valasz.hu/kultura/nagyon-szeretek-kisembereket-jatszani-kozel-allnak-hozzam-69547/

http://valasz.hu/kultura/nagyon-szeretek-kisembereket-jatszani-kozel-allnak-hozzam-69547/

„Nagyon szeretek kisembereket játszani” - Interjú Vári Évával

/ 2013.10.22., kedd 08:15 /
„Nagyon szeretek kisembereket játszani” - Interjú Vári Évával

Vári Éva Kossuth-díjas színésznőt kérdeztük Rose, a sokat szenvedett zsidó asszony történetéről, a monodrámák nehézségéről, a Budapesti Kamaraszínház megszűnéséről, Edith Piafról és arról, hogy miért döntött mégis úgy, nem adja fel a színjátszást.

Fotó: Lenyó László

A monodráma a létező legnehezebb, legintimebb és éppen ezért az egyik legszebb színpadi műfaj - hangzott el a nemrég zárult monodráma fesztiválon. Ön osztja ezt a véleményt vagy egyszerűen csak bátor, hogy Edith Piaf-estjét követően most újabb egyszemélyes előadásra készül?

Talán nem is bátorság ez. Augusztusban a születésnapomon nagyon sokan írtak nekem a Facebook-on, hogy miért nem játszom újra el Rose szerepét, mert sokak szerint abban voltam a legjobb. Akkor Orlai Tiborral leültem beszélgetni, és ő is megkérdezte: miért nem vágok bele, hiszen nem kell más hozzá csak egy pad meg én?! A Spinoza ház pedig igazán intim közeget ad mindehhez, hiszen legfeljebb 60-70 ember fér be egy-egy előadásra. Olyan az egész olyan, mintha velem beszélgetnének. Előfordult már, hogy a közönség soraiból kiszólt egyik-másik néző, vagy rám kérdezett, mert annyira elragadta a történet.

2002-ben már játszotta Martin Sherman monodrámáját a Budapesti Kamaraszínházban, miért vették most újra elő Rose megrázó történetét?

Ez egy olyan élettörténet, amihez nem kell semmiféle aktualitás. Ha egy ember életén keresztül látjuk a XX. századot, a II. világháborút, megismerjük a gondolatait, családi kötöttségeit, akkor átélhetőbb az egész történelem, és persze így személyes ismerősünkké válik a főszereplő. Azt gondolom, már bőven megérte, ha csak két ember ül a nézőtéren, és úgy érzik, hogy kaptak valamit, vagy egyszerűen végiggondoltak dolgokat. Észrevehetik, hogy gyakran mennyire türelmetlenek vagyunk, nem figyelünk oda egymásra, olykor mennyire gorombák vagyunk. Ha valaki nem azt gondolja, amit mi, akkor rögtön beletapossuk a sárba. Pedig nincs olyan eszme vagy vallás, ami feljogosítana bárkit arra, hogy a másikat bántsa, vagy megölje. És nem lehet továbblépni addig, amíg nem beszéljük ki fájdalmainkat, akár Trianont, akár a Holokausztot,  amíg nem tudjuk egymást meghallgatni, mert nem tudunk bocsánatot kérni, vagy mert nem tudunk megbocsátani. Ha ezeket a tulajdonságokat fejlesztjük magunkban, akkor az erőfeszítésünk már nem volt hiábavaló. A színháznak mindenképpen feladata az, hogy olyan élethelyzeteket, vagy olyan problémákat is bemutasson, amelyeket az emberek szemérmesen szőnyeg alá söpörnek.

Fotó: Lenyó László

Rose és Edith Piaf két nehéz sorsú nő, és az előadások folyamán mindkettő visszaemlékszik. Van a két karakter között más hasonlóság is?

