót a halálos ágyán.

– Járt mostanában Csepelen, a Kossuth úton?

– Ahol a HÉV megy, ugye? Azt bizony mi aszfaltoztuk le, kispapként, miután a szerzetesrendeket feloszlatták. Amikor ugyanis teherautókkal kezdték begyűjteni a papokat, szerzeteseket, minket, növendékeket gyorsan kitelepítettek a rendházakból, hogy lakjunk kívül, tanuljunk teológiát. Munkát is szereztek nekünk: utat alapoztunk. A többi melós ránk szólt – nem tudták, hogy kispapok vagyunk –: szakik, ne olyan gyorsan, mert elrontják a normánkat!

– Találkoztunk már olyan káplánnal, aki annak hatására választotta a papi hivatást, hogy látta önt napról napra, évről évre fekete reverendájában végigsietni az Ecseri úton, ahol 40 éve szolgál. A jó példa ragadós?

– Ezt a történetet még nem hallottam. Ma már a püspökök sem hordanak reverendát, csak ünnepeken. Én viszont minden papi szolgálathoz reverendát öltök, hiszen ez a mi egyenruhánk, amely erőt sugároz.

– Az ön idejében nem volt ritka, hogy a fiatalok az érettségi után kérték felvételüket valamelyik szerzetesrendbe vagy a szemináriumba. Ma ez nem jellemző.

– Nagy kálvária után tettem ezt. Tatán jártam gimnáziumba a piaristákhoz, amikor az érettségi évében behívtak katonának, és géppuskairányzónak képeztek ki. Tata védelménél megástuk – ha nem is a sírunkat, de az is lehetett volna könnyedén – a lövészárkot. Ott volt az első bevetésünk. Aztán egyik bevetés jött a másik után, egyik halálveszedelem a másik után, de soha egyetlen szilánk sem ért; az Úr úgy vigyázott rám és a bátyámra is. Nem öltem meg senkit, úgy tudom. Végül az oroszok fogságába estünk. Én a 93. számú hadifogolyként kerültem a szénbányába.

– Mégpedig azzal az ideával, hogy legyőzik az ateizmust, megtérítik a Szovjetuniót…

– 1945–46-ot írtunk, orgiát ült az ateizmus. Mindenünket elszedték, de voltunk páran, akik a nyakunkban lógó feszületet visszaloptuk, és egy madzagon újra a nyakunkba akasztottuk, mert azért voltak módok a huncutkodásra – az ezüstláncot meghagytuk az őröknek. Felszíni munkáknál aztán a cérnaszálra akasztott feszületet a ruhánkon kívül viseltük. A helybéli orosz fiúk, lányok – pókhasú, alultáplált gyerekek, akiknél mi még majdnem jobban álltunk, pedig majdnem éhen haltunk – meglátták a keresztet, és csókolgatni kezdték: ó, Krisztosz, ó Jézusz Krisztosz! Összenéztünk: itt az Isten! Több ilyen tapasztalatunk volt, még az őrökkel kapcsolatban is. A keresztből sugárzó erő mellett a vörös csillag és a többi téveszme gyenge, negatív erőtere elhalványul. Amikor egy évvel később hetven gennyes sebbel, vérhassal hazahoztak, leérettségiztem, és beálltam piaristának.

– A piaristák rendi névként nem új keresztnevet kapnak, hanem úgynevezett titoknevet. Ez az ön esetében micsoda?

– Szeptember 12. Szűz Mária neve napja – és szeptember 11-én este tértem haza az orosz fogságból. Engem a Szűzanya hozott haza, ezért a rendi titkos nevem ez lett: A fogolykiváltó Szűzanyáról nevezett Kerényi Lajos.

– Főként az ifjúsággal és a haldoklókkal foglalkozik. Hogyan lehet ezt a két végletet összehangolni?

