Sacra Corona
Volt a hatvanas évek közepétől egy évtizede a közép-európai, a szovjet érdekszférába tartozó kisebb-nagyobb államoknak, hogy megteremtsék azt a nemzeti filmgyártást, amely egyensúlyt teremt a szerzői-alkotói, más néven művészfilm, és a - paradox módon gyakran igényes irodalmi alapanyagból készült - populáris mozi között. Lengyelországban egy időben készültek Wajda közelmúltat faggató alkotásai és például Kawalerowicz ma már a hollywoodi költségvetést is messze meghaladó Fáraója. Román művészfilmeket ugyan akkoriban sem vetítettek a magyar mozikban, de aki látta a vitatható "római-román" történelmet feldolgozó Traianus-trilógiát, az ma is elismerően bólint a feldolgozás nagyvonalúságára. A legfájóbb persze a magyar tömegfilm sorsa. A "budapesti újhullám" egykor meghatározónak vélt alkotásairól az idő távlatából árnyaltabban ítélkezünk, de mellettük elkészültek a hihetetlen nézőszámokat vonzó és ma is nézhető Jókai- és Gárdonyi-adaptációk. Túlságosan sokféle ok - ideológiai, politikai, gazdasági, esztétikai - vezetett a nagy tömegeket megmozgató közép-európai mozi elsorvadásáig, elsorvasztásáig. A folyamatról Nemeskürty István tudná a legtöbbet elmondani, mint ahogy tudós történészként, gyakorlati filmes szakemberként, a forgatókönyv írójaként és részben állami megbízásból másodszor próbálja feléleszteni a historikus mozi az idén Oscar-díjjal is jutalmazott nemes hagyományát. S az is természetes gesztus, hogy a nemzet számára kivételes történelmi évfordulókról megemlékezzen a hazai mozgóképes szakma.
Nem lehet véletlen, hogy a magyar história megismertetését is célul tűző Sacra Corona című film főhősének az alkotók Szent Lászlót választották. Ő volt az első, aki felismerte a történelmi tudat fontosságát a nemzet életében. A megvakíttatott Vazul unokája kivételes eréllyel és nagy határozottsággal elérte, hogy 1083-ban Istvánt kiemeljék sírjából, és fiával, Imrével, valamint a vértanú Gellérttel szentté avassák. Ily módon Szent István már nemcsak a magyarságnak, hanem az egész keresztény Európának kötelezően tisztelt szentje lett. Ezzel a jelenettel fejeződik be a film, s így kapcsolódik össze a rendező Koltay Gábor munkásságában a Honfoglalás, az István, a király és a Sacra Corona.
Az államalapító halálát követő 40 esztendő során hat magyar uralkodó váltotta egymást. Az eseményekbe 1046-ban kapcsolódunk be, amikor az András herceg fogadására siető Gellért püspököt (Franco Nero) a dunai átkelőhelynél meggyilkolják. A középpontban három fiatalember, Salamon (Horkay Péter), Géza (Oberfrank Pál) és László (Szarvas Attila) sorsa áll. A nemzethez, a koronához való viszonyuk vizsgálata közben a magyar történelem olyan emblematikus jelenetei elevenednek meg, mint Béla dilemmája, a korona vagy kard választása, a László-legenda legtöbbet feldolgozott mozzanata, a kerlési csata, vagy a Szent Korona látomása.
Óhatatlanul felmerül a kérdés, milyen tanulsága van az ábrázolt kornak? Szerencsére néhány, a narrátor által közölt veretes gondolaton kívül nincs közvetlen áthallása a filmnek. Amit az alkotók üzennek, az az emberiség históriájának bármelyik lapján feltalálható: a hatalom és a vele járó felelősség oszthatatlan, a küldetést és a feladatot a közösség érdekében vállalni kell.
A Sacra Corona Koltay előző vállalkozásánál, a Honfoglalásnál mozgalmasabb, a műfaj mai kívánalmaihoz jobban igazodó alkotás. A nyers erőszak és a lelki emelkedettség váltakozása nemcsak a közönség igényét szolgálja, hanem a középkor világának is sajátja volt. Novák Emil néhány eredeti helyszínen felvett invenciózus képe mellett többnyire az emberi arcokra koncentrál. Részben művészi, részben anyagi okokból. Az operatőr minden ötletességére szükség van, amikor a húsz lovast kétezer fős seregnek próbálja feltüntetni. Sorolhatnánk esztétikai fenntartásainkat, számba vehetnénk közhelyesnek vagy elnagyoltnak vélt megoldásokat, ám nem hallgathatjuk el, hogy egy hétköznap délelőtti vetítés után a rendkívül változó összetételű közönség őszinte tapssal fogadta a filmet.