Az az igazság, hogy nagyon szeretek kisembereket játszani, közel állnak hozzám. Nem tudok királynőket, nagy nőket játszani.  Számomra mindig átélhetőbbek a kisemberek élethelyzetei. Piaf is, igazán mélyről jött, az utcán nőtt fel, mégis belőle lett a 20. század női hangja. Számomra az érdekes igazán, hogy honnan hová jut el ez az ember, úgy, hogy könyveket se nagyon olvas, csak önpusztító módon él a maga kis világában, és igyekszik valahogyan helyre rakni a benne fészkelő reménytelenséget. És amikor kimegy a színpadra, akkor megbocsátunk neki mindent, mert megszólal az utánozhatatlan, varázslatos hang, amelyben benne van az élet minden fájdalma és öröme, a vágyakozás, a szeretetéhség. Boldog vagyok, hogy eljátszhatom őt.  És itt van mellette Rose, egy bölcs zsidó asszony, aki egy aprócska, ukrán faluban nőtt föl, majd bekerült a varsói gettóba, végül pedig az Exodus hajón mérhetetlen tragédiákat élt át. Negyven év után visszaemlékezve pedig már tud mosolyogni bizonyos helyzeteken, vagy akár borzalmakon is. 

Az idő megszépítheti a kegyetlenségeket?

Rose nem szívesen mesél a bánatáról. Az emberek nem szeretik hallgatni más szenvedéseit, én sem szívesen nézek filmen háborús borzalmakat, vagy lehajtom a fejem, vagy elkapcsolok. Az emberek általában nem szívesen hallgatják meg mások gondjait, ugyanakkor Sherman humorral, tapintattal és nem erőlködve ír minderről. A borzalmak között is akadnak jó pillanatok. Az ember próbáljon arra gondolni, ami jó, és próbálja megérteni, miért történt meg vele a rossz, és próbálja elérni, hogy ez soha többé ne történjen meg. Erről szól Rose története.

Piaf-estje volt az első olyan előadás, amelyet a Budapesti Kamaraszínház bezárása után megmentett Orlai Tibor producer, mert átvette a Belvárosi Színház repertoárjába. Most pedig itt van Rose. Hogyan élte meg azt, hogy kivettek ön alól egy teljes színházat? 

Fájdalmas erről beszélni, mert a színészek arra szocializálódtak, hogy társulatban létezzenek. Éreznünk kell, hogy valahová tartozunk. Borzalmas az, ha az ember feleslegesnek érzi magát. Éppen egy Piaf előadást játszottunk, mielőtt bezárták a színházat. Arról beszéltünk, hogy pénteken újra találkozunk, játszunk, és aztán pénteken már nem volt előadás, mert hétfőn bezárták a színházat. Még az évad végét sem várták meg, el sem köszönhettünk egymástól. Nem empatikusan, inkább csúnyán lett vége az egész ügynek.

A Piaf előadásnak komoly rajongótábora van. Vannak, akik havonta megnézték, akkora hatással volt rájuk.

Voltak, akik azt mondták: „megnézzük a havi Piafot". Valóban lélekmosó történet, amelyben sokat segít a zene, nekem pedig a zenészek jelenléte. Egy másik dimenzióba kerülünk, ha szól a zene, mert elrepít Párizsba, látjuk a háztetőket, a boulevard-okat, ahol a pici „Veréb", azaz Piaf éli különös életét.


Fotó: Lenyó László

Ha már a zenénél tartunk. Most ünnepli lassan a 250. előadását a Hat hét, hat tánc című színdarab, a melyben táncórákat vesz a Kulka János által megformált tánctanártól. Pályája elején szinte csak zenés előadásokban játszott, ez az előadás azért fontos önnek, hogy megmaradjon a tánc és a zene az életében?

Valóban, pályám elején  főszerepet játszottam  szinte az összes létező musicalben, a La Mancha lovagjától a West Side Story-ig. Megszoktam, hogy énekeltem és táncoltam is. Az utóbbi időben kevés zenés szerepet kaptam, ezért ha érkezett egy, annak nagyon örültem. Bensőséges kapcsolatot feltételez az, ha táncolok valakivel, megfogom a kezét, érintem a bőrét. A táncon keresztül sokkal inkább megismerhetjük, megérthetjük és megszerethetjük a másikat.

Visszatérve a prózához. A Budapesti Kamaraszínházban több olyan évad volt, amikor párhuzamosan három Spiró-darab futott nagy sikerrel. A Kvartettben szintén kisembert játszott. Van arról tudomása, hogy esetleg ezek a darabok is átkerülnek a Játékszínbe vagy a Belvárosi Színházba?

Fájdalmas, hogy Spiró György darabjait nem játsszuk tovább.