– Ahová csak elkerültem, a gyerekek mindenütt körém gyűltek – ezt a tulajdonságomat édesapámtól örököltem. A haldoklók kísérése, a betegek látogatása úgy kezdődött, hogy első állomáshelyemen, Krisztinavárosban hívtak az onkológiára, egy nagybeteghez. Láttam, hogy a szomszédja is nagyon beteg, hát hozzá is odamentem, legközelebb pedig felkerestem a másik szobában fekvőket is. Legalább harminc kórházba jártam betegeket látogatni szerte az országban. Most is kilenc kórházba járok, szobáról szobára – közte 14 intenzív osztályra. A betegektől annyi üzenetet kapok, annyi bölcs meglátást hallok! Azt akarja tudatni az Úr, hogy igaz, amit mondott: amikor fölemelnek a földről – ugye, a kereszten –, mindeneket magamhoz vonzok. Én nem látok senkit meghalni Isten nélkül.

– Erre mondják, hogy zuhanó repülőn kevés az ateista?

– Ezt egy melóstól hallottam először. Ahogy pedig Aquinói Szent Tamás megfogalmazta: az ember természetes vége természetfölötti. Olyan irgalmas a Jóisten, hogy mindig utánunk jön, mint ahogy utánament hitetlen Tamásnak is. Alászállt még a poklokra is – de hiszen mi a pokol? Annál nagyobb tűz nincs, mint amikor az embert a lelkiismerete emészti.

– Találkozott a kórházban Olti Vilmos hírhedt vérbíróval is, aki Mindszenty József hercegprímást éppúgy elítélte, mint önt vagy rendtársát, Lénárd Ödönt, sokakat pedig halálra ítélt. Hogyan zajlott a találkozás?

– Nem ismertem meg, ő sem engem, ami nem is csoda hatvan év után. Odaléptem egy öreg bácsihoz, hogy beszélgessünk – én nem kérdezem soha, hogy ki akar gyónni, Isten ments! Ha viszont beszélgetünk, a bánatát a legtöbb ember el tudja mondani. Colombo hadnagy az eszményképem, aki csak úgy elbeszélget az emberekkel, majd az ajtóból még visszanéz – és mindent megtud. Odalépek tehát a bácsihoz, megfogom a kezét, és mondom, amit szoktam: Lajos atya vagyok, lelki orvos, Jézus üdvözli. Erre kapkodva, hörögve kezdi venni a levegőt, és jelzi, hogy segítsek felülni, majd felállni. Kimentünk a folyosóra, de nem tudtam, mit akar. Csak beszélt, beszélt, összefüggéstelenül, olyasmiket, hogy én nem így akartam… Egyszer csak megkérdezi tőlem: mi a véleménye Olti Vilmosról? Hohó, mondom, a vérbíróról? Elítélte Mindszentyt, halálra adott sok ártatlan embert, elítélt engem is. Erre rám támaszkodik, és azt mondja: ne mondja, hogy vérbíró, mert én vagyok Olti Vilmos! Majdnem megnyílt alattam a föld.

– Ezek után talán bocsánatot is kért?

– Irgalomért kiáltozott. Engem a mesterem nem arra tanított, hogy bosszút álljak, hát megadtam neki az irgalmat, föloldozást, mindent.

– De konkrétan, kért bocsánatot? Megbánta a bűneit?

– A jobb latortól sem kérte Jézus, hogy bánja meg a bűneit. Hanem azt mondta: még ma velem leszel mennyei atyám országában.

– Nem érzett iszonyatot vagy haragot, amikor megtudta, kivel hozta össze a sorsa?

– Nem. Örültem. Hiszen nagyobb öröm van egy megtérő bűnösben, mint kilencvenkilenc igazban. A szemem előtt zajlott le a nagy átalakulás. Ilyen tapasztalataim százszámra vannak, hiszen hetente négy napon járok kórházba, rengeteg órát töltök a betegek között. Istenélmény mindig.

– Azt írta önéletírásában: „Az Állami Egyházügyi Hivatal rendszeresen figyeltetett, ezt a Történeti Hivatal adataiból tudom.” Tudta anélkül is, nem? Hiszen állítólag a gorombaságáról ismert Fűzfa elvtársat állították önre, aki a fáma szerint a rendszerváltozás után kegyszerárus lett – ahogy mondta, mindig is Jézusból élt.

– Ez már a bársonyosabb időkben volt, amikor már itt voltam, az Ecseri úton. Kikértem a Történeti Hivatalból a rám vonatkozó iratokat, hát nem mindet adták ki, de amibe beletekinthettem, abból sok minden kiderült.

