Oscar Kodálynak
Talán még emlékszünk, hogy az internet cinikus népe, a mémgyárosok hada igyekezett hülyét csinálni az illetékes miniszterből alig két éve, amikor a politikus felvetette a mindennapos éneklés gondolatát, s maga is rázendített egy népdalra.
A bejelentés Európa egyik legnagyobb kórusfesztiválja, az Europa Cantat alkalmából hangzott el Pécsett, s a cél az volt, hogy Kodály Zoltán halálának 50. évfordulójáig megvalósulhasson az elképzelés, vagyis hogy nem telik el iskolai nap éneklés nélkül. A furmányos kritikusok többnyire úgy kerestek fogást a terven, hogy a matematikával, a nyelvtanulással és más komoly dolgokkal szembeállítva karikírozták ki a mindennapos éneklés gondolatát. S miközben persze a gyerekek iskolai túlterheltsége nem kétséges, azt sem gondolta soha senki, hogy a rendszeres éneklés csak további tanórák beiktatásával volna lehetséges.
Ki ne emlékezne iskolás éveiből az öles feliratokra, mely szerint „A zene mindenkié”? A sokat olvasott Kodály-idézet mögött ott volt a kommunista oktatáspolitika igen kevés érdeme közül az egyik, a zenei nevelés intézményesítése. A zeneiskolák országos hálózata, az iskolai énekórák kötelező volta, a kórusmozgalom olykor erősen ideologikus rendszere, aminek az örökbecsű kortárs kórusművek mellett nem kevés – lássuk be: többnyire igen fülbemászó – mozgalmi dal is köszönhette létrejöttét. S bár a rendszerváltás után kissé fellazult az ének- és zenetanulás rendszeressége, megsokszorozódott a zenét tanulók száma. Az internetes világ térhódításával pedig a zenehallgatás lehetősége végképp mindenkié lett: manapság már a legújabb felvételek hallgathatók, illegálisan akár ingyen is, de jogtisztán sem sok pénzért.
Ezzel együtt a karének, a klasszikus zenei tanulmányok manapság nem tartoznak a fiatalok trendi elfoglaltságai közé; ez derült ki a mindennapos éneklés ötletét övező vitriolömlésből is. Az angol, a dzsesszbalett, a különféle sportok még mindig sokkal menőbb dolgok, mint ha mondjuk valaki billentyűket gyúr a zongorán – ahogy az LGT slágerében is hangzott.
S amikor március 6-án, Kodály halálának 50. évfordulóján a mester zenepedagógiai örökségének sorsán merengtünk, megállapíthattuk, hogy bár a mindennapos éneklés egyelőre nem úgy része az iskolások életének, ahogy két éve néhányan elképzelték, lehet, hogy az alaposabb előkészítés jobb eredményre vezet majd. A hangulati megalapozásnak mindenesetre sokat segíthet Deák Kristóf Oscar-díjas kisfilmje, annak minden dilemmájával együtt. Hogy a Mindenki tátogó gyerekeinek és ambiciózus karvezetőjének minidrámájában az amerikai zsűri milyen mély társadalmi mondanivalót vélt felfedezni, el tudjuk képzelni, mint ahogy azt is, hogy a hazai fanyalgók voltaképp mit is hiányolnak. Kodály mester mindenesetre megérdemelte, hogy ilyen nagy nyilvánosság előtt is egyértelművé váljék: jó, ha a zene mindenkié. Az ebből fakadó öröm pedig akár mindennapos is lehet.