A Játékszínt újranyitotta Németh Kristóf, aki átvett budapesti kamarás előadásokat is. Ez jelent egyfajta megoldást, megnyugvást?

A színház bezárásakor sokáig gondolkodtam, hogy kell-e nekem még egyáltalán játszani. Gondoltam, elég öreg vagyok már ahhoz, hogy abbahagyjam az egészet. Az életem folyamán nagyon sokat kaptam a színháztól: elismeréseket, szerepeket, barátságokat. És igazán csodálatos az, ha az ember remekművek társaságában töltheti el az életét. És ebben a szakmában természetesen soha sem a pénzről beszél az ember. Egy színész soha sem a pénzért játszik, mert soha nem tudnak annyit kínálni, hogy azt mondja, ezért érdemes. A színészeknek hivatástudatuk van, és bejönnek akkor is, ha kihúzták a fogukat, vagy megrándították a lábukat, mert hisznek abban, hogy jó, amit csinálnak, és valóban adnak valamit a nézőnek. Szórakoztatják őket, mert egy színháznak nem kell mindig tudományos akadémiának vagy TIT-előadásnak lennie. És igenis, egy bulvárdarab is lehet gondolatébresztő, ha azt jól játsszák el, mert a minőség attól függ, hogy az alkotók hol kötnek kompromisszumokat.

Ezek szerint a Budapesti Kamaraszínház bezárásakor tényleg elgondolkodott azon, hogy végleg befejezi a szakmát?

Igen, és halálosan komolyan gondoltam. Aztán elgondolkodtam, hogy vannak olyan kollégáim, akiknek nincs munkájuk, és aztán bekerültek a Hölgy fecseg és nyomoz című előadásba, és ha én nem vállalom el újra a szerepemet, akkor nehéz beugrót találni, olyan rövid idő alatt. Úgy éreztem nem tolhatok ki a kollégáimmal, akik öt hónapja nem játszottak sehol, és nem kaptak fizetést. Ezért elvállaltam, és nem bántam meg. Például Gálvölgyivel is játszom, akivel soha nem játszottam vagy találkoztam korábban, és ez is öröm. Az élet mindig hoz valamit, amire nem is számítunk, ezért nem lehet mindig kategorikusan azt mondani, hogy akkor én befejeztem. Végiggondoltam, mit csinálnék színház nélkül. Gondoltam, veszek bérleteket, de úgy éreztem megszakadna a szívem, ha nézném az előadásokat én pedig nem játszhatnék, ezért úgy döntöttem, hogy egyszerűbb, ha még én is játszom egy kicsit.

Rosta

Találkozunk 2016-ban!

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. közleménye

Miután Borókai Gábor 2018. június 20-val lemondott a Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. ügyvezetéséről, a kft. ügyvezetői tisztségét 2018. augusztus 3-val Kovács Ildikó tölti be.

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Kft. (csődeljárás alatt) online felületén, a valasz.hu-n folyó tartalomszolgáltatás a mai nappal megszűnik.

A valasz.hu archívuma a továbbiakban is elérhető marad, az elektronikus Heti Válasz utolsó száma pedig a korábbi lapszámokkal együtt megvásárolható a Digitalstand.hu-n.

Budapest, 2018.08.03.

Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft.

Szeressük a szarkákat!

Mit jelent, ha nagyobb arányban jelennek meg szarkák a városban? Érdemes elgondolkodni rajta, mert amit a madarak jeleznek, az csak a jéghegy csúcsa. Akkor már elindult egy olyan folyamat, amit nehéz megállítani. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Az Özil-botrány utórezgései – focista a nagyhatalmi játszmában

Nem csitul a botrány Mesut Özil világbajnok labdarúgó körül. A harmadik generációs németországi török sportember rasszizmust kiáltott, és egy óvatlan lépése Recep Tayyip Erdoğan és Angela Merkel hatalmi küzdelmének részesévé tette. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Csapó Gábor: lehet, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik

Nemcsak a magyar férfivízilabda-válogatott barcelonai Európa-bajnoki nyolcadik helye sokkolta a hazai közvéleményt, de a játéka is. Az okokról Csapó Gábor olimpiai bajnok pólóssal beszélgettünk, aki nem zárta ki, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik. Nagyinterjúnk a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.