– Olyasvalaki is figyelte, akire nem is gyanakodott?

– Inkább csak beigazolódott a gyanúm, hogy miért is jártak egyesek a nyakamra. Engem is be akartak építeni hatalmas apparáttal a III/III-ba. A Nyugati pályaudvar restijébe hívtak háromszor is, hogy meggyúrjanak. Az ifjúsági miséken pedig olyan sokan voltak, akárki elvegyülhetett a tömegben. Egyszer aztán bejött hozzám egy asszony, hogy az államvédelmi csoport tagja, és tájékoztatott, hogy őrnagy és ezredes rangúak ülnek a padban. Elsorolta, mi mindent írtak fel a káderlapomra az aznapi beszédemből. Elég gyenge, válaszoltam, én ennél sokkal jobbakat is mondtam! Ez az asszony rendszeresen eljött hozzám, én viszont résen voltam, mert provokációt sejtettem. Egyszer csak elhozta nyolcéves kislányát, hogy készítsem fel titokban az első áldozásra. Amikor aztán büntetésből elhelyeztek a Városmajorból Ásványráróra, kaptam tőle egy képeslapot: a Duna mellett nagyon friss a levegő, tegyen sálat a szája elé időnként. Még ilyen pozícióban is lehetett találkozni az Isten embereivel!

– Annak idején büntetésből helyezték el újra és újra, mert szét akarták verni a felvirágoztatott közösségeket. De csak azt érték el, hogy szerte az országban újabb közösségek születtek.

– Az ördög minden törekvése Isten szekerét viszi előbbre. Ez a legnagyobb büntetése: még a gonoszsága is Isten legnagyobb dicsőségére válik.

– Negyvenöt éve ön indította el a Nagymarosi Ifjúsági Találkozókat, ami akkoriban nem volt veszélytelen vállalkozás. Nem félt?

– Balás Bélával együtt voltunk akkor káplánok, ő mondta: az a szerencsénk, hogy Pista bácsi, a plébánosunk, picit jobban fél Istentől, mint az ÁVO-tól. Pista bácsi – Horváth István – csavaros eszű jogászember volt. Tartotta a hátát.

– Harmincnégy éve elindította az Egerszalóki Ifjúsági Találkozót is, az idei épp a héten zajlik. Három-négy évtized több mint egy emberöltő. Mennyit változott ezalatt az ifjúság?

– Ahol sok a bűn, túlárad a kegyelem: ma szinte kunszt elkárhozni, de az Úr Jézus számít ránk. Ahogy az indiánok mondják: a lovat elköthetem, odavezethetem a vízhez, de nem ihatok helyette. Dobhatok mentőövet a hajótöröttnek, de nem foghatom meg helyette. Nem olyan tragikus a helyzet – volt ennél rosszabb, lesz is. A Megváltó itt is, most is győz.

– Bár papsága első 25 évében kétévente elhelyezték, negyven éve szolgál az Ecseri úton, s ezalatt a templomot is felújíttatta. Honnan volt rá pénz?

– Negyven éve vagyok itt, és hetvenéves koromig voltam káplán – mostanában egy káplán három-négy év után már plébános. Volt ötmillió kis forintkánk húsz éve, és nem riasztott vissza, hogy százmillióra lenne szükség. Már jóval túl vagyunk a százmillión is, de sose volt egy forint tartozásunk se. Hogy honnan jött a pénz, mit tudom én – az Úristentől. Ez a hozzáállás az, amit ő szeret. Határozza el magát az ember arra, amit meg kell tennie, de ne kérjen jeleket, mert az bizalmatlanság. Jeleket kérni, hogy sikerül-e, mielőtt belevágunk valamibe, olyan, mintha azt mondanánk: na, Uram, majd ha megoldod, hiszek benned. Az emberek szemtelenkedtek Jézussal is: szállj le a keresztről, és akkor majd hiszünk neked. Ez olyan, mintha azt mondanám: orvosság? Majd ha meggyógyulok, beveszem.

– Focizik még?

– Szombatonként még focizom, igaz, előrehúzódtam, hogy ne kelljen annyit futni. Sikerül időnként a gólt is szépen begurítani. A közösség hatalmas erő, mindenkinek ajánlom, hogy közösségeket el ne hagyjon. Magányos keresztény nincs, össze kellene fognunk, hogy olyan erőket adjunk tovább, amelyek fölemelnek. Ezek értékosztó fórumok, mert bizony vannak értékfosztó fórumok is.

– Kilencvenévesen nagyon is aktív, nem a nyugdíjasok átlagos életét éli.

– Mégis nyugdíjba küld már a bíboros úr. Augusztus 1-jével visszaköltözöm a rendházba, és onnan végzem a szolgálatomat. Az utódom megkért, hogy segítsek be, de talán jobb, ha az ember nem néz hátra. Esetleg a jegyesoktatásban jól jöhet a segítség, hiszen ide harminc-negyven pár is jár. Tréfára fordítva a szót, akár azt is mondhatnám: de mire megy a szegény pap ezzel a sok munkával? Hiszen akit meggyóntat, újra bűnt követ el. Aki megházasodik, gyakran elválik. Talán még a temetés volna a leghatékonyabb – csakhogy a halottak föltámadnak. Akkor mit fáradunk annyit?

Rosta

Találkozunk 2016-ban!

Elkészült a Süsü, a sárkány folytatásával Csukás István

Ha nem töltődik fel az ember, elkopik – mondja Csukás István a legfrissebb, immár csak a Digitalstandon elérhető Heti Válaszban. Az író augusztusban fellép a szóládi Ízek, Versek, Madárfütty Fesztiválon; a rendezvény célja, hogy visszacsempéssze a kultúrát és a hagyományokat a köztudatba.

Egy Fidesz-szavazó bírálhatja-e a kormányt? Itt a válasz!

A címbe foglalt kérdésről szólt a keresztény, konzervatív értelmiségieket tömörítő szervezetek Újra néven nevezzük című, áprilisban kiadott vitairata. Balog Zoltán volt miniszter és Bogárdi Szabó István református püspök minapi disputája szerint igen, de. Részletek a csütörtöki, immár csak a Digitalstandon elérhető Heti Válaszban.

Apró szobrok Budapest utcáin: bemutatjuk az alkotót

A budapestiek legújabb kedves közösségi játéka a gerillaszobor-vadászat: nyitott szemmel kell járni a várost ahhoz, hogy az ember megtalálja a várra forduló irányzékú apró tankot, az öngyilkos mókust vagy éppen a Főkukacot. Kolodko Mihály – Mihajlo Kolodko – kárpátaljai szobrászművész alkotásai amilyen kicsik, olyan beszédesek. Részletek a digitális Heti Válaszban!

Tabudöntő vélemény: „Csak showműsor az észak-koreai leszerelés”

Észak-Koreában nem bízik, Kínában még kevésbé, ennek megfelelően a Donald Trump–Kim Dzsongun megállapodástól sem vár mélyreható változásokat. Szahasi Rjo Japán professzor Ázsia jövőjéről és Japánról mint lehetséges bevándorlóországról is beszélt a csütörtökön digitálisan megjelenő Heti Válasznak.

Egy kanál vízben: kitört a háború a kormány médiaholdudvarában

Megnyugvás helyett háborút hozott a Fidesz győzelme a médiaholdudvarban. Immár nem csak az ideológiai elhajlással vádolt – kormány által kinevezett – kulturális vezetőket sorozzák, de a „bajtársak” is hajba kapnak. A legfrissebb, immár csak a Digitalstandon elérhető Heti Válaszból kiderül, hogy a 888.hu–Magyar Idők–pestisracok.hu tengelyen kialakult vita nemzedéki, ideológiai és pénzügyi természetű.

Durva mondat Merkelről: „Nem bírok már együtt dolgozni azzal a nővel”

Milyen lehet az a kormány, ahol a legkisebb koalíciós partner minisztere így beszélhet a kormányfőről? És nemcsak hogy így beszélhet, hanem ultimátumot is adhat neki. A csütörtökön megjelenő digitális Heti Válasz azt nézi meg, hogyan juthatott ilyen helyzetbe Németország és Angela Merkel